Zsidóságot érintő lapszemle
Sajtófigyelés 2019. október 22.
Magyarország
media1.hu
Felszámolás lehet a 168 Óra kiadója ellen, mert több havi bérrel tartozik
media1.hu/2019/10/21/168-ora-anyagi-gondok-lakner-zoltan-felszamolasi-eljaras-lehet/
Lakner Zoltán, a hetilap távozó főszerkesztő-helyettese hónapokkal ezelőtti fizetését sem kapta meg, ezért felszámolási eljárás megindítását helyezte kilátásba a Köves Slomó nevével összefüggésbe hozható Telegráf Kft., a 168 Óra kiadója ellen.Több más 168 Órás szerző is panaszkodik, amiért nem kapta meg a jussát. Van, aki több éve várja a pénzét hiába.
Szeptemberben a Media1 elsők között számolt be róla, hogy távozik a Brit Media Kft.tulajdonában lévő Telegráf Kft.-től Tóth Ákos, a 168 Óra hetilap főszerkesztője, valamint két helyettese, Krajczár Gyula és Lakner Zoltán. Tóth Ákos a lap tulajdonosával kialakult feloldhatatlannak bizonyuló ellentéteire hivatkozott.
A Brit Media Kft. az EMIH-hez (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség), azon keresztül pedig Köves Slomó rabbihoz köthető. Köves Slomó rabbi, illetve az általa vezetett EMIH kifejezetten jó viszonyt ápol a kormányzó Fidesszel, illetve Orbán Viktor miniszterelnökkel.
Tóth Ákos utódja, Rózsa Péter nyilatkozott a távozásokról, illetve főszerkesztői terveiről a Media1-nek, például arról, hogyan akarja megállítani a lap példányszámesését.
Veszélyben a 168 Óra jövője
Már a főszerkesztő és helyetteseinek távozásakor is hallani lehetett kiegyenlítetlen számlákról, tartozásokról, de mostanra úgy tűnik, ezek már a 168 Óra jövőjét is veszélyeztetik. A távozó Lakner Zoltán ugyanis a Facebookon egy nyilvános bejegyzésben arról írt a minap, hogy bár szeptember 30. volt az utolsó munkában töltött napja, és október 11-én teljesen megszűnt a munkaviszonya a cégnél, még mindig több havi elmaradt bérével tartozik neki a 168 Óra kiadója.
„A Telegráf Kft. a mai napig nem fizette ki az elmaradt több havi munkabéremet, amibe beletartozik még a júliusi munkám utáni fizetés is. Ez a tartozás tehát akkor kezdett halmozódni, amikor még nem állt szándékomban eljönni a laptól” – írta Lakner.
A volt főszerkesztő-helyettes hozzátette, eddig csupán azért nem indított felszámolási eljárást a cég ellen, mert van még olyan követelés, amire vonatkozóan a felszámolási ok beállta egyelőre csak részleges, és nem szeretne tételenként külön-külön eljárni a céggel szemben.
Hiába mentek az ügyvédi felszólítások
Lakner Zoltán hozzátette, hogy a Telegráf Kft.-t ügyvédje többször felhívta arra, hogy teljesítse kötelezettségét, ami azonban az ismétlődő, a fizetési kötelezettséget szóban teljes mértékben elismerő ígéretek sora ellenére mindeddig nem történt meg.
A volt főszerkesztő-helyettes Facebook-bejegyzése alatt egyébként több más, a 168 Órának az elmúlt években cikkeket író munkatárs is hozzászólt nyilvánosan. Volt olyan szerző, aki (némiképp számonkérően) azt írta:
„Másodfőnökként tudnod kellett, hogy a lap munkatársai, felkért külső szerzői soha, de soha nem jutottak hozzá időben a megdolgozott pénzükhöz, mert az utalások a 168 Óránál heteket, olykor fél éveket, néha ennél is többet késnek.” Az illető hozzátette, sajnálja, hogy Laknernek most a saját bőrén kell megtapasztalnia, „amit a lap munkatársai és külsősei három és fél éve tapasztalnak”.
Hozzászólt Tamás Ervin is, akinek tavaly december óta nem fizette ki a Telegráf Kft. a számláját, de még csak válaszra sem méltatják. Sándor Erzsi újságíró is hozzászólt: ő 2017 tavaszán, azaz immáron két és fél éve adott le számlát, de még azt sem fizette ki a médiavállalat, pedig a cikkek megjelentek a lapban, az újságírónak pedig be kellett fizetnie utána az áfát a NAV-nak.
Nem először nem fizet a cég
A 168 Óra kiadója kiadója egyébként nem először kerül a hírekbe amiatt, hogy nem fizeti a számláit megbízhatóan. A Telegráf Kft. a lapterjesztés ellenőrzési díjának és az olvasottságkutatás számláját sem rendezte sokáig, a tartozásokat pedig ezért végrehajtóval kellett behajtatni tavaly. Igaz, a végrehajtási folyamat végül sikeres volt, a Magyar Terjesztés-ellenőrzési Szövetséghez (MATESZ) köthető nonprofit kft. és az olvasottságkutatást végző cég is pénzéhez jutott. Az újságírók is gyakran kapták késve a fizetésüket.
