NAFTALI KRAUS
A pletyka, mint istentagadás
„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Ez legyen a poklos emberre vonatkozó törvény, amikor a pap elé kerül…” (3Mózes 14, 1-2).
Bölcseink különös magyarázatot adnak a poklosságnak. A héber megfelelőjét – Mecórá – három szóra bontják, úgy mint: Moci-Sém-Rá, ami ilyenformán azt jelenti: aki rosszat beszél másról, pletykál róla, rossz hírét költi.
Ezzel a magyarázattal akarták hangsúlyozni a pletykálkodás, rágalmazás negatív voltát, melyet már a Tóra is elítél.
A Talmud-bölcsek még a Tóra intelmeit is tovább fejlesztették, s ők a pletykát és a rágalmat minden baj forrásának tartották.
Az élet és halál ura a nyelv – mondja Salamon király a példabeszédekben (18, 21). Ehhez fűzi a Talmud az alábbi tanmesét:
„Az idők végén összegyűlnek majd az állatok, elmennek a kígyóhoz és azt mondják neki: az oroszlán széttépi áldozatát és megeszi. A farkas is szétmarcangolja és ugyancsak megeszi. De te, kígyó, neked mi hasznod származik abból, ha megmarsz valakit? És mi haszna van a nyelvesnek (annak az embernek, akinek a nyelve mérgezett nyílként sebzi meg áldozatát) a pletykából? – válaszolja a kígyó” (Áráchin, 15).
A Midrás szerint a pletyka rosszabb, mint a vérontás. A gyilkos, ugyanis, csak egyetlen embernek – az áldozatnak – árt. A pletykás azonban háromnak: saját magának, annak, akinek mondja és annak, akiről mondja… (Tanchumá, Mecórá, 2).
* * *
Simon ben Gamliél, a Synhedrion elnöke, egyszer ki- küldte a szolgáját a piacra azzal, hogy vegyen valami jó dolgot.
Az elment és vett egy nyelvet.
Egy másik alkalommal pedig azzal küldte, vegyen valami rosszat.
Az elment és ismét nyelvet vett.
Simon megkérdezte tőle: hogy van ez? Akár jót kérek, akár rosszat, te mindig ugyanazt veszed?
Igen, uram – felelt a szolga – a jó is, a rossz is a nyelvtől ered. Ha jó – nincs nála jobb. Ha pedig rossz – semmi sem rosszabb, mint a rossz nyelv… (Vájikrá rábbá, 33).
Mose Alsech, a neves Tóra-magyarázó, szokta volt feltenni a szónoki kérdést: miért nincs napjainkban annyi bélpoklos ember, mint azelőtt? Talán már nincsenek rossz nyelvek, megszűnt a pletyka?
Ugyancsak ő foglalkozik azzal, hogy miért nincsenek érvényben a tisztasági törvények, kivéve a nőkre vonatkozóak? Végül arra a következtetésre jut, hogy azért szűnt meg a poklosság, mint a pletyka és rágalom büntetése, mert az egész világ tele van a rágalmazás mételyével, s ha a büntetés valóban ez a szörnyű betegség lenne, mindnyájan szenvednénk tőle.
* * *
Az alábbi midrási történet azt illusztrálja, milyen káros tulajdonság a pletykálkodás, mert az abban vétkeseket még „megölni” is képes.
Egy embernek három lánya volt. Egy lusta, egy enyveskezű, aki mindent ellopott, ami a kezeügyébe került és egy pletykás, aki mindenkiről csak rosszat mondott. Mind a három pártában maradt, senki nem kérte meg a kezüket, mert rossz tulajdonságaik messze földön ismertek voltak.
Az apa egy barátja azzal állt elő, van neki három fia, adja a lányait az ő fiaihoz.
– A lányaim nem valók a te fiaidhoz – felelte az apa.
– Miért nem?
– Mert hírhedtek rossz tulajdonságaikról.
– ? ? ?
A boldogtalan apa elmondta, lányai miről „híresek”, de ennek ellenére a házasságok megköttettek.
De mit tett a három fiú apja?
A lusta menyének szolgákat bocsátott a rendelkezésére és meghagyta nekik, teljesítsék minden kívánságát, még a kisujját se engedjék hideg vízbe tenni.
