Alapvetően jól működik Magyarországon a vitakultúra…
Stumpf András, a mandiner.hu főmunkatársa magáról, a vitakultúráról beszélt. De mellette sorosoztunk is egy kicsit, de szóba került a kedvesség, a mosoly hatalma is.
Kezdjünk egy általános kérdéssel, milyen Stumpf Andrásnak lenni?
Ez tényleg egy általános kérdés. Van amikor jó, van amikor rossz, most éppen nem annyira rossz. A napok, a hetek változtatják ezt, amikor éppen jól megy a munka, amikor értelmeset csinál az ember, akkor jó, persze vannak, amikor leülős pillanatok vannak.
Rendszeresen láthatják a Hír Tv-ben, melyik ez a műsor?
A Csörte című műsorba járok, mostanában kéthetente, régebben hetente mentem el, itt az aktualitásokat vitatjuk meg, a műsorban négyen vitatkozunk egy műsorvezető közreműködésével, ha másként is lehet mondani, egymás torkának esünk, természetesen azokon a kereteken belül, ami egy képernyőre való. Volt egy-két kolléga, aki ezen a szabályon túlterjeszkedett, belement a személyeskedésbe. Én magam is igyekszem odafigyelni, hogy soha ne személyeket, hanem véleményeket minősítsek, azzal vitatkozom, amit mondott az illető, nem pedig azt mondom rá, hogy te egy hülye vagy. Voltak olyanok, akik ebbe beleszaladtak, nem is szívesen ülök le velük, persze ha nagyon muszáj, akkor megteszem. Azt kell azért mondanom, alapvetően jól működik Magyarországon a vitakultúra, annak ellenére, hogy ennek az ellenkezőjét szoktuk néha gondolni. A vita a politikusok dolga lenne, de miután nem hajlandók, így ezt az újságírók vették át. A politikusoknak a politikai érdekük azt diktálja, hogy ne menjenek bele valódi, éles vitákba, így aztán elemzők, újságírók csapnak össze mindenféle vitaműsorokban, ami egyfelől szórakoztató, másrészt viszont a döntéshozóknak lenne az a dolga, hogy megmutassák a véleményüket, hogy azt mire alapozzák. Ez nem történik meg, ebből fakadnak problémák. Amikor az ember leül egy ilyen vitaműsorba, éppen ebből a helyzetből kiindulva a néző automatikusan besorolja valamelyik politikai oldal, párt képviseletébe, hiszen azt nem képviselik politikusok, akkor nyilvánvalóan a megszólaló újságíró képviseli azt. Sőt el is várják ezt az újságírótól, ha nem azt teszi, akkor meg vissza is lép a néző.
Milyen megélni ezt a kategorizálást, egy olyan embernek, aki újságíró, készített könyvet is Szörényi Leventével, akit sokan idéznek, akire sokan hivatkoznak, akit általánosságban a konzervatív oldalra sorolnak, aki azért hetente legalább egyszer elmondja a véleményét?
Az nyilvánvaló, hogy a szakmánkban azért van egy kicsit exhibicionizmus, én sem szeretek a fióknak írogatni, azt szeretem, ha a mondandómnak van hatása, akár úgy hogy vitatkoznak vele vagy utálják vagy szeretik éppen.
Legutóbb a kvótareferendumról is írt. Szavazzunk? Ne szavazzunk?
Nekem eszem ágában sincs meggyőzni az embereket arról, hogy szavazzanak, ne szavazzanak. Én a dilemmáimat osztottam meg, nem mondom meg senkinek, hogy mit csináljon. Én azt gondolom erről, hogy nem biztos, hogy elmegyek szavazni október 2-án, persze történhet addig a nemzetközi, a hazai politikában bármi olyan, ami megváltoztatja a döntésemet.
Én magam évtizedeken át éltem külföldön, ahol megtanultam, úgy tudom a véleményemet kinyilvánítani, úgy tudom az eseményeket befolyásolni, ha felemelem a fenekem, elmegyek és igennel vagy nemmel szavazok.