Ceglédi Zoltán publicista korábban, még a 168 Óra élén októberi hatállyal történt változások nyilvánossá válásakor azt írta a Facebookra, szerinte a változások a Fidesznek kedveznek, ezért számára megszűnt a hetilap. Az új főszerkesztő, Rózsa Péter azonban azt nyilatkozta akkor a Media1-nek szeptemberben, amikor megerősítették a napok óta keringő pletykát, hogy ő lesz a főszerkesztő, hogy szerinte a lap „marad rendszerkritikus, liberális lap”. Rózsa Péter úgy tudta, hogy a lap élén történt távozások nem anyagi természetű vitákból adódnak.
Kérdést küldünk a 168 Óra kiadójának, tervezik-e, hogy a felszámolási eljárás lehetősége miatt kifizetik Lakner Zoltán elmaradt bérét, illetve a többi munkatárs elmaradt jussát. Ha válaszolnak, arról természetesen beszámolunk.
mandiner.hu
Ki a felelős a magyarországi holokausztért? – Veszprémy László Bernát könyvbemutatója
mandiner.hu/cikk/20191025_gyilkos_irodak_veszpremy_laszlo_bernat_konyvenek_bemutatoja_kesz
„Rengeteg apró részlet van, a tér és az idő is befolyásolja a kollaborációt, ezért csak egyéni esetek léteznek” – mondja el Veszprémy László Bernát „Gyilkos irodák – A magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt” című könyvének bemutatóján. A beszélgetésen szóba került az is, ki tehető felelőssé azért, hogy hazánkban különösebb ellenállás nélkül zajlott a zsidók összeírása és elhurcolása, valamint mennyi mozgástere is volt a hivatalnokoknak.
Múlt hét kedden Veszprémy László Bernát: Gyilkos irodák – A magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt című könyvét mutatták be a Libri Könyvpalotában. A mű a Jaffa kiadó gondozásában jelent meg, az írója pedig az ELTE BTK doktorandusza, továbbá a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének tudományos segédmunkatársa. A könyvről szóló beszélgetést dr. Kovács Tamás, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely igazgatója vezette.
Az első kérdés a címadást érintette, amelyről a szerző elmondta, hogy egyszerre akart figyelemfelkeltő és tudományosan is megalapozott megoldást találni.
A kutatásai szerint a holokauszt idején a közigazgatás tettestárs volt a népirtásban, így méltán nevezhető „gyilkosnak”. A német megszállás alatti időszak áll a könyv fókuszában, de a holokauszt már előtte megkezdődött – emelte ki. Része a délvidéki vérengzés, a kamenyec-podolszkiji deportálás, valamint a munkaszolgálatosok sorsa is. Emellett hangsúlyozta, hogy a német kollaboráció vizsgálata a külföldi szakirodalomban már jelen van, de Magyarországon ez még egy kevéssé kutatott terület, utoljára Ránki György írt a német megszállásról, és ő is főként a megszállást kiváltó okokra koncentrált.
A könyv megírásához felhasznált helytörténeti kutatásokról megjegyezte, hogy a korábbi kutatások sajnos elég egyenetlenül oszlanak el országosan. Vannak sötét foltok sajnos, a teljes szakirodalmi feldolgozottság hiányzik, nem használták ki a levéltárak teljes anyagát. Nem lehet mindent megmondani Budapestről – jelentette ki.
A műben minden fejezet címe egy idézet, amely az angolszász történetírásban egy bevett formulának számít. Veszprémy szerint ezzel sikeresen fenn lehet tartani a figyelmet. Egyébként, ahogy hozzátette, a médiában dolgozik (lapunkban is rendszeresen jelennek meg írásai), így kézenfekvő volt számára a módszer alkalmazása.
Az este egyik legerősebb állítása volt, hogy a holland közigazgatás német megszállás alatti helyzetéhez képest a magyaroknak jóval nagyobb mozgástere volt. A magyar bürokrácia tagjai előtt ott volt a lehetőség, választaniuk kellett. Szembesültek az egyre súlyosabb lépésekkel, döntéshelyzetbe kerültek – vélekedett. Az ellenállásért járó lehetséges büntetésekkel kapcsolatban kifejtette, hogy nem talált még arra példát, hogy magyarokat deportáltak vagy kivégeztek volna a deportálásokban való kollaboráció visszautasítása miatt. Hozzátette, hogyha tömeges passzivitásra vetemedtek volna a közszolgák, akkor feltehetően erőszakot is alkalmaztak volna velük szemben.
Ezek után egyéni példákat hozott a kollaborációban való részvételre.
