Heisler András beszéde
Hölgyeim és Uraim! Honfitársaim! Sokan vagyunk! Jó, hogy ilyen sokan vagyunk! Köszöntelek Benneteket!
Kedves Barátaim!
Protokoll és pártpolitika mentes emlékezésre hívtunk mára Benneteket. 1944 március 19-e a magyar történelem gyásznapja. Mindnyájunk gyásznapja. Ezen a napon vonultak be a náci csapatok Magyarországra, ezen a napon foglalták el hazánkat. A magyar történelemírás sötét napja, de nem sorforduló a magyarországi zsidóság életében. A megszállással az út, amelyet az ország akkori vezetői számunkra kijelöltek, már korábban elkezdődött.
Ma nem csak hazánkat siratjuk. Ma arra a hatszázezer ártatlanul elhurcolt és elpusztított társunkra is emlékezünk, akiknek a jogfosztása, kirekesztése már jóval korábban megkezdődött. Numerus clausus, zsidó törvények, Kamenyec Poldolszkij, cigány-razziák, Pharrajimos! Ezek voltak a jelzőtáblái annak az útnak, mely az 1944. március 19-i náci megszálláson keresztül a deportáláshoz, Auschwitzhoz, Birkenauhoz és a nyilas vérengzéshez vezetett.
Gyakran hangzik el a kérdés: hogyan lehetett Magyarországon sok-százezer embert szinte ellenállás nélkül vagonba terelni. Hogyan lehetett, hogy a történelem nem jegyzett fel olyan esetet, ahol a néhány szuronyos csendőr által kísért zsidó tömeg fellázadt volna?
A válasz fájdalmasan egyszerű: húsz év szisztematikus jogfosztása kellett ahhoz, hogy a magyarországi zsidók némán, lehajtott fejjel és feltartott kezekkel vonuljanak végig az utcákon, megalázva és megadóan szálljanak fel a marhavagonokba.
Anyai nagyanyámat – akit soha nem ismerhettem meg, édesanyámat és nővérét nyolcvan társukkal együtt egy vasúti kocsiba zsúfolva vagonírozták be 1944. június 6-án. A néhány napos étlen-szomjan végigszenvedett utazást követően aztán kattantak a zárak, nyíltak a marhavagonok toló-ajtói. Ismeretlen helyre érkeztek, Auschwitz rámpáján szálltak le. A kép ma már ismerős, dokumentumokból, filmekből. Egy hosszú rámpa, közepén feszesen álló német tiszt. Mengele. Ő irányítja a szenvedők áradatát. Nagyanyámat jobbra, anyámat és testvérét balra. A két nővér egymás között még a rámpán azt beszéli: „az öregek biztosan majd könnyebb munkát kapnak és nekünk fiataloknak kell majd helyettük is dolgozni”. Reménykednek. Reménykednek, mert a magyarországi zsidók többsége még az auschwitzi rámpán is bízott a magyar közigazgatásban, megadóan elfogadta a magyar jogrendszert, tudomásul vette a magyar kormány intézkedéseit, mert nem hitték el, hogy magyar állampolgárokként velük is megtörténhet majd az, ami később szörnyű valósággá vált.
A magyar holokauszt tragédiájának ez egy külön fejezete. S ennek a fejezetnek máig szóló tanulságai vannak. Megtanultuk, hogy sehol a világon a diaszpórai zsidóságnak, de bármely más kisebbségnek sem szabad a mindenkori hatalomban vakon, feltétel nélkül megbíznia. Ha kell, fel kell emelni a szavunkat. Ha kell, kritikával kell illetnünk az ország vezetőit. Ha kell, nemet kell tudnunk mondani a hatalomnak.
Ők hatszázezren, és meg nem született leszármazottjaik milliói ezt a történelmi üzenetet küldik felénk. Figyeljünk rá. Köszönöm.
