A HETI SZAKASZ

TÁZRIÁ 5768


Naftali Kraus
KOHANITA AZ ORVOS HELYETT?
„És szólott az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz: Ha egy ember bőrén daganat, var vagy fehér folt támad és poklos kiütés lesz (lehet) belőle, vigyék el Áronhoz, a paphoz vagy egyik fiához a kohaniták közül. Nézze meg a pap a börön lévő kiütést és ha a szőr a kiütésben fehér lett – – – akkor poklos kiütés ez. Ha ezt igy látja a kohanita – mondja ki hogy (az az ember) tisztátalan…” (3.Mózes, 13, 1-3).
A zsidó tisztasági törvények legnagyobb része – kivéve a Niddá havi tisztulása a rituális fürdőben – napjaink gyakorlatában érvényét vesztette. A kohanitáknak tilos ma is holtestet érinteni és temetőt látogatni – ennyi maradt Áron leszármazottainak tisztasági kötelezettségéből.
Amikor a tisztasági törvények érvényben voltak, a Szentély idején – a kohanitáknak fontos szerep jutott a tisztátalanságot előidéző börbetegségek kezelésében, illetve a diagnózis megállapitásában. Már beszéltünk arról, ebben a keretben, hogy a Tórában emlitett karantén az első volt a maga nemében, ahol a betegeket elkülönitették, hogy ne vigyék át fertőző betegségüket másokra is.
A karanténizálást is a szolgálattevő kohanita rendelte el, amikor nem tudta egyértelmüen megállapitani – első látásra – hogy a szóbanforgó bőrbetegség a poklosság jele-e vagy sem.
* * *
A fent idézett versből kitünik, hogy Áron és fiai – vagyis a kohanita rend tagjai – egyfajta orvosi feladatot töltöttek be. Hiszen mit tesz egy ember ha kiütései vannak és az a gyanuja hogy egy lepraszerü betegségben szenved? Elmegy egy jó bőrgyógyászhoz. Eszerint tehát a kohaniták bőrgyógyászok voltak?
Ha nem – és nagyon valószinü hogy nem – hogyan kell hogy értsük a kohanita feladatát a kiütéses betegség diagnoziálásban? Hiszen ö volt, aki karanténba helyezte a gyanusitottat, ő volt az aki gyógyultnak nyilvánitotta, stb – miért nem egy szakképzett orvos tette ezt?
Persze a legegyszerübb lenne azt mondta, hogy az Egyiptomból kiszabadult többmilliós népben nem volt elég orvos erre a célra? Talán egyáltalán nem voltak köztük orvosok? Ezzel szemben kohanita – a lévi törzs tagjai – volt több tizezer.
A Tóra egy szóval nem emliti hogy a kohanita kisérletet tett a beteg gyógyitására. Feladata csupán a diagnózis megállapitása volt és abból következően a delikvens karanténizálása, vagy felmentése ez alól. Többek között innen (is) jutottak Bölcseink arra a megállapitásra, hogy itt nem mindig valóságos, fizikai értelemben vett lepráról van szó (ami egyébként gyógyithatatlan), hanem egy szellemi, lelki betegségről, ami a beteg lelki állapotának visszfénye. Mások szerint a fertőző kiütések büntetésként jönnek a láson hárára, a rossz, csunya beszédre.
Innen már nem volt messze a Talmud Bölcseinek azon konklúziója, hogy a Mecórá (szószerint leprának forditják), nem más mint Moci Sem Rá, vagyis kibeszélés, pletyka, rossz beszéd, mosdatlan száj, (napjainkban bizonyos blogok), amik mint egy gennyes seb „ütnek ki” a betegen.
* * *
Mivel ez igy van – a Tóra elrendelése szerint („Gözérát Hákátuv”), a fertőző kiütésekkel a kohanita kell hogy foglalkozzon, mint a lelki betegségek gondozója. Neki kellett a betegséget megállapitani, a beteget karanténba tenni, és egy héttel később ujra megvizsgálni, javult- e a helyzet vagy rosszabbodott. Ha javult – a kohanita a beteget gyógyultnak nyilvánitotta és egy bizonyos procedura után haza mehetett. Ha rosszabbodott helyzete és véglegesen fertőzőnek lett nyilvánitva, akkor el kellett hagynia a tábort és családját. A királyok korában speciális leprás házak voltak („Bét Háchofsit”) ahová a gyógyithatatlan betegeteket irányitották. Egy ilyenben élt Uzijáhu király, miután leprás lett – élete végéig.
Kérdésünkre, honnan volt a kohanitáknak a megfelelő információ a betegségek jellegéről, kifejezési formáiról, stb – valószinüleg az a válasz, hogy ez évszázadokon keresztül apáról fiurá szállt. Miután a Misnában – Nögáim, a Táhárot traktátusban – ez nagyon részletesen le van irva, nagyon valószinü hogy a kohaniták kezében voltak – a szájhagyományon túl – bizonyos feljegyzések, amelyek alapján a jeleket azonositani lehetett.