Voltak szélsőséges antiszemiták, akik egyenesen örültek a megszállásnak és az együttműködésnek, de sokan elégedetlenek voltak a fennálló helyzettel, nem tudtak dönteni. Sokakat győztek meg az ismerőseik, hogy ez egy történelmi pillanat, végre leszámolhatnak a zsidókkal. Egyesek csak nem mertek ellenállni, beteget jelentettek, lemondtak, vagy az áthelyezésüket kérték, esetleg tanulmányútra mentek, de a bátrabbak kijelentették, hogy nem akarnak részt venni a népirtásban – sorolta a lehetőségeket. Az így megüresedett pozíciókba a szélsőjobboldali pártok szimpatizánsait akarták elhelyezni, de előfordult, hogy „mellélőttek”, mert az új hivatalnokok nem mindig teljesítették a kéréseket. Összességében nem fekete-fehér a kép – szögezte le.
Fontos kérdés a kollaboráció témájában, hogy hol húzódott a rendvédelmi szervek számára a határ: mi volt az, amit még megtettek parancsra, és mikor mondták azt, hogy „elég”. Ezzel kapcsolatban a hagyományos parancskövetés mellett a közigazgatás lusta, familiáris jellege lett kihangsúlyozva. Ha egy régi ismerős vagy rokon jött be a hivatalba, akkor természetesen másképp kezelték az ügyeket. Léteztek befolyásoló tényezők, amelyek egy bizonyos mozgásteret adtak az ott dolgozóknak, a magyar bürokrácia nem volt eredményorientált – hangzott el.
A szabotálásra ez könnyen lehetőséget adott, sokan hivatkoztak a népbíróságok előtt arra, hogy csak halálos fenyegetés terhe alatt működtek együtt. Ez elképzelhető, de mint többször is említette az író, nem találkozott kivégzésekkel. Az internálás és a pénzbüntetés volt inkább jellemző – mondta.
Kifejtette, hogy a kollaboráció egy többtényezős jelenség, ennek hangsúlyozását tartja a könyv lényegének. Nem csupán egy dolgon múlott, hogy valaki közreműködött-e. Ha valakinek voltak barátai, akiket érintett a holokauszt, akkor nyilván máris másképp viszonyult az ügyhöz. Valaki csak karriervágyból kollaborált, rengeteg példa és életút létezik – részletezte.
A háború állását nem minden ember ismerte, vagy ha tisztában is volt vele, nem biztos, hogy elhitte, hogy a németek veszíteni fognak – folytatta. Sokan bíztak az utolsó pillanatig a titkos fegyverekben. Tudták, hogy a kollaborációval törvényt szegnek, hogy ez nem védhető, ezért egyesek alibi miatt segítettek zsidókon, ezt gyakran közölték is azokkal, akiket mentettek. A zsidók körében kialakult vélemény a magyar közigazgatásról összetett kérdés. Nagyon vigyázni kell a visszaemlékezésekkel, az érintettek nem mindig voltak tisztában a mozgásterekkel, a valódi felelősséggel – közölte. Általánosan nagyon negatív kép alakult ki, jellemzően megdöbbentek azon, hogy a magyar állam a saját állampolgárait elárulja. Ha valaki elveszítette a rokonait a holokausztban, az utána gyakran egy olyan álláspontot vett fel, amely szerint mindenki bűnös volt, aki pozíciót töltött be. Olyan embereket is megvádoltak, akik azért működtek együtt, hogy embereket mentsenek. Utóbbira példaként idézte a zsidó embermentő Kasztner Rezsőt is.
A szerző véleménye az, hogy a deportálások a közigazgatás kollaboráns részén múlottak, s hiába jelentek meg a németek a magyar vidéken, néhány gettó esetében konkrétan be is avatkoztak, összességében az együttműködők végezték el a munkát. Kassa esetét idézte ellenpéldaként, ahol német parancsokat is találni a rendőrségi iratok között. Az országos kép viszont elsősorban azt mutatja, hogy a kollaboráns belügyminisztérium részéről jöttek az utasítások.
A kutatás rámutatott, hogy a háború utáni számonkérések esetében nagyon eltérőek voltak az eljárások. Bizonyos esetekben halálbüntetés vagy kényszermunka járt a kollaborációért, valahol pedig egy évet adtak ugyanazért. Ugyan nem a közigazgatásból származott a példa, de Dövényi Nagy Lajos, aki „csak” antiszemita írásokat jelentett meg, halálbüntetést kapott, majd kényszermunkára enyhítették a büntetést. A kassai polgármester viszont csak egy évet kapott, pedig a városán mentek át a vonatok.
