„A magyar egészségügy rettenetesen sok sebből vérzik” – Havas Szófia szerint a kórházi klíma csak a leglátványosabb gond
A Pirkadat június 18-i adásában Breuer Péter vendége Dr. Havas Szófia orvos, egészségpolitikus volt. A beszélgetés a kórházi klímaberendezésekről, az egészségügyi intézmények háttérszolgáltatásairól, a központosított beszerzések következményeiről, az egészségügyi dolgozók jogállásáról és az orvosi kamara szerepéről szólt. Havas szerint a hűtés hiánya valóban súlyos probléma, főleg a műtőkben, de a magyar egészségügy bajai ennél sokkal mélyebbek: a szerződések, a központosítás, az elöregedő személyzet és a rossz hangulat együtt terhelik a rendszert.
A légkondi fontos, de nem old meg mindent
Breuer Péter azzal indított, hogy a kormány kórházi hűtéskonstrukcióról beszél, 3,6 milliárd forintos kerettel, de szerinte kérdés, hogy ha ez megoldódik, attól rendbe jön-e az egészségügy. Van-e elegendő reggeli, ebéd, vacsora, diétás étel, ki vannak-e fizetve a nővérek és asszisztensek, nem jut-e túl sok beteg egyetlen ápolóra vagy orvosra?
Havas Szófia szerint a légkondicionálás hiánya valóban komoly gond. Különösen azoknak, akik hosszú műtéteket végeznek, talpig beöltözve, hőségben, sokszor nagy ablakos, rosszul hűthető helyiségekben.
Ugyanakkor szerinte ettől még nem szabad azt gondolni, hogy a klímák felszerelése önmagában rendbe hozza az ágazatot.
„A magyar egészségügy rettenetesen sok sebből vérzik” – fogalmazott.
Egészségüggyel bukni lehet
Havas szerint az egészségügy politikai értelemben is különleges terület: nyerni nehéz vele, bukni viszont nagyot lehet. Breuer Péter felidézte a 300 forintos vizitdíjat és az akkori kormány bukását, Havas pedig úgy látta, hogy a mostani politikai fordulatban is jelentős szerepe volt az egészségügy állapