A kollégiumi szobából a Bankcenterbe.

Amikor tizenhat évvel ezelőtt leszállt Tel-Avivban a repülőről, és egész éjszaka ült a kihelyezett bevándorlási hivatalban, még biztos volt abban, hogy orvos lesz, Izraelben fog egyetemre járni, talán még ott is fog élni… Aztán a dolgok másként alakultak, orvos helyett közgazdász lett, a Har Hacofim helyett Budapesten, a belvárosban lakik.
Honnan jött az Elintézzük.hu ötlete?
Két, egymást erősítő benyomás segített, bár évekig gondolkodtam, mielőtt nekivágtam. Az egyik, hogy szívből utálok minden hivatalos ügyet, már annak a borítéknak a felbontása is fizikai fájdalmat okoz, amiről tudom, hogy feladandó csekk, vagy más elintézendő irat van benne. Amikor olyan helyen dolgoztam, hogy titkárnőm volt, könnyebb volt a helyzet, de ilyenkor is marad rengeteg megoldandó dolog. A másik, amikor láttam a Ponyvaregény című filmet, és abban mister Wolfot, akit mindig akkor hívnak, amikor probléma van. A problémák megvoltak, már csak a megoldást kellett megtalálni, így született az Elintézzük.hu. Azt gondolom, le kell venni az emberek válláról azt a terhet, hogy stresszeljék magukat hétköznapi, időigényes ügyek miatt. És azt is gondolom, hogy akinek erre lehetősége van, engedje meg magának.
Meg persze elég pénze…
A dolog nem olcsó, igaz, ez egy úgynevezett „prémium” szolgáltatás. De ha valaki kiszámolja, hogy mennyibe kerül, amíg mondjuk elautózik a tisztítóba vagy a postára, leparkol, jegyet vesz, és ezzel tölti az idejét, ahelyett hogy pénzt keresne, vagy a kedvesével kávézna, egyáltalán nem olyan sok.. Ha valaki már oda eljutott, hogy minőségi ételeket eszik, szeret normális autóval járni és néha elutazni jó helyekre, annak ez nem tétel. Csak hozzá kell szoknunk, hogy a szabadidőnket is meg tudjuk venni.
Akkor talán előbb is el lehetett volna kezdeni?
Nem hiszem. Nagyon biztos vagyok benne, hogy az embernek először tanulnia kell és világot látnia ahhoz, hogy tudja, mi való neki. Nekem Izrael egy elég kemény időszak volt, de sokat tanultam önállóságból és arról, hogy hogyan kell az embernek nehéz helyzetben feltalálnia magát. Ezen kívül Magyarország is mostanában kezd megérni arra, hogy ilyen szolgáltatásokra kereslet legyen. A pancsolt borok és a hígbarna presszókávé helyett most tanulunk meg minőséget keresni magunk körül. Most kezdjük el elvárni, hogy a szolgáltató szolgáltasson, most kezdjük megérteni, hogy a pénzünkért igényeink is lehetnek. Én ebben hiszek, és ehhez szeretném hozzászoktatni azokat, akik hozzánk fordulnak.
Abból a csapatból, akikkel együtt mentetek Izraelbe tizenhat évvel ezelőtt, nagyon sokan visszatértek Magyarországra. Mi lehet ennek az oka, tartjátok a kapcsolatot, szoktatok erről beszélni?
Általános tanulságot persze nehéz mondani, de az biztosan számított, hogy mi voltunk 1990-ben az első olyan nagy ifjúsági csapat, akik hosszú idő után szervezetten elindultak Izrael felé. Több mint negyvenen érkeztünk egyszerre, és akkor kellett „megtanulnunk” egymást az országgal, amiről persze történelmi szempontból sokat tudhattunk, de az ottani mindennapi életről borzasztóan keveset. Sokan az első napok, hetek után hazamenekültek. Szinte mindannyian igen jó körülmények közül jöttünk, így elég nehezen dolgoztuk fel a tíz négyzetméteres kollégiumi szobát, a közös, nem túl bizalomgerjesztő fürdőszobát, a nyelvi nehézségeket, a család hiányát. Azoknak, akik itt is volt családjuk, barátaik, kicsit könnyebben viselték a dolgot. De a hatalmas különbség az ottani és a pesti életünk között mindenkit megviselt.
Akkor ez tulajdonképpen egy rossz emlék?
Dehogyis! Sőt, nagyon is jó. Fantasztikus élményeink voltak, máig tartó barátságok jöttek létre, és rengeteget tanultunk az egyetemen is, de főleg az életről. Megedződtünk, az tagadhatatlan, de ebből sok hasznunk is lett. Akivel együtt voltunk kint, mindenki megtalálta magát, mind emberileg, mind szakmailag. És általában is azt gondolom, hogy minden zsidó fiatalnak ki kell mennie Izraelbe rövidebb-hosszabb időre, hogy aztán eldönthesse, mihez kezd magával.
Meddig maradtál?
Én 1992 végén jöttem vissza, vagyis két és fél évet. Így persze az egyetemet sem tudtam befejezni, de aztán belehúztam, és szereztem három diplomát. Dolgoztam a médiában, közigazgatásban, és nagyjából mostanra tudom, hogy mit szeretnék csinálni.
Az Elintézzüköt, holtomiglan-holtáiglan?
Azt azért nem. De ez az én szellemi gyermekem, és fel szeretném nevelni. Elég tehetséges kölyöknek tűnik. Sok meló lesz még vele, hiszen még az elején vagyunk, most kezdik felfedezni az emberek. Sokat várok az új ügyfélközponttól, amit június közepén nyitunk a Bankcenterben. Meg kell tanulnunk, hogy igazán milyen igényeik vannak a megrendelőknek, mert eddig a macskasimogatástól az elveszett forgalmi ügyintézésig minden volt.
Mik a tipikus megrendelések és kik a tipikus ügyfelek? Az ember elsőre azt gondolná, hogy ilyenért fizetni csak multinacionális cégek felsővezetői tudnak, akik orosz kaviárt küldetnek az Elintézzükkel az üzleti partnereiknek.
Hát erről szó sincs. A tapasztalat az, hogy a megrendelők persze az átlagosnál magasabb jövedelműek, de nem csúcsvezetők. A közös jellemzőjük inkább az, hogy nem csak megkeresni, hanem költeni is tudják a pénzt, vagyis tudnak élni vele. Jelen esetben mentesíteni magukat a kellemetlen dolgoktól. A megrendeléseket inkább lehet csoportokba osztani, ezek az általános ügyintézések: elveszett forgalmi, autó átíratás, okmányiroda, közművek, egyéb hivatalok, és a különleges kérések: feldíszített karácsonyfa leszállítása, vagy a szomszédos társasház meggyőzése, hogy cserélje le a kilátást zavaró tv antennát kisebbre az ügyfelünk költségére.
Melyiket szeretitek jobban?
Tudom, hogy a hivatalos válasz is ez, de tényleg mind a kettőt. Az egyszerűbb ügyek könnyebben menedzselhetőek, a személyeseken jó dolog gondolkodni. Általában is azért szeretem ezt a céget, mert az embereknek gondtalanságot és a felszabadultság érzését adjuk el. Én régi kereskedőcsaládból származom, és azt tanultam, a jó üzlet az, ahol mind a két fél elégedett. Eszerint is szeretnék dolgozni.
BreuerPress