A népbíróságoknak nem esett nehezére elítélni valakit népellenes bűntettért, ami elég tág fogalom volt, de előfordult, hogy kifejezetten erkölcsi és vallási alapon ítéltek, ami nehezen illeszthető be a marxista világképbe – jegyezte meg. Létezett egy megtisztítási igény, de olyan embereket is elítéltek, akiknek nem volt konkrét szerepe a holokausztban. Zadravecz István például embereket mentett, s amikor ez kiderült, akkor elítélték más ürüggyel. A kollaborációs vádak jelentős mennyiségben megalapozottak voltak, de történtek felmentések is: Mérey László főispán esete erre szolgáltat példát – mesélte.
Az ítéletek számának feldolgozásában jelentős eltéréseket lehet találni. A csendőrség elszámoltatásáról komoly munkák születtek, elég alacsony százalékban állították őket népbíróság elé. Az 1944-es deportálásokban való részvétel nem volt általános vád, a délvidéki mészárlásban való részvétel annál gyakoribbnak számított – ismertette. A rendőrökkel például elnézőbbek voltak, róluk az az egyébként téves kép alakult ki, hogy kevésbé vettek részt a műveletekben, a parancsteljesítésre hivatkozást egy rendőrtől általában elfogadták, egy csendőrtől nem.
Veszprémy szerint még bőven kell írni és kutatni a témát. A munkája nem a teljesség igényével készült, a korabeli polgármesterekről, főispánokról és alispánokról külön könyv kéne. A művét egy diskurzus beindítójának szánta, amelynek végső célja a kollaboráció történelmi feldolgozása.
„Rengeteg apró részlet van, a tér és az idő is befolyásolta a kollaborációt, ezért csak egyéni esetek léteznek” – zárta a bemutatót.
gyorplusz.hu
Győri holokauszt konferencia
gyorplusz.hu/programok/gyori-holokauszt-konferencia/
A konferencia október 30-án, szerdán 10 órakor kezdődik a győri zsinagógában (Kossuth Lajos utca 5.).
A Nyugat-Dunántúli Magyar-Izraeli Baráti Társaság Egyesület,
Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata, Győr Megyei Jogú Város Levéltára, a Győri Zsidó Hitközség és a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézete szerevezésében rendezik a konferenciát.
Fővédnök: Szalay-Bodrovniczky Vince civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár
Levezető elnök: Dr. Gecsényi Lajos professzor, a Milton Friedman Egyetem
Magyar Zsidó Történeti Intézete igazgatója
Köszöntők:
Szalay-Bodrovniczky Vince civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár
Széles Sándor kormánymegbízott, Győr-Moson-Sopron
Megyei Kormányhivatal
Rózsavölgyi László Győr MJV önkormányzati képviselője
Villányi Tibor, a Győri Zsidó Hitközség elnöke
Professzor emeritus. dr. Fekete Mátyás, a Nyugat-Dunántúli Magyar-Izraeli
Baráti Társaság Egyesület elnöke
Előadók:
Dr. Botos János történész, egyetemi docens (OR-ZSE, Országos Rabbiképző —
Zsidó Egyetem):
A magyarországi zsidóság vagyonának sorsa 1938–2007.
Dr. Kovács Tamás igazgat (Holocaust Emlékközpont):
Az auschwitzi tábor és őrsége
Dr. Paksa Rudolf tudományos munkatárs (Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet):
Az antiszemita propaganda szerepe a magyarországi holokausztban
Dr. Stark Tamás tudományos főmunkatárs (Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet):
Az 1941-es első magyar deportálás és az odavezető út
Dr. Széchenyi András tudományos főmunkatárs (Milton Friedman Egyetem Magyar
Zsidó Történeti Intézet):
A munkaszolgálat Magyarországon
mandiner.hu
Virágzó kulturális kapcsolatokat építettünk Izraellel – Benkő Levente nagykövet a Mandinernek
mandiner.hu/cikk/20191231_benko_levente_interju
Veszprémy László Bernát-Benkő Levente
Miért népszerű célpont Budapest az izraeli turisták körében? Hogy lehet megszólítani a zsidó állam magyar gyökerű közösséget? Benkő Levente izraeli magyar nagykövettel a két ország politikai és kulturális kapcsolatairól, illetve a tel-avivi Magyar Napokról beszélgettünk.
Mit kell tudnia a magyarországi olvasónak a tel-avivi Magyar Napok jelentőségéről?
Ez immár az ötödik alkalom, hogy a nagykövetségünk megrendezte a tel-avivi Magyar Napokat, számomra személyesen pedig ez a második ilyen kulturális fesztivál, amelynek szervezésében részt vehettem. Háromnapos rendezvényünk idén az izraeli Magyar Kulturális Évad csúcseseményeként is szolgált, amellyel a magyar kormány a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok újrafelvételének 30. évfordulójáról emlékezett meg.
Mennyiben tekinthető egyedülállónak ez a kezdeményezés, korábban is volt hasonló?
