A bürokrácia legmélyebb mélységei
A brit áldozatoknak a külügyminisztérium hosszas packázásainak kellett alávetniük magukat annak érdekében, hogy részesedhessenek a kártérítésből, és sokan semmit sem kaptak, írja a Guardian.
A Whitehall hivatalnokai hónapokig, nem egyszer évekig tartó agresszív kihallgatásnak kellett alávessék magukat, ha hozzá akartak jutni az igényelt német kárpótláshoz. Sokaknak a koncentrációs táborbeli élményeiket kellett újra meg újra feleleveníteniük, derül ki nemrégiben közzétett iratokból.
A hivatalok egy esetben különösen hosszú időt töltöttek az angol-francia származású titkosügynök, Violette Szabo családi hátterének felderítésével. Az ügynök eredeti neve Violette Elizabeth Reine Bushell volt, a Szabo nevet magyar származású, de francia férje után vette fel. Violette-et ejtőernyővel dobták le Franciaországban, ahol a nácik kezére került; megkínozták, a ravensbrücki koncentrációs táborba hurcolták, onnét rabszolgamunkára vezényelték, s 1945-ben, huszonhárom évesen tarkón lőtték. Ez után a múlt után évekig tartott annak kiderítése, hogy Szabo lánya vajon jogosult-e a német kárpótlásra.
Violette Szabo, az 1945-ben Ravensbrückben meggyilkolt brit ügynök
Szabo leánya, Tania sohasem ismerte az apját, aki el-Alameinnél halt hősi halált, nem sokkal gyermeke születése után. A hivatalnokoknak az nem tetszhetett, hogy az anya, Violette Párizsban született. Hónapokig vizsgálgatták, hogy Tania apja csakugyan brit állampolgár volt-e. Végül, 1966-ban nagy nehezen kapott ezer fontot előlegbe, egy évre rá újabb 1293 fontot és 15 shillinget – csak a jó ég tudja, miként bírta ezt a hivatal így kiszámolni.
A National Archives, a brit nemzeti levéltár nemrégiben több száz olyan brit állampolgár dokumentumait tette közzé, akik német kárpótlás iránt nyújtottak be igényt. Közel ötven éve annak, hogy Németország beleegyezett abba, hogy összesen egymillió font értékben fizet kártérítést a nácizmus brit áldozatainak. Ezt az összeget végül 1015 személy között osztották fel.
Előfordultak egészen gyalázatos esetek is. Leon Greenman brit alattvalótól, akit a megszállt Hollandiában fogtak el, és akinek a feleségét és a gyerekét Auschwitzban gázosították el, azon az alapon tagadták meg a kárpótlás folyósítását, hogy holland állampolgársággal is bír. A külügyminisztériummal folytatott levelezésében elmagyarázta, hogy a brit útlevele Rotterdam náci terrorbombázása során semmisült meg. A hivatalnokok azt a tanácsot adták neki, hogy a háború utáni holland kormánytól kérjen kárpótlást, és nem kapta meg az igényelt 500 fontot.
Leon Greenman, a „holland zsidó”
Sok havi vita után a külügyminisztérium közölte vele, hogy további vizsgálatokra lesz szükség, és ezek jelentős időbe telnek majd. Végül is egy fillért sem kapott az Egyesült Királyságtól, amely az útlevél híján „holland zsidónak” minősítette őt.
További eset volt az Ausztriában született, de később brit állampolgárságot szerzett Johanna Hillé, akinek azt tanácsolta a külügy, hogy kárpótlásért forduljon az osztrák kormányhoz, miután üldöztetése idején osztrák volt – ami persze nem lehetett, hiszen az Anschluss révén megszűnt az osztrák államiság és vele az állampolgárság is. Hillt egyébként két brit katona letartóztatása miatt hurcolta el a Gestapo.
Hónapok teltek el annak vizsgálatával, hogy mi történt Johannával a Gestapónál, hátha nem kell fizetni neki semmit. Aztán már nem is tudtak, mivel a kiosztható összeg elfogyott. Egy külügyes megjegyezte 1967 áprilisában, hogy mos már nem is kell vizsgálni a jogosultságot, mert még olyan benyomást keltene a minisztérium, mintha kifogásokat keresne…
Elutasították Elizabeth Spira honosított brit ápolónő kérelmét is, pedig ő megjárta a theresienstadti koncentrációs tábort, ahol volt szerencséje az odalátogató hóhérhoz, Adolf Eichmannhoz is.
A nagy szökés hősének dedikált fotója
Szinte vérlázítónak tűnik, de csak nagy nehezen kapott pénzt a később „nagy szökés” néven elhíresült akció egyik főszereplője, Bertram „Jimmy” James sem, akit maga a nagy Steve McQueen alakított a történetből 1963-ban forgatott szuperprodukcióban. James a sachsenhauseni láger foglya volt, eleinte mégsem részesülhetett a kártérítésből, azzal az indoklással, hogy „nem szenvedett egy koncentrációs táborhoz illően embertelen és lealacsonyító bánásmódot”. Aki ezt megfogalmazta, nyilván nem tudta, mit beszél. James, aki 2008-ban hunyt el, öt hónapot töltött a sachsenhauseni magánzárkában úgy, hogy nem tudtak, mikor jönnek érte és viszik kivégezni. Az volt a szerencséje, hogy nagyon híres volt, ezért ügyét felkapta a sajtó, majd a parlament. A külügy erre 1192 fontot és 15 shillinget ítélt meg neki.
A maximálisan megítélhető összeg tekintélyes volt, 4000 font, ami mai összegben 69 ezer fontnak felel meg. Harminc személy kapott ennyi pénzt, köztük Frank Tuck, aki azután került német munkatáborba, hogy a Csatorna-szigetek tizenhét másik rendőrével együtt náci raktárak megdézsmálásán kapták őket. A Csatorna-szigetek – Guernsey és Jersey – voltak az egyedüli brit koronafüggő területek, amelyek a második világháborúban német megszállás alá kerültek.
Harold Le Druillenec jerseyi lakost orosz foglyok bújtatása miatt tartóztatták le, és a Wilhelmshaven melletti Banterweg táborba került, ahol napirenden volt a fogva tartottak agyonverése, megfojtása, felakasztása, sőt keresztre feszítése. Később Bergen-Belsenbe vitték át, ahol ő volt az egyedüli brit túlélő. Elmondta, hogy a foglyok maguk is egymás ellen fordultak, dzsungeltörvények uralkodtak köztük, „vagy öltél, vagy megöltek”, és gyakorta előfordult kannibalizmus is. Le Druillenec nővére ugyanazért a bűnért Ravensbrückbe került, ahol elgázosították. Ő túlélte Bergen-Belsent, és öt hónapig küzdött a kórházban súlyos betegségeivel, csontvázzá aszottan. 1964-ben az illetékesek közölték vele, hogy „orvosi vizsgálat tárgyává” teszik a kárpótlás iránti igényét. Végül 1835 fontot kapott.
Forrás : https://magyarkroki.com/article/932
