Egy szír család Edinburghben

Miért is akarnának arabok lenni, amikor britek is lehetnek?

A Guardian két éve interjúvolta meg Ayman Hirhet, aki családostul menekült Szíriából, és eljutott egészen Skóciáig. A lap a Menekültek Világnapja alkalmából járt utána annak, mennyiben változott az életük az elmúlt két esztendőben.

Ayman Hirg néha ikerfiaira pillant, és elcsodálkozik, mi lett abból a két rettegő kisgyerekből, akikkel négy éve menekült el Szíriából.

A ma már hatéves Bishir és Bassil többé nem bombákra gondol, ha tűzijáték gyúl ki az égen edinburghi lakásuk mellett, és arra a golyóra sem emlékeznek már, amely átütötte otthonuk ablakát Damaszkusz külvárosában, Dzsobárban.

Nem sokat tudnak a háborúról, ami elszakította egymástól a családjuk tagjait, meggyilkolta barátaikat, rokonaikat, őket pedig száműzetésbe kényszerítette. A szülők nem is akarnák ezt másképp.

„A fiúk most már skót akcentussal beszélik az angolt, és a tanáruk azt mondta nekem néhány héttel ezelőtt, hogy senki meg nem mondhatja, hogy az angol nem az anyanyelvük”, mondja Hirh. „Százszázalékos skótok… Nem akarjuk, hogy emlékezzenek és rossz emlékek maradjanak a tudatukban.”

Hirh és a felesége, Iman nem engedik a fiúknak, hogy hírműsorokat nézzenek, de nem tudnak kiszűrni minden, Szíriát ábrázoló képet.

„Mikor meglátnak valamit a tévében és azt kérdezik, ’Miért sír az a gyerek, apa?’, azt mondom nekik, ez azért van, mert elveszítette az otthonát, a mamáját meg a családját. Akkor azt kérdik, ez miért történt. Nem bírják megkérdeni, miért visel háborút Básár Asszad a saját népe ellen. Mi csak annyit mondunk nekik, hogy nagy háború van Szíriában.”

Bár a szülők mindent megtesznek, hogy a fiúk arabtudását megőrizzék, ezért küzdelmet kell vívniuk. „Állandóan jobb szeretnek angolul beszélni”, mondja Hirh. Sajnos, mereng el, nyelvi tehetségük immár kiterjed azokra a nagyon ronda szavakra is, amiket az utcán tanulnak.

Ettől eltekintve a családnak nincs oka a panaszra. Bár Hirh tizennyolc hónappal ezelőtt elveszítette az állását az edinburghi repülőtéren, mivel nem tudott megfelelő papírokkal szolgálni Szíriából, most a glasgow-i Brit Vöröskeresztnél önkénteskedik. Nem csak azért dolgozik, hogy valamelyest fenntartsa az általa ismert négy nyelvet, de hasznosnak is érzi magát.

„Számos országból érkező menekültnek és menedékkérőnek szolgáltatunk: kurdoknak, eritreaiaknak, szudániaknak, szíreknek. Valahányszor munkába megyek, különböző történeteket hallok; találkozom szírekkel, fordítok nekik és így Szíria különféle részeiről származó történeteket hallok.”

„Valahányszor találkozom velük, tragikus történetet hallok, s ők elmondják nekem, miként jutottak el Törökországból Európába és hogyan érkeztek meg az Egyesült Királyságba. Igazán szomorú, ugyanakkor azonban boldog vagyok, hogy rendelkezésére állhatok olyan embereknek, akik tényleg szükséget szenvednek.”

Hirh egy Londonba tartó vonaton ült csaknem egy éve, amikor egy másik kétségbeesett szíriai menekült lépett vele érintkezésbe.

„Csörgött a mobilom, és láttam, hogy UK-beli szám. Mikor felvettem, az unokaöcsém volt, és azt suttogta: ’Bácsikám, a UK-ben vagyok. Egy nagy teherautóban vagyok, ami gyorsan halad a UK-ben, de azt nem tudom, hol vagyok.’”

Hirh azt tanácsolta neki, döngesse meg a válaszfalat, hogy felhívja magára a sofőr figyelmét, és vegye rá arra, hogy hívja fel a rendőrséget. Unokaöccse most menekültstátusszal rendelkezik, és szintén Skóciában él.

A család ügyei valamelyest jobbra fordultak, mióta Iman munkát kapott egy edinburghi szállodában mint szobalány. Érthető, hogy Hirh mennyire örül a felesége előrehaladásának, aki a UK-be érkezésükkor egy szót sem tudott angolul. Az ikreket persze egészen más okból borzongatta meg a fejlemény: „Amint az anyjuk munkát kapott, azt mondták neki: ’Ó, akkor most már tudsz nekünk venni egy Xbox 360-ast!’”

Bishir és Bassil egyformán izgatottak voltak néhány hónappal ezelőtt, amikor a Brit Vöröskereszt és egy londoni graffitiművész Hirhet tette meg a szíriai válságot ábrázoló arcok közül az egyiknek az észak-londoni Camden egy falán.

Hirhék boldogok, hogy a UK-ben lehetnek, és köszönetet mondanak az ország jelentette menedékért, de, mint sok menekültet, ezt a házaspárt is nap nap után gyötri egy kérdés.

„Minden este lefekvés előtt azt kérdezzük magunktól a feleségemmel: vajon vissza tudunk-e menni egy nap Szíriába?”, mondja Hirh.

„Minden jel és információ arra utal, hogy nem leszünk képesek erre. A gyerekeim tudni sem akarnak arról, hogy ők szíriaiak. Azt mondják: ’Nem. Nem Szíriából vagyunk. Ez a te országod.’”

MK