Soha korábban a magyar diplomácia ilyen koncentrált kulturális tartalommal még nem jelentkezett Izraelben: az elmúlt hét hónapban több tucatnyi eseményre került sor az egész országban, amelyek becsléseink szerint százezernél is több látogatót vonzottak, mostani adataink szerint pedig csak a Magyar Napokra tizenötezren voltak kíváncsiak. Ezek a számok szerintem már önmagukban is óriási sikernek számítanak. Tel-Aviv olyan pontján vagyunk most, amelyek az őszi nagy ünnepek idején kiemelt célpontjai a családoknak. Nyilván vannak sokan, akik célzottan erre a rendezvényre érkeztek, míg mások pedig kikapcsolódás közben tévedtek be ide, és találkoztak a magyar kultúrával.
Milyen üzenetet kívánnak átadni a magyar kultúráról az izraeli látogatóknak?
A történelmi Magyarország területéről elszármazott magyar gyökerű izraeliek számát becslések 200-300 ezer fő közé teszik. Nagy részük másod- és harmadgenerációs: a nyelvet sokan már nem beszélik, de a családi hagyományokban még ápolják a magyar gyökereket.
Ezért amikor az évadot szerveztük, természetesen elsődleges megszólítandó közönségként határoztuk meg ezt a közösséget. Nem titkolt célja volt azonban az évadnak az is, hogy kinyissuk a kapukat, és bemutassuk napjaink Magyarországát és a magyar kultúrát azoknak is, akik nem rendelkeznek családi gyökerekkel a Kárpát-medencében.
Milyen programok várják az érdeklődőket?
Ami pedig a tartalmat illeti: Izraelben először állítottuk például színpadra – a történet „eredeti helyszínén” – Goldmark Károly Sába királynője című operáját, tucatnyi neves magyar séf egy héten keresztül fúziós magyar-izraeli gasztronómiával kényeztette népszerű izraeli éttermek közönségét, fellépett a Recirquel és a Győri Balett, magyar filmhét keretében mutattuk be a Kertész Mihály rendezőről készült Curtizt, és nagy sikert aratott Jávor Ferenc „Fegya” Menyasszonytánc című klezmer musicalje és Robert Capa fotókiállítása is. Az évad összeállításakor igyekezetünk arra ügyelni, hogy bemutassuk: a magyar kultúrában tökéletes egyensúlyban tud létezni egymás mellett a hagyomány és a modernitás. Jó példája ennek az a formatervezési kiállítás, amelyet épp itt a fesztiválhelyszínen tekinthetnek meg a látogatók, és amelyet a Magyar Művészeti Akadémia közreműködésével valósítottunk meg. Népművészeti elemekre is építő, ám modern és innovatív kivitelezésű használati tárgyakat mutatunk be, többek között a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóinak munkáit.
Hogy értékeli, mennyire tekinti sikeresnek a fent leírt nyitási kísérletet?
A visszajelzések alapján azt gondolom, hogy ez a kapunyitási kísérlet sikerrel járt. Nagyon sok olyan visszajelzést kaptunk, miszerint komoly érdeklődést váltottak ki a programok azok között is, akiknek nincsenek kötődései Magyarországhoz. Szerencsére az érdeklődés a Magyarországra látogató turisták számaiban is tükröződik, hiszen évente két számjeggyel növekszik a hazánkba látogató izraeliek száma, és talán már el is érte a kétszázezret.
A magyar főváros olyan európai turisztikai célponttá vált, ahova az izraeliek turistaként és zsidóként is szívesen látogatnak el,
mert biztonságban és barátságos környezetben érzik magukat. Ez túlmutat a turizmuson: a hazánkban befektetni kívánó izraeli üzletemberek hasonló szempontokról számolnak be, amelyek – bizonyos nyugati nagyvárosokkal összehasonlítva – komoly pluszpontokat hoznak Budapest számára.
Ön 2018 szeptemberében lett hazánk izraeli nagykövete. Ez alatt az idő alatt mennyire sikerült kapcsolatokat kialakítania az izraeli magyar közösséggel?
A nagykövetség kiemelt feladatának tartja, hogy az Izraelbe kivándoroltak számára a magyar kultúra ápolásában igényeik szerint segíthessünk. A nagykövetséggel szoros együttműködésben, magyar kormányzati támogatással működik alapítványi formában az Efrajim Kishon magyar iskola és óvoda, amely hétvégi iskolaként funkcionál, és amellyel a legfiatalabb generációt igyekszünk bevonni. Emellett van számos civil szervezet és önszerveződő közösség, olvasókörök és magyar nyelvű médiumok, akikkel kapcsolatot tartunk – példának okáért őket a Magyar Napokra is rendszeresen meg szoktuk hívni kiállítani.