Ez így nem igaz, mert úgy is lehet véleményt nyilvánítani, ha nem emeli fel az ember a fenekét, ezzel hozzájárulva ahhoz, hogy egy szavazás érvénytelen legyen. Ugyanúgy befolyásolja az eseményeket ezzel, mintha felemeli a fenekét és elmegy szavazni. Minden döntésnek van következménye, annak is, ha elmegy, annak is, ha nem megy el az ember szavazni. A lustaság ellen lehet beszélni, amikor azért nem mennek el, mert nem érdekli őket ez az egész, az érdektelenség káros a demokráciára nézve. Ha tudatosan nem megy el az ember, tudatosan elmegy és érvénytelen szavazatot ad le, igennel vagy nemmel szavaz, az már egy tudatos döntés. Hozzá kell tennem, még nem tudom, hogy elmegyek-e vagy sem.
Sokak számára kérdés, hogy miért vannak a migránsoknál dráűga kommunikációs eszközök, amikkel követhetik az interneten az aktuális információkat a határokról, másokról. Persze lehet, hogy az utolsó ezüstkanalukat adták el érte.
Vagy nem. Én éppen Budapesten láttam, hogy a szír középosztály azért a magyar középosztály szintje felett él. Láttam olyat, amikor a szír apuka a fiával egy köteg száz eurós bankjeggyel állt elő, hogy taxival Bécsbe menjenek. Van ilyen is, olyan is. Az újságírás és a propaganda között az a különbség, hogy nem általánosít az ember egy jelenségből, legyen az, hogy ezek szegény árva menekültek, gonosz az, aki nem akarja őket befogadni, legyen az, hogy ezek mind terroristák, ide ne jöjjön senki. Az élet nem így néz ki, persze döntéseket kell hozni.
Amikor a közéletben sorosoznak, akkor nekem az jut eszembe: lehet, hogy megint zsidóztak? Amikor erről kérdeztem a Fidesz frakcióvezetőjét azt felelte, hogy éppen így hívják őt. Én tovább kérdeztem, akkor azt mondta, valóban Soros Györgynek hívják, de nem az a fontos, hogy milyen származású, ne egy vallást képvisel, ő egy amerikai állampolgár, akinek sok pénze van és szeretné befolyásolni a világ eseményeit. Önnek eszébe jutott már az, hogy a sorosozást mások félreérthetik?
Nem eszembe jutott, hanem láttam, hogy mások félre akarják érteni. Megértem azokat, akik a sorosozás kapcsán mást éreznek. Szerintem a sorosozás nem zsidózás. Vegyük Izraelt. Az izraeli kormánypártban, a Likudban nagyon nem kedvelik, áttételesen ki adták rá a kilövési engedélyt, hiszen Soros György kifejezetten a balos, palesztinpárti törekvések mellé állt. Alávalónak tartom, ha valaki Soros Györgyöt, az ő politikai törekvéseit kritizálja, akkor abba zsidózást lássanak bele. Én ezt kikérem magamnak! Visszatérve a kérdésre, amikor Amerikában jártam, az ottani republikánus képviselőkben is megvan a Soros Györggyel szemben érzett masszív ellenszenv, mindezt úgy, hogy a republikánusok igazán nagy barátai Izraelnek.
Amerikaim körök, akár közel a jelenlegi kormányzathoz is, nagyobb összegeket áldoztak olyan civil szervezetek támogatására, amelyek Netanjahu ellen voltak.
Én ezen nem nagyon vagyok meglepve, az ilyen mozgásokat itthon is jól lehet látni. Van, amikor sikerül burkolni, van, amikor nem.
Ez egy mindennapos dolog lesz, hogy mindenki igyekszik befolyásolni a másutt zajló történéseket, eseményeket, hogy ott hogyan gondolkodjanak?
Ha valakinek a saját érdekei szempontjából fontos, akkor igen. Ha nem védekezik ez ellen egy adott társadalom, akár úgy, hogy megköveteli, mutassák be, honnan vannak a pénzek, ha ez egy nyitott kapu, amin át lehet sétálni, akkor bizony át is sétál rajta bárki. Ne lepődjünk meg annyira, a politika érdekérvényesítésről szól. Azért az a jobbik változat, amikor nem bombákkal, fegyverekkel, vérrel megy az érdekérvényesítés. Azt ne várjuk el a politikától, hogy ne vessen be minden törvényes eszközt. Most Izraelben ezzel a törvénnyel ez nehezebb, átláthatóbb lesz.