Mindemellett azonban a Talmud kimondja, hogy egy olyan kohanita, aki nem ismeri ki magát a különböző fertőző kiütések jellegében, neveiben és megjelenési formáiban – ne nyilvánitson véleményt ezügyben, hacsak nem tanácskozik egy szakértővel (orvossal?) és annak véleménye alapján dönt. (Áráchin, 3a). A törvény szerint az a mérvadó és kötelező, amit a kohanita mond, de ő véleményét csak a szakértő alapján fejtheti ki. „Mondja neki (a szakértő) mond hogy „tisztátalan” és ő mondja „tisztátalan”, vagy mondja neki a (szakértő): mond hogy „tiszta” és mondja hogy „tiszta” (Misnájot Nögáim (kiütések), 3. fejezet, első misna). Szakértelem (valószinüleg orvosi gyakorlat) nélkül nem lehet valakit kiütésesnek deklarálni, de erre a hatáskör a kohanita kezében van. Ha ez paradoxon – a Tóra paradoxona. Talán a Midrás sztorija megvilágitja a dolgot, ami számunka talán kissé érthetetlen:
„Egyszer volt egy kohanita, aki többek között a kiütéses betegségek vizsgálatával foglalkozott. Egy időben nagyon elszegényedet,, nem volt megélhetése és külföldön akart szerencsét próbálni. Hivta feleségét és mondta neki. Tudd, anyjuk, hogy emberek szoktak jönni hozzám, hogy nézzem (vizsgáljam) meg kiütéseiket. Most megtanitalak, hogyan megy ez, hogy tudd helyettem diagnozálni az emberek kiütéseit. Ha látsz egy embert, akinek a haja száraz, tudd hogy a haj töve (forrása) száradt ki. Ugyanis minden hajszálnak teremtett az Örökkévaló egy forrást (valószinüleg a hajhagymáról van szó) és ha kiszáradt a forrás – száraz a haj (és akkor valami komoly bőrbetegségről van szó)…
” Mondá neki felesége: Most képzeld el drága férjem. Ha minden egyes hajszálnak teremtett az Örökkévaló egy forrást, amely élteti és táplálja azt – téged, akit azért teremtett Isten hogy ismerd fel nagyságát és hirdesd azt a világban – még sokkal inkább fog táplálni és éltetni!
Ezzel felesége meggyőzte a kohanitát és nem ment külföldre” (Midrás lekách Tov, Mecóra és más Midrások).
Az autentikusan csengő ággádából kiderül, hogy voltak kohaniták akik ebből éltek (nem túl jól) és hogy kohanita asszony is tehette az azonositást – férje helyett…
* * *
Amellett, hogy a kiütéseket szellemi-lelki tüneteknek tekintették és úgy kezelték – nem tekintettek el Bölcseink attól a lehetőségtől sem, hogy azok fertőzők lehetnek. Voltak aki messze elkerülték a fertőzötteket. Rabbi Méir Szimche, a dvinszki gáon, a „Mesech Chochmá” cimü könyvében, azt irja, hogy „a Tóra nagy, rejtett, titka, hogy a fertőző betegségek diagnozálását a kohanitákra testálja.”
Reb Méir Szimche idéz egy sor Midrást, amelyekből kitünik, hogy neves amoriták elkerülték a fertőzőttek tájékát (Vájikrá rábbá, 16, 3). Ugyanott találjuk, hogy Rés Lákis „kövekkel dobálta a fertőzöttekett akik elhagyták a nekik kijelőlt karantént, mondván: menj a helyedre, ne fertőzd meg az embereket!”
„Mesech Chochmá” konkluziója: azért kapták a kohaniták ezt a hálátlan feladatot, mert ők immunisabbak, mint a többi zsidók és őket az isteni Gondviselés jobban vigyázza.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Tóra lebecsülné az orvosokat és tevékenységüket. Söt.
A Tóra, bár idézi az Örökkévalót, aki megigéri hogy „Egyiptom nyavalyáit” nem hozza a zsidó népre, mivel „én vagyok a te orvosod” (2. Mózes,15,26 ) előirja hogy ha valaki megsebesiti felebarátját, az köteles gyógyittatni őt és Bölcseink innen fejtették ki, hogy „az orvosnak szabad gyógyitani”. Mivel, gondolhatná valaki, hogy ha az Isten hozza a betegséget, gyógyitsa is azt meg – erre mondja a Talmud hogy ez az orvos feladata. Az orvosnak lelkiismeretesnek és istenfélőnek kell lenni, ne képzelje be magának, hogy tudománya az ami gyógyit, de használja azt embertársai javára.
A Halacha messzemenő hatáskört biztosit az orvosnak (például a jom kippuri böjttel kapcsolatban), de szakaszunk témájában – a fertőző kiütések diagnózisában – a prioritás a kohanitáké. Naftali Kraus