El kell fogadni a nem pénzbeli felajánlásokat, kreatívnak kell lenni
Borgula András, a Gólem Színház vezetője a Heti Tv Pirkadat című műsorában beszélt az állandó játszóhelyükről, az adománygyűjtő kampányukról, a terveikről.
www.breuerpress.com/2019/10/21/el-kell-fogadni-a-nem-penzbeli-felajanlasokat-kreativnak-kell-lenni/
Borgula András elmondta, nagy dolog az, hogy a színháza 15 évnyi vándorlás után végre saját helyet kapott, jelenleg pénzgyűjtő akcióban vannak, hiszen ebbe az épületbe húsz éve nem lépett ember, a tervek szerint 100 millió forintba kerül a felújítás. Amennyiben minden az elképzeléseik szerint alakul, akkor a zsidó színházban a munkálatok februárban megkezdődnek és végül a jövő nyáron meg is nyitják a kapukat a Zsidó Előadóművészeti Központban.
Ami az adománygyűjtést illeti, a színházvezető elismerte, az való igaz, hogy a magyar társadalom nehezen ad, ahogy az is, hogy a kérelmezők meg nem tudják, miként kell kérni. El kell fogadni a nem pénzbeli felajánlásokat, kreatívnak kell lenni, a Gólem Színház öt-hat szálon egyszerre indítja meg a gyűjtést, a mostani időszak a reményé, hiszen a felkérések már elmentek, de a válaszok még nem érkeztek be.
Borgula András kérdésre válaszolva elmondta, úgy érzi, úgy reméli, nincsenek irigyei, mert nehéz helyzetben voltak az elmúlt években, sőt az tizenöt éve ők kapták a legkevesebb támogatást, azaz mindig a minimumot kapták.
Erre az évadra egyetlen bemutatót terveznek, de talán sor kerül egy másodikra is, hiszen Rotschild Klára életéről is készülőben van egy tavaszi premier. A már betervezett bemutatóra szombaton kerül sor, ez az Ismerős történet címet viseli. A Rotschild Klára életét bemutató tervezett monodráma bemutatja majd, miként válik egy Holokauszt túlélő, varrni nem tudó nőből a szocialista Magyarország valódi divatdiktátora.
A többi darabot illetően a Gólem Színház vezetője beszámolt arról, a Jaj Istenem! előadás még megy, ahogy a Lefitymálva is, ami lassan eléri a századik előadását, de látható még többek között a Szakácskönyv a túlélésért című darab.
Ami a Csányi utca 3-as épület felújítását illeti, Borgula András megjegyezte, most mindenféle szakemberre, segítőre szükségük lesz, az önkéntesek jelentkezését várják a színház email címén. A Gólem vezetője ezen túlmenően levélben keresi meg az összes működő színház vezetőjét, hogy a náluk feleslegessé vált bútorokat, előadáskellékeket ajánlják fel, ha lehetséges.
Amennyiben elkészül a Zsidó Előadóművészeti Központ épülete, akkor szorosan együttműködnek majd a szomszédban található Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárral, de ettől még két külön entitás lesz a két intézmény. Borgula András azt is megjegyezte, a tervezett előadóművészeti központban nem csak a Gólem Színház előadásai lesznek, hanem várják más művészeti csoportok zsidó tematikájú darabjait, Borgula András már most várja a jelentkezőket.
A világban több helyen is játszanak a zsidó színházak jiddis nyelven, ennek kapcsán a Gólem vezetője elmondta, számukra az is fontos, hogy ma már egyre többen ismerik, beszélik a hébert, a jiddis előadás a reményei mközött szerepel. Ugyanakkor azt is megjegyezte, a néző nyelvén kell beszélni a darabokban, például Romániában van zsidó színház, ami jiddisül megy és csak a nézők és csak az előadók nem értik a nyelvet.
nepszava.hu
Átszabni a kereteket – A huszadik század történelmi eseményei egy család fotóalbumán keresztül
Nem mindennapi vállalkozást ismerhetünk meg a Zsidó Múzeumban.
Izgalmas eredmények születhetnek a kortárs művészet és korábbi alkotások vagy írásos, képi források, dokumentációk együtt állásából. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár erre tesz kísérletet, immár negyedik alkalommal. Míg a korábbi kiállítások grafikákat és festményeket helyeztek a középpontba, addig a „Hochstädterék. Családi album – előhívott múlt” a családi fénykép témája körül felvetődő különféle kérdéseket ragadja meg, egy kortárs alkotó, Tranker Kata szemével. – Azoknak a gazdátlan fotóalbumoknak a sorsát szerettem volna bemutatni, amelyek többnyire azzal az indokkal, hogy nem volt leszármazott a családban, kerülnek be hozzánk a levéltárba. A Hochstädter család történetét és képeit együtt választottuk ki Tranker Katával, s főként azért erre esett a választás, mert ez egy olyan teljes családi album, ami lényegében átível az egész huszadik századon – mondta el lapunknak a kiállítás kurátora, Farkas Zsófia.– A családi, vagy privát fotó mindenki számára ismerős műfaj, s ezáltal bárki közel érezheti magát az albumhoz. Szerettem volna arra felhívni a figyelmet, hogy a családi fotó milyen intenzív szerepet vállal az emlékezetkutatásban, és hogy a képzőművészek mennyire erőteljesen fordulnak akár saját, akár idegen családok fotóihoz – részletezte a kurátor.
