„Elkezdték fullba nyomni a kretént” – Lattmann Tamás szerint Brüsszelből bűnbak lett, majd politika
A Pirkadat június 12-i adásában Breuer Péter vendége Dr. Lattmann Tamás nemzetközi jogász, egyetemi docens volt. A beszélgetés a magyar–uniós viszony átalakulásáról, a Fidesz brüsszelezéséről, a jogállamisági mérföldkövek esélyeiről, Orbán Viktor európai politikai mozgásteréről, a Patrióták frakciójáról, a magyar–amerikai kapcsolatok kommunikációs túlzásairól, valamint az amerikai nagyköveti rendszer sajátosságairól szólt. Lattmann szerint az uniós intézmények hibáztatása önmagában régi politikai gyakorlat, de Magyarországon ez fokozatosan valódi kormányzati politikává vált.
Mérföldkövek és drukkolás kívülről
Breuer Péter azzal nyitotta a beszélgetést, hogy a magyarországi változások hazahozhatják-e Lattmann Tamást a prágai egyetemi világból. A nemzetközi jogász erre azt mondta: egyelőre nincsenek ilyen tervei, és még azt próbálja számba venni, pontosan milyen irányba mennek a változások.
A jogállamisági mérföldkövekkel kapcsolatban ironikusan fogalmazott: úgy látja, az új kormány a maga kiválóságában foglalkozik ezekkel, az ő szakértelmére pedig nincs szükség. „Én lelkesen drukkolok” – tette hozzá.
Szerinte a korábbi kormány nem feltétlenül azért nem oldotta meg az uniós vitákat, mert képtelen volt rá, hanem mert politikailag nem is akarta. A brüsszeli konfliktus a belpolitikai stratégia részévé vált.
Brüsszel mint régi bűnbak
Lattmann hangsúlyozta: nem a Fidesz találta ki, hogy Brüsszelt belföldi politikai célokra használják. Az Európai Közösség, majd az Európai Unió történetében régóta létezik az a gyakorlat, hogy a tagállami politika a „brüsszeli bürokráciára” mutogat.
„Minden, ami jó, azt én csinálom, kedves népem, minden, ami rossz, az a brüsszeli bürokrácia” – foglalta össze a logikát.
A különbséget abban látja, hogy a Fidesz ezt a politikai kommunikációs eszközt túltolta, majd fokozatosan a saját politikájának lényegi elemévé tette. Ezt nevezte úgy, hogy „elkezdték fullba nyomni a kretént”, vagyis a kommunikációs túlzás önálló valósággá vált.
A „helló diktátor” még játék volt
A beszélgetésben felidézték Jean-Claude Juncker egykori „helló diktátor” megszólalását is. Lattmann szerint Juncker feketeöves európai politikus volt, aki értette, hogy a bizottsági elnök mindig célpontja lesz a tagállami politizálásnak.
Szerinte Juncker nem gondolta komolyan, hogy Orbán Viktor diktátor lenne, különben nem kezdett volna nyilvánosan tréfálkozni vele. Akkor még az uniós intézmények részéről is úgy tűnhetett, hogy a magyar kormány brüsszelezése a megszokott tagállami politikai játék része.
A fordulat később következett: 2014 után, majd különösen 2018-at követően nem enyhült, hanem erősödött a konfliktusos hangvétel. A valódi szakítópróbát Lattmann szerint a 2022-es orosz invázió és az arra adott magyar kormányzati válasz jelentette.
Elvesztegetett stratégiai lehetőség Ukrajna után
Lattmann szerint az Ukrajna elleni átfogó orosz invázió lehetőséget adhatott volna Orbán Viktornak arra, hogy lejöjjön az oroszbarát pályáról, miközben hasznosítani tudja azt az állítólagos kapcsolatot, hogy vele Putyin szóba áll.
Magyarország ebből akár közvetítői pozíciót is építhetett volna. A jogász szerint azonban vagy kiderült, hogy ezek a kreditek valójában nem léteztek, vagy az, hogy a magyar kormány nem akart ilyen európai politikai irányt venni.
A Patrióták európai parlamenti frakcióját sem tartja valódi pozícióerősödésnek. Úgy látja, a frakcióban szereplő pártok szerkezete és politikai karaktere miatt az európai intézmények kordon sanitaire-rel kezelik őket, vagyis igyekeznek távol tartani a tényleges hatalmi pozícióktól.