A lopós természetűnek nagyösszegű apanázst biztosított és megígérte neki, mindent megkap, bármit is kíván.
A pletykással pedig igen barátságosan viselkedett, mindennap meglátogatta, érdeklődött hogyléte felől, s azt is felajánlotta, ha bármi kívánsága van, vagy a férjétől akar valamit, majd ő elintézi. A nő nem szólt semmit.
Egy szép napon az apa meglátogatta lányait, kíváncsi volt sorsuk alakulására.
Először a lustához ment és érdeklődött sorsa felől.
– Apám, az Isten áldjon meg, hogy hozzáadtál ehhez a férfihez. Lesi minden szavamat, teljesíti kívánságaimat, szolgáim vannak, nem kell semmit csinálnom.
Ugyanígy áradozott sorsáról a kleptomániás is.
Amikor a harmadik – pletykás – lányánál érdeklődött, az sírva panaszkodott apjának:
– Apám, szokás szerint egy apa egyetlen férfihez adja feleségül a lányát, te pedig kettőhöz adtál, az apához és a fiához. Ha kételkedsz ebben, rejtőzz el a szobámban és meghallod, hogy igazat beszélek.
Így is tettek. A lány elrejtette apját a szoba egyik szegletébe. Hamarosan bejött az apósa, aki szokása szerint hogyléte felől érdeklődött, majd leült mellé és megcsókolta.
– Kérlek, hagyj békén, ne nyúlj hozzám és ne használj ki – kiabált a lány. Erre az apa kiugrott rejtekhelyéből és megölte nászát. A zajra berontottak a szolgák és megölték az apát. A lány pedig addig kiabált – amíg megölték őt is.
Innen származik a tanulság – teszi hozzá a Midrás – hogy a rossz nyelv (láson hárá) hármat öl meg egyszerre. Aki mondja, akiről szól és aki hallja” (Midrás Ászeret Hádibrot, Maimon rabbi kiadása, Jeruzsálem, 1924.).
* * *
A berdicsevi reb Lévi Jichák, amikor hallotta, hogy valaki embertársáról rosszat mond – odament hozzá, kezét a vállára tette és azt mondta neki:
– Drága zsidó testvérem! Hogy’ van merszed rágalmazni a jó Isten tfillinjét, amiben írva vagyon: „Ki olyan, mint a te zsidó néped a földkerekségen”.
* * *
A Talmud-bölcsek annyira szigorúan vették a pletyka, a rágalmazás vétkét, hogy ezeket egyenértékűnek tartották az Istentagadással.
„Aki rosszat beszél embertársáról, az olyan, mintha Isten létét tagadná” (Áráchin, 16).
Korunk egyik neves Tóra-magyarázója, a radini Jiszráél Meir Hákohén, akit főműve után „Cháféc Hájjim”-nak is neveznek (ő volt a Misna Brura nevű Sulchán Áruch kommentár szerzője is) egyik könyvét a nyelv megtartóztatásának szentelte, hangsúlyt adva a pletyka, a rágalmazás súlyos vétkének. Következtetésében eljutott oda, hogy tulajdonképpen jót sem szabad mondani senkiről, mert ha valaki már beszél egy jelen nem lévőről, előbb-utóbb rosszindulatú pletykát is terjeszt róla.
Bölcseink még a pletyka látszatát is elítélték. Ezt „Ávák-láson-hárá”nak nevezték, vagyis a pletyka porának, a rágalmazás enyhe változatának. (Az ismert Grósz szótár „enyhe megszólás”-nak fordítja.)
A Talmud szerint, ha valaki azt mondja: „az illető házában állandóan ég a tűz”, már ez is enyhe megszólásnak minősül. Ugyanis, ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy az illető állandóan eszik, ezért folytonosan sütnek-főznek nála.
Bölcseink az „enyhe megszólást” azon három vétek között említik, amelytől egyetlen ember sem mentes. (Bává Batra, 165).
Ráv Jehuda véleménye pesszimista. Szerinte az emberek többsége vét a magántulajdon ellen, a családi élet szentsége ellen már kevesebben, de a pletyka, az enyhe megszólás vétkét, mindenki elköveti (uo.).
NAFTALI KRAUS