A huszadik század tele van olyan történetekkel, amelyeket az embereknek fel kell dolgozniuk. A fiatal generációk is olyan örökséget kapnak, amit nem feltétlenül értenek. Bizonyos esetekben érdekes lehet szembenézni azzal, mi mindent élt át az ember családja; ez számos dolgot megmagyarázhat a jelenben is. Úgy vélem, talán ehhez segíthetnek közelebb jutni az albumok, mivel a történelmi folyamatokat egyes emberek szintjére levetítve látjuk bennük: a Hochstädter család kapcsán is végig lehet vezetni számos eseményt – részletezte lapunknak Tranker Kata. A fiatal képzőművész elmondta, eleinte nagyapja Alzheimer-kórja kapcsán kezdett el a témával foglalkozni: az érdekelte, az emlékek elvesztésével hogyan tűnik el az identitás is, illetve hogy miként szerkesztjük újra és újra a saját emlékeinket, s milyen szerepet játszik mindezekben a tudatalatti önkéntelen működése.
A kiállításon kőtáblákat vagy judaikákat megidéző, illetve a fényképeket sajátos értelmezési keretbe helyező tárgyakkal is találkozunk; s az alkotó ezek kapcsán elmondta, nemrég kísérletezte ki a technikát, miként lehet betonszerű hatást papírból elérni. Mivel a levéltári fotókban nem tehetett kárt, egy olyan speciális módot is kialakított, amely fosszíliaszerűen az emlékmegőrzésről, az emlékcsinálásról is elmond valamit. – Azt szerettem volna, hogy a kiállítási anyag illeszkedjen a Zsidó Múzeumba, ezzel szándékosan megzavarva a látogatókat. Ne tudják elsőre, képzőművészeti kiállítást látnak-e vagy a múzeum gyűjteményének egy részét.
Úgy véli, azért is jelenhet meg egyre inkább a kortárs képzőművészetben a történelem, a családi történelem, a művészettörténet, mert a tanulmányaink során készen, lineárisan kapott kerettörténetek a továbbiakban nem bizonyulnak elegendőnek. – Ezek a keretek az emberek számára már nem hitelesek, szeretnének mögé nézni, megpiszkálni őket, és azokat saját magukra szabni. Ebben nem a múlt megszépítése játszik szerepet, sokkal inkább egyfajta mögénézés, részletezte Tranker Kata. S kiemelte, az ő esetében ez a család történetével szembeni tisztelettudó, óvatos lépés volt, valódi kutatómunka, amelyet a kurátorral együtt végeztek. – Ugyan egy sajátos történelmi helyzetet látunk a képeken, de az elejétől kezdve úgy éreztem, a nézőnek könnyű vele azonosulni. Eleinte nehéz volt megtalálni, hogy mi az én játékterem, majd elkezdtem az egész gyűjteményre egységként tekinteni, megvizsgálni, melyek a visszatérő elelemek. Hochstädter Bora és Antal ikrek voltak, s ez a szál például megfogott, érdekelt az a gondolat, milyen lehetett nőként úgy végig élni a huszadik századot egy polgári, értelmiségi családban, hogy van egy férfi alteregód, akit folyamatosan látsz magad mellett.
Ám az alkotó hangsúlyozta nem akarta kizárólag egyetlen, akár leegyszerűsítő koncepcióra ráhúzni a témát. Így számos apró utalás csak a háttérben van jelen: a Bora és Antal között a fényképeken is megjelenő szimmetria, vagy kettőjük önálló karaktere a kiállítási tárgyak kompozíciójában nagyon finoman lép játékba. – Nem szeretem az emberek szájába adni, hogy ezt vagy azt kell látni. Ki vagyok békülve azzal is, ha valaki nem foglalkozik egyes jelentésrétegekkel. Több van ebben annál, mint hogy egyes témákra kifuttassuk: egy levéltári anyagot szerettünk volna bemutatni egy képzőművészeti installációban egy múzeumi környezetben.
Infó:
ochstädterék. Családi album – előhívott múlt.
Tranker Kata kiállítása.
Látogatható december 15-ig a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárban.
24.hu
Mostantól nem csak bejárható, de megkóstolható is Szeged zsidó öröksége
Ezentúl nem csak szép helyek, de zsidó sütemények is várják az alföldi nagyvárosba utazókat.
A százhatvanezres alföldi városban közel kétszáznegyven évvel ezelőtt, 1781-ben telepedett le az első zsidó család, példájukat pedig a következő évtizedekben számos másik követte. A XIX. század hajnalán aztán a város kijelölte a mai zsidónegyed határait, mely a város épületeinek több mint kilencven százalékát elpusztító nagy árvíz után sem változott meg számottevően. Számuk ekkor hirtelen ugrásszerűen nőni kezdett, sőt, oroszlánrészt vállaltak a palotás Szeged megszületésében.