Én 1973-ban azért mentem el itthonról, mert szabad akarta lenni. Manapság megint azt érzem, hogy valami baj van, főleg akkor, amikor elindulok mondjuk Ausztriába és órákon át állok a sorban a határ előtt.
Ez azért nem csoda, főleg amióta az osztrákok, a németek is elkezdték szigorítani a belépést, valóban lehet azt érezni, hogy baj van, de asz okokat is tudjuk. Ha nem védjük a külső határainkat, ha bárki özönölhet ide-oda, akkor egy idő után a belső határokat védik majd az országok. Ezt jó lett volna elkerülni, ha nem töketlenkedik az Európai Unió másfél évvel ezelőtt, hanem azt mondja, első lépésként közösen megvédjük a határokat, csak az jön be, akit be akarunk engedni. Onnantól kezdve nyitva maradhatnak a belső határok, amelyek meddig légiesek voltak, s így azok is maradhattak volna.
Önt ez mennyire zavarja?
A magyaroknak nem az a fő problémája, hogy átmenjenek Burgerlandba. Persze ettől függetlenül zavaró. Az EU-ba való belépés legnagyobb erénye éppen az volt, hogy szabadon mozoghatunk Európában, szabadon tanulhatunk, vállalhatunk munkát. Ezek az értékek azok, amelyek az Uniót minden hátránya ellenére is pozitív történetté teszik. Határkerítés kell, nem azért mert nekem az jó, hanem azért, mert engem, mint európai polgárt, akit felvettek ide, hosszas vizsgálat után, nem akartam ezeket a szabadságokat elveszíteni! Én ezt mondtam, ha az Európai Unió, mint politikai közösség komolyan veszi magát, akkor mérje fel, hol van az a terület, ahol a szabályai érvényesek, ezt a területet viszont meg kell védeni. Arról, hogy ki léphet be, ki nem, a politikai közösség egésze dönthet csak.
Jönnek migránsok nem csak a háborús övezetekből, hanem a harmadik világból is. Olyan országokból, amelyek egykor gyarmatok voltak. Ön szerint rossz elképzelés az, hogy ebben a helyzetben azoknak az országoknak kell lépniük, amelyek egykor gyarmatosítók voltak?
Ez rossz elképzelés, ezek az országok már igen régóta nem gyarmatok. Szerintem abból nincs senkinek sem felelőssége, hogy valamikor gyarmatosított. Egyrészt azért, mert nem csak szörnyű leigázás volt az a gyarmatosítás, persze közben történt egy kizsákmányolás. Közben azért emeltek egy csomó technológiai szintet a gyarmatokon, ott lett ipari termelés, stb. Nem szabad moralizálni, hogy a franciák és az angolok felelőssége, hogy ma az egykori gyarmataikon rosszul élnek.
Másként kérdezve, ezeknek az államoknak a felelőssége, hogy egykor rosszul húzták meg a határokat, most a Közel-Keletre gondolok.
Így igaz ez a felvetés, szerintem sem jó a vonalzóval való határrendezés, gondoljunk csak a világháborúk utáni időszakokra, látszik, ez nem működik. Nemzetállamok nem tudnak olyan helyen kialakulni, ahol nincs nemzet.
Van megoldás ezekre a problémákra? Arra, hogy jobban szeressük egymást mi emberek?
Nem vagyok pap, én ebben nem vagyok jó, hogyan is szeressük jobban egymást. Mondják azt, hogy az emberek szomorúak, ez egy régi toposz, én nem ezt látom. Most beszéltem egy fiatal rokonommal, akit egyetemista, a tanulmányai mellett dolgozik, az éjszakában koktélokat árusít. Mondtam neki, hogy ez azért elég kemény lehet. Azt felelte, semmi ilyesmi nincs, mindenki kedves, semmi veszélynek nem volt kitéve.
Tehát menjünk mosolyogva, így akivel én kedves vagyok, az viszonozza ezt.
Ez általában működik.
Köszönöm a beszélgetést, így mosolyogva.
Breuer Péter
