Hiller István oktatási és kulturális miniszter beszéde
Engedjék meg, hogy egy személyes történettel kezdjem. Amikor kisgyerek voltam, reggelente, ahogy kikeltem az ágyamból, a tekintetem épp a szemben lévő könyvespolc egyik vaskos kötetére esett. Édesapám könyvtárigazgatóként dolgozott, az ő egyik német nyelvű könyve volt. A címe így szólt: Imre Nagy – Politisches Testament. Nagy Imre neve akkoriban nekem semmit sem mondott, nem tanultunk róla. 1956 akkor még jócskán tabu volt az iskolákban, de azon mindig elcsodálkoztam, hogy vajon miért írták fordítva a nevét? Egy tipikusan magyar név, amelyről semmit nem hallottam, senki nem beszélt róla, és ráadásul fordítva van írva. Magyarul ugyanis a vezetéknevet tesszük előre és utána a keresztnevet – Thomas Mannt például nálunk Mann Thomasnak hívnák. Imre Nagyot pedig nálunk Nagy Imrének mondják. Ha hiszik, ha nem, akkor, gyerekként évekig nem tudtam napirendre térni apám furcsa, „fordított” könyve fölött. Miért fordított a világ? Miért írják fordítva egy magyar ember nevét?
Ha ilyen híres az a magyar ember, miért nem tanulunk róla egy szót sem? Ahogy nekem, úgy sok százezer kortársamnak a kérdései voltak ezek.
Azért vagyok most itt, hogy németországi magyar kulturális évad, az Ungarischer Akzent őszi tematikája kapcsán 1956-ról beszéljek Önöknek. Pontosabban arról, ahogy mi magyarok 56-ra gondolunk. De ehhez elengedhetetlen, hogy előbb egy másik nagyon fontos dátumról is beszéljek: 1989-ről. Arról az évről, amikor megfordult velünk a világ, ez a mi fordított világunk, egyik napról a másikra ránk köszöntött a szabadság, és lassan, fokozatosan, de mégiscsak megtanultuk azt a nyelvet beszélni, amit Önök és az egész nyugati világ beszél. Önök, akik mindössze egy évvel később élték át országuk újraegyesítését, pontosan értik, miről beszélek. Nem tudom, ismerik-e azt a történelmi tényt, hogy a Magyar Köztársaság kikiáltása, vagyis az 1989-es rendszerváltozás legszimbolikusabb aktusa épp október 23-án, vagyis az 56-os forradalom kitörésének évfordulóján történt. Ugyanazon a napon, és nem véletlenül. Hiszek abban, hogy 1956 nélkül nem lett volna 1989, és 89 nélkül 56-ot sem érthetjük meg igazán. Az, amivé lettünk, az a magyar demokrácia, amelyben most élünk, ennek a két dátumnak köszönheti a létezését. Egy véres és egy vér nélküli forradalomnak.
Érdekes emberi tulajdonság, hogy amikor a múlt eseményeiről ítélkezünk, először mindig önmagunkból indulunk ki. Így van ez 56-tal is. Másként látja az, aki átélte, aki harcolt, akit meghurcoltak vagy elvesztette a szeretteit, és másként az, aki akkor még kicsi volt vagy meg sem született, és a történteket csak elbeszélésekből vagy tankönyvekből ismeri. Azok a magyar gyerekek például, akik 1989-ben, a magyar demokrácia újjászületésével egy időben születtek, ma tizenhét évesek. Körülbelül egykorúak azokkal a kamaszokkal, akik az 56-os utcai harcokban házak tetejéről lövöldöztek, és benzines palackokkal dobálták a szovjet tankokat. A forradalom egyik leghíresebb hadszínterén, a budapesti Corvin-közben ma egy multiplex mozi van. A mozi előtt egy 56-os harcoló kamasz, vagy ahogy akkor hívták, egy „pesti srác” szobra áll. A szobor címe is ez. Ott áll, kezében a puskával, ami szinte nagyobb, mint ő, és mellette a mai pesti srácok szép nyugodtan moziba mennek. Mert ők, a mai 17 évesek már készen kapták azt a szabadságot, beleszülettek abba a szabadságba, amelyért a bronzba öntött fiú ötven évvel ezelőtt meghalni is kész volt. Mert a mai pesti srácoknak már világútlevelük van, nem állják útjukat tankok a háztömb végén, és csak abból veszik észre, hogy átmentek egy másik országba, hogy az autópálya melletti kávézóban már más ízű a kapucsinó. A mai pesti srácok az utcai harcokat csak számítógépes játékokból ismerik.