A Patrióták frakciója nem hozott áttörést
Breuer Péter felvetette, hogy a Patrióták frakciója mégiscsak létrejött, és ezzel Orbán Viktor európai politikai építkezése formát kapott. Lattmann erre azt mondta: az Európai Parlament történetében időről időre létrejönnek hasonló szélsőjobboldali vagy szélsőperemi frakciók, amelyek sokszor belső konfliktusok miatt rövid életűek.
Szerinte Orbán Viktor politikai tragédiája az, hogy a Patrióták frakciója a benne lévő pártok miatt nem sokkal jobb megítélésű, mint ezek a korábbi kérészéletű konstrukciók. A frakció léte ezért nem jelentett valódi európai hatalmi pozíciót.
Trump, Orbán és a túlértékelt barátság
A magyar–amerikai kapcsolatoknál Lattmann vitatta azt a hazai narratívát, amely szerint Orbán Viktor és Donald Trump között meghatározó, stratégiai barátság volna. Szerinte Trump időnként kedves gesztusokat tett, de ez inkább kommunikációs helyzetekben működött, nem valódi politikai mélységben.
Felidézte, hogy Trump korábban Orbánt tévesen „a törökök nagy vezetőjeként” emlegette, ami szerinte jól mutatja, mennyire felszínes ez a kapcsolat. A hazai kommunikáció viszont Orbán Viktort világpolitikai szintre próbálta emelni.
A béketanácsos szerepvállalást sem tartja sikernek. Szerinte Magyarországon úgy jelent meg, mintha Orbán Viktor és Trump közösen irányítanának egy jelentős folyamatot, miközben a valóságban Orbán semmilyen vezető szerepben nem szerepelt.
Netanjahu, Izrael és az államközi kapcsolatok
Breuer Péter felvetette, hogy Benjámin Netanjahu igaz barátja maradt Magyarországnak. Lattmann visszakérdezett: Magyarországnak vagy Orbán Viktornak? Szerinte Izrael számára Magyarország azért fontos, mert jelentős zsidó közösség él itt, és az államközi kapcsolatokat nem szerencsés pusztán politikusok személyes barátságaként kezelni.
A modern politika gyakran személyesíti meg az államközi viszonyokat, de ez Lattmann szerint torzíthatja a képet. A jó személyes kapcsolat segítheti a tárgyalást, de nem helyettesíti az intézményes, átlátható külpolitikát.
Amerikai nagykövetek: erős mandátum, más logika
A beszélgetés végén az amerikai nagyköveti rendszer is szóba került. Lattmann elmagyarázta: az Egyesült Államokban a nagykövet kinevezéséhez szenátusi jóváhagyás kell, így a nagykövet nemcsak az elnökhöz kötődik, hanem erősebb intézményi legitimációval is rendelkezik.
Magyarországon ehhez képest a nagyköveti kinevezés egyszerűbb: a kormány dönt, a fogadó állam pedig elfogadja vagy nem fogadja el a jelöltet. Az amerikai modell ezért lassabb és politikailag bonyolultabb, de Lattmann szerint éppen ettől erősebb is lehet a nagykövet pozíciója.
A karrierdiplomaták általában a nagykövet mögött dolgoznak, és ügyvivőként átvehetik a vezetést, ha nincs kinevezett nagykövet. André Goodfriend példáját úgy értelmezte, hogy ő karrierdiplomataként kifejezetten azt a feladatot kapta: legyen politikailag aktívabb, amikor a magyar–amerikai viszony romlani kezdett.
Magyarország mint szakmai szerelem
Lattmann szerint vannak diplomaták, akik megszeretik Magyarországot, és később is foglalkoznak vele. Goodfriend esetében is ezt látja: már inkább hobbiként, de továbbra is érdeklődik az ország iránt. Hasonló példaként említette a korábbi brit nagykövetet is, aki a mai napig magyarul posztol, és láthatóan kötődik Magyarországhoz.
A beszélgetés íve végül visszavezette ugyanahhoz a kérdéshez: a diplomácia, az uniós politika és az államközi kapcsolatok akkor működnek jól, ha nem puszta belpolitikai díszletek. Lattmann szerint Magyarország túl sokáig használta Brüsszelt, Washingtont vagy éppen a személyes vezetői kapcsolatokat belpolitikai történetként. A kérdés most az, hogy ebből vissza lehet-e térni a szakpolitikai, jogi és diplomáciai valóság talajára.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
