Tisztelt Emlékezők!
Talán nem sértődnek meg a bicskeiek, ha kibeszélem a település egyik lakosának észrevételét. A megjegyzés akkoriban hangzott el, amikor a helybeli embereknek nagyon jól ment. Budapest közelsége évtizedeken át erős mágnesként vonzotta magához az embereket, s a folyamatosan kapott fizetésekből mindenre futotta, még a temetőkre is. Gyönyörű sírkövek épültek, büszke kripták, faragott szobrok, betonozott utak. Helységünkben csak a zsidó temető elhanyagolt – állapította meg a lokálpatrióta helybeli polgár.
A lehangolt érzés, sajnos, indokolt. A zsidó sírkert akkor elhanyagolt, kopott, szürke, gazos volt. Mert azokat, akik széppé, hangulatossá, gondozottá tehették volna, még életükben – elpusztították, Auschwitzban, 1944. június 15-ét követően. Bicske 8 300 összes lakosa közül 280 főt, a teljes zsidó lakosságot. 1945-ben az elhurcoltakból mindössze tízen – nem tévedés: tízen – tértek vissza.
Kedves helybeli lakosok, ezért volt csöndes a bicskei zsidó temető.
Bizonyos haza-értékelők most azt mondják:, a kormányzó semmiről nem tudott. Rajta, állítsunk szobrot neki, nevezzünk el utcákat, épületeket, hadd hirdesse nemzeti önbecsülésünket. De azért tudjuk: Horthy a deportálások megkezdése előtt pár órával éppen Hitlerrel találkozott, és kötöttek meleg kézzel megpecsételt paktumot a közös „megoldásról”, a végső kitartásról.
Nos, ezért a „nem tudott” hátterű egyezségért nincs most zsidó közösség Bicskén, és az élő gyászolók nem látogatják szeretteik sírját a ma már felújított és karbantartott sírkertben. Bicskét szorgalmas zsidó kereskedő emberek és iparosok lakták. Házakat, utakat építettek. És olyan iskolát, ahol nem kellett tandíjat fizetni, ezért a szegény sorsú nem zsidó gyerekek is szívesen jártak oda. E zsidók közül többen ügyvédek, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök lettek.
Itt ezen az emléktáblánál, illetve ennek a helyén állt a bicskei közösség zsinagógája, azaz zsidó temploma, a közösség utolsó rabbija Frenkel Ernő halálának éve éppúgy 1944, mint a bicskei zsidó csecsemőké, kisgyerekeké, az asszonyoké, öregeké. A rájuk való emlékezés ne a gyászé és semmiképpen ne a bosszúé legyen. Számunkra a bicskei neológ közösség szimbolikus. Jelzi a szorgalmat, az alkotást, az élet értelmét. És a reményt, hogy békében, megértésben lehet élni, pontosabban csak így lehet növekedni.
Egy magyar író nemrég e nép történelmét úgy jellemezte, hogy a második világháború zsidó áldozatai felérnek a mohácsi vész szörnyű veszteségeivel. Írásának is ez volt a címe: Auschwitz és Mohács.
Az emberi életet ne az anyagi kár súlyával mérjük. Az együttműködés, a mindenkori közös cselekvés értéke a méltó mérleg Bicske lakóihoz és a bicskei zsidóság szellemi múltjához. És jövőjéhez. De a múlt feldolgozásának őszinte, tisztességes elvégzése nélkül felsőbb osztályba – számítva a jó bizonyítványra – aligha léphetünk.
Ezúton mondok köszönetet a magyarországi zsidóság képviseletében a helyi Önkormányzatnak és mindazoknak, akik e táblával és az emlékhely kialakításával méltó emléket állítanak az elhurcolt és meggyilkolt bicskei közösségnek.