Én történész vagyok és politikus. A múlt megítélésekor nem indulhatok ki csak magamból –már csak azért sem, mert én magam is 56 után születtem. Nekem számot kell vetnem azzal, hogy 56 nemcsak a túlélőké, nemcsak az emigránsoké, hanem az egész magyar társadalomé. A mai srácoké is. Ötvenhat óta fél évszázad telt el, és nekünk, magyaroknak közös felelősségünk, hogy végiggondoljuk: vajon ez a hihetetlenül eseménydús, fordulatos fél évszázad mire elég? Hogyan tudjuk megőrizni, tartósítani 56 tisztaságát és lobogását egy olyan országban, ahol a forradalom egykori hősei még ma is nehezen értenek szót egymással? Ahol a mártírok emlékére öt évtized rakódott rá, sokszor hallgatással, érdekekkel, manipulációkkal átszőve? Hogyan érjük el, hogy a mai kamaszok, a közeljövő felnőttjei 1956-ot ne unalmas iskolai ünnepélyekbe merevítve lássák. Ne kötelező házi feladatnak, vagy a legjobb esetben is valami Hollywood-i romantikával átszőtt porosodó legendának tartsák. Mert egyelőre még ez a helyzet. Hogyan érjük el, hogy a jövő nemzedéke a bőrén érezze a forradalom bizsergését? Igen, oktatási miniszterként is meggyőződésem: fontos, hogy a mai gyerekek rádöbbenjenek, akár csak egy pillanatra is, hogy a szabadság és a béke luxusával kipárnázott életüket azoknak a régi kamaszoknak is köszönhetik. És lényeges, hogy felfogják: ami fél évszázaddal ezelőtt történt, az időben sem egy szeparált jelenség, hanem egy hosszú folyamat része. Beleépül az ő jelenükbe és a jövőjükbe is. Mert amit 56 jelent, az emberi szabadságvágy nem egy egyszeri csoda, hanem egy egyetemes magatartásforma.
Nemrég a kezembe került egy budapesti napilap 1956. október 30-ai száma. Az egyik cikk arról számolt be, hogy még az utcai harcok sem tudták elrettenteni a pestieket az egyik legnagyobb szenvedélyüktől: a feketekávétól. Amikor a belvárosi Délibáb presszó kinyitott, a kávékedvelők valósággal megostromolták. Volt, aki triplát ivott –a jó erős magyar kávét ismerve ez felér egy koffein-mérgezéssel – a kávéfőzőből megállás nélkül sistergett a gőz, a helyiségben mosolygó arcok. Mindez öt nappal a forradalom leverése előtt történt. Engem lenyűgözött az az erő, ami ebből a cikkből áradt. A mindennapok életigenlése. A magyar emberek legyőzhetetlen élni és örülni akarása. Akik ott feketéztek, utána kimentek az utcára. Talán harcoltak is. Talán túlélték, talán nem – ezt már soha nem fogjuk megtudni. De ott, abban a presszóban élni, mosolyogni, kávézni akartak. Tudták, mi zajlik körülöttük, de arról valószínűleg fogalmuk sem volt arról, hogy épp egy világraszóló esemény részesei.
