De addigra, addigra már minden elvégeztetett.
A Teleki téren került felavatásra a munkaszolgálatosok emlékét megőrző műalkotás. Az avatáson beszédet mondott Fónagy János államtitkár is. Előtte azonban sikerült beszélgetnünk Lomnici Zoltánnal, a Legfelsőbb Bíróság volt elnökével, hogy utána a többi megemlékezővel hallgassuk az államtitkár szavait.
Önt mi hozta ma ide a Teleki térre?
Lomnici Zoltán: Ma azokra emlékezünk, akiket ártatlanul meggyilkoltak, azokra a magyar polgárokra, akik vallási, születési oknál fogva olyan törvények hatálya alá kerültek, amelyek az emberiség szégyenét és gyalázatát jelentik. Mi, túlélők annyit tehetünk, hogy emlékezünk rájuk, hogy soha nem feledjük őket és emlékeztetjük a világot arra, hogy milyen szörnyűségek történtek Magyarországon is.
Fónagy János államtitkár beszéde
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik,
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig
A az égre írj, ha minden összetört!
Radnóti Miklós Negyedik eclogájának néhány sorával kezdem mondanivalómat. Azt a mondanivalómat, mely igyekszik megemlékezve elmondani a magyarországi munkaszolgálatosok, a muszosok sorság, tragédiáját.
A zsidótörvények sorában a munkaszolgálat fogalmát az 1939. évi II. törvény vezette be, a kodifikáció szabályainak megfelelően. A magyar zsidóság katonaköteles részének a hadsereg keretei közé sorolását rendelve, de lényegében másokkal, más nemzetiségűekkel cigányokkal, kommunistagyanús egyénekkel együtt a zsidók megalázását, majd elpusztítását célozta. Az első időkben a munkatáborok itthon működtek, textilmérnök édesapám a kunmadarasi reptér építésén kubikolt, de hamar létrejöttek az észak-erdélyi, dél-szlovákiai, bácskai és kárpátaljai táborok is.
Odafigyeltek a részletekre is.41-ben az I. világháború zsidó tiszteit előbb korlátozták, majd megfosztották tiszti rangjuktól, a harctéren szerzett kitüntetéseiktől és egyenruháiktól. Tették ezt akkor, amikor az orosz frontra vonuló 200 ezres II. Magyar Hadsereghez 50 ezer munkaszolgálatost osztottak be fegyvertelenül, előbb katonai, majd civil ruhában. Zsidó értelmiségiek, orvosok, jogászok, tanárok, polgári foglalkozást űző emberek tízezreit vitték ki a harcoló alakulatok kiszolgálására, gyakran utászmunkára, kiképzés nélkül aknák szedésére. A Don partjai a magyar hadseregnek is a tragédia helyszíne volt, de a munkaszolgálatosok szenvedéseit és szándékolt magas veszteségeit jelentős mértékben növelték a muszos századokhoz kirendelt keret kegyetlenkedései, embertelenségei. Tisztelettel megemlékezve azokra a tisztekre és tiszthelyettesekre, akik a borzalmas körülmények között is igyekeztek a rájuk bízott embereket megóvni, ha lehet, hazahozni, a többség követte a nagykátai katonai kiegészítő parancsnokság hírhedett parancsnokának utasítását: „Akkor végeztek jó munkát, ha minél kevesebben jönnek haza belőlük!”
1942 szeptemberében vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos lett a honvédelmi miniszter. Szemleútján szembesült a munkaszolgálatosok tragikus sorsával és több intézkedéssel igyekezett a helyzeten változtatni, elsősorban a behívottak életkor-korlátozásával, s az ellátás néminemű javításával.
De a lényeg nem változott!
A Don-kanyar, Voronyezs, Dorosic sokezer áldozatát követte az 1943 őszén a szerbiai Bor rézbányáiba vezényelt több mint 6 ezer munkaszolgálatos. Az embertelen munkát és a keret kegyetlenkedéseit túlélők számára 1944 ősze hozta el a tragikus véget. Az erőltetett menet. Belgrádon, újvidéken, Zomboron és Mohácson át vitte a német koncentrációs táborokba az utat túlélőket, míg másokat, Baja után, Szentkirályszabadján ls Győr környékén pusztítottak el, gyilkoltak halomra.
De az inferno nem ért véget!
A nyilas hatalomátvétel a munkaszolgálatosok helyzetét még kilátástalanabbá tette. A nyilasok a 16-66 év közötti zsidó férfiak bevonultatása mellett a 16 és 40 év közötti zsidó leányokat és asszonyokat, köztük édesanyámat elindították Bécs felé, erődítési munkák végzésére. A nyilasok mintegy 50 ezer zsidót, férfit és nőt adtak át a németeknek, egy részüket gyalogmenetben hajszolták Nyugat-Magyarország és Bécs felé, míg másokat itt, a józsefvárosi pályaudvaron vagoníroztak be, s indították a majdnem biztos halál felé.
Tisztelt Emlékezők!
Egy emlékmű helyének általában üzenete van. A Holokauszt áldozatok és a munkaszolgálatotok sorsát beróják emlékezetünkbe a vidéki és budapesti emlékművek és emléktáblák, a közös és egyéni tragédiákat őrzi a temetők csendje.
Ez a hely is üzen.
A Teleki tér a zsidó kiskereskedelem és a zsidó kisipar ismert helye volt. Szembe velünk a Salgótarján úti zsidó temető a magyar polgárosodás, a magyar gazdaság, a magyar ipar és kultúra panteonja a magyar Per Lachaise lehet. A józsefvárosi pályaudvar a jól szervezett gyilkos deportálások, köztük a munkaszolgálatos századok halálba indításának autentikus színhelye, de egyben szimbóluma is. Szimbólum, mert minden elbeszélés, minden megemlékezés csak egy rekonstrukció lehet, egy igazi, de elmúlt világot próbál megidézni.
Kőbányai János gondolatát idézem: „Mert az a világ már nem lehet többé, mert a Holokauszt-életnek a Holokausztban nem megtapasztalt események, a táborok, különleges magyar specialitásként, a munkaszolgálat, az erőltetett menetek alkotják a főgerincét, hanem a Holokauszt népének fölből kiszántásának a mozzanata. A Holokauszt földjéből, Magyarországból. A magyar határt elhagyó vagonsor már egy más, nem a magyar történelembe, de a világtörténelem végtelenségébe robogott tovább, s először az ember történelme során nem metaforikusan, Nem Bosch, Picasso vagy Ámos Imre álmodásában jelentette. Az apokalipszis sínén csattogott előre, de minden emberi és prófétai képzeletet felülmúló vagy azt felülmúló történelmi, teológiai fejlemény és az átlényegülés felé. De addigra, addigra már minden elvégeztetett.”
Breuer Péter