A századfordulóra 5683 főre duzzadt zsidóság mindemellett – főleg a tehetős vállalkozók, így a szalámigyáros Pick család adományának köszönhetően – 1900-1902 közt felépítette a világ negyedik legnagyobb, de sokszor a legszebbjeként emlegetett imaházát, az Új zsinagógát, melynek terveit a Kárpát-medencében több mint két tucat hasonló épületet megálmodó Baumhorn Lipót (1860-1932) szignózta.
A város méretének növekedésével a zsidó polgároké is nőtt, így a gazdasági világválság idején, a húszas-harmincas évek fordulóján már nyolcezren vallották magukat izraelitának. Számukat a következő évtizedekben nem csak a zsidótörvények és a kétezerhétszáz főt – 612 munkaszolgálatost, illetve 2091 holokausztáldozatot – elragadó vészkorszak, de az emigráció és az asszimilálódás is csökkentette, így ma már csak alig több, mint félezres kisebbséget jelentenek, a város fejlődésére gyakorolt évszázados hatásuk nyomai azonban ma is szép számban láthatók.
Szeged az elmúlt években egyre inkább igyekezett felhívni erre a figyelmet, a nemrég kívül megújult Új zsinagóga és a zsidó kereskedők által épített, a magyarországi szecessziós örökséget gyarapító paloták és villák felújítása mellett azonban nem esett elég szó a kulturális örökségről.
Egészen mostanáig, hiszen az uniós forrásokat a Duna-menti országokba irányító, a zsidó örökség jobb megismerését megcélzó Rediscover projektnek köszönhetően a Kárpát-medence négy, a történelmi Magyarországhoz tartozó városa, így Muraszombat, Eszék, Szabadka és Temesvár mellett Szeged is a középpontba került.
A sokak számára rejtélyesnek tűnő zsidóságot a városok különböző módszerekkel mutatják be – Szeged például nem csak a ma az ALTERRA Kortárs Előadóművészeti Központ színházi tereként használt Régi zsinagóga, a mellette lévő telken álló utódja, illetve a nemzetközi hírű orientalistaként és botanikusként is tisztelt főrabbi, Lőw Immánuel (1854-1944) életművén, hanem a zsidó gasztronómia csodáin keresztül mutatja be.
A turisztikai hivatal által szervezett városi séták keretében nem csak a vallási élethez és a közösség legismertebb tagjaihoz kötődő épületeket – köztük a szintén Baumhorn által tervezett, ritkán látható, pompás hitközségi imaterem –, a zsidó temető jórészt elhagyatott sírköveit és az utcákat, de a zsidó konyha legfontosabb édességeit is megismerhetjük.
A város szíve felé haladva – a Zsidó Kulturális Fesztivál részeként – október végéig négy cukrászdában találkozhatunk a négy legfontosabb zsidó süteménnyel.
A négy éve nyílt, aprócska Süti nem süti (Tisza Lajos krt. 44) konyháját klasszikus – tetején egy hamszát, azaz tenyér formájú amulettet hordó – és újragondolt – a Dohány utcai zsinagóga tornyát koronázó kupolákat idéző – verzió hagyja el. Előbbi kelt tésztából született rétegei közt tradicionális módon házi szilvalekvárt, almát, mákot és diót, a hely jóval komplexebb saját verziójában azonban lágy diós piskótára ültetett vajas párolt almát, mák mousse-t, valamint sűrű szilvalekváros szószt találunk.
Az Anna fürdő felé továbbindulva, az út másik oldalán megbújó Bányai Cukrászda (Tisza Lajos körút 41.) két éve elnyerte a Szeged legkedveltebbjének járó címet, ezt pedig a hely háromszögűre hajtott, legtöbbször mákos töltelékkel teli Hámán-táskáját, illetve a tipikusan a zsidó újév (rós hásáná), illetve a sabbatra való pénteki készülődés részeként sütött, az ünnepet megédesíteni kívánó gyümölcskenyeret kóstolhatjuk meg.
A főtér felé visszakanyarodva a szűk utcák egyikében lehetünk figyelmesek a terasszal is rendelkező, a tulajdonos két kutyája, Rudi és Fickó nevét viselő ékszerdobozra (Oroszlán utca 4.), melynek sötét, rózsás fali tapétája alatt a francia és a zsidó cukrászat találkozásából született, pisztáciából, rózsavizes csokimousse-ból és málnából álló Jerikó mosolyog ránk a pultból.
A dóm mögött 2017 óta működő Sugar & Candy (Oskola utca 27.) szintén babkával hódít, melyhez a hely tökéletes állagú házi vaníliasodót is készít, így a finom falatok még könnyebben találnak utat a szívünk felé, akár a pasztellszínű belső térben, vagy a külső, utcán sorakozó asztalok mellett ülve fogyasztjuk el őket.