Mert nem kétséges, hogy 1956 akkoriban világszenzáció volt. Abban az évben talán ez váltotta ki a legnagyobb nemzetközi visszhangot. A már említett „pesti srác”, vagyis az 56-os szabadságharcos a Times magazin címoldalára került, mint az év embere. Németország is napról napra követte az eseményeket, a Bundestag-ban két hónapon át minden egyes nap téma volt a magyar forradalom. A német Vöröskereszt 56 novemberéig 5 és fél millió márka értékű segélyt juttatott el Magyarországra – csak összehasonlításképp, ez a tízszerese annak az összegnek, amit az 55-ös bajor és holland árvíz károsultjainak küldtek.
1956 képes volt arra, hogy az egész világot megszólítsa. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy az 53-mas berlini munkásfelkeléssel együtt a kiindulópontja volt egy olyan eseménysorozatnak, amely aztán egész Európán végighullámzott és végül a berlini fal leomlásával érte el a csúcspontját. Másrészt vitathatatlan tény, hogy 1956-ban az a néhány harcos és elszánt nap annyi hősiességet sűrített magába, annyi emberi nagyság és dráma eszenciája volt, hogy arra nem lehetett nem odafigyelni, és nem lehetett nem csodálni. Hiszek abban, hogy ez az odafigyelés és csodálat nemcsak akkor, abban a néhány hétben, hónapban volt érvényes. Hiszek abban, hogy az 56-os forradalom még ma is képes megszólítani a világot. De hogy ezt hogyan, milyen hangsúlyokkal, milyen formában teszi, az már a mai magyar társadalom felelőssége.
Az Ungarisher Akzent most induló őszi programsorozatával azt szeretnénk Önöknek bebizonyítani, hogy a forradalom 50. jubileuma számunkra jóval több, mint egy látványos ünnepségsorozat. Ünnepelni, méltón megemlékezni természetesen kell. De ez csak a külsőség. Mi most szándékaink szerint azt mutatjuk meg Önöknek, ami belül van. Bennünk. Ha megnézik a Paulskirchében kiállított 56-os amatőr fotókat, vagy a kortárs képzőművészeti kiállítást Berlinben, ha meghallgatják a magyar Liszt Ferenc kamarazenekar október 23-ai koncertjét, talán még jobban megértik nemcsak a múltunkat, hanem a jelenünket is. Ezek az őszi rendezvények nem a száraz történelmi tényekre helyezik a hangsúlyt, hanem arra, hogy mi magyarok a jelenben hogyan éljük meg a múlt tényeit. Igen, most, fél évszázaddal 56 eseményei után még nagyon sokféle érzés van bennünk. Megrendülés, büszkeség, olykor tétovaság és kétség. De biztos vagyok benne, hogy mindezt a művészet és a tudomány eszközeivel képesek vagyunk feldolgozni és megmutatni a világnak.
Végül köszönetet mondok azért az őszinte érdeklődésért és nyitottságért, amellyel fogadtak bennünket. Jelentős német kortörténeti kutatóintézetek és szövetségi szintű alapítványok kerestek meg bennünket, hogy a követségünkkel és a Berlini Collegium Hungaricummal együtt szervezzék meg a következő hetek eseményeit. Az októberi nemzetközi konferencia, a pódiumbeszélgetések, a film- és könyvbemutatók nagy része Önök nélkül nem jöhetett volna létre.
A beszédem elején már említett mártír miniszterelnök, Nagy Imre a kivégzése előtti utolsó üzenetében azt kérte a hazájától, hogy „egy nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján szolgáltassunk igazságot neki”. Én úgy érzem, megtettük. 1956 tisztasága a magyar társadalomban vitán felül áll. A régi pesti srácok nevét tisztelet övezi. De ami a legfontosabb: a mai pesti srácok már nyugodtan mennek moziba, az emberek félelem nélkül isszák meg a napi kávéjukat. A mi fordított világunk a helyére került.
Köszönöm a figyelmüket.
BreuerPress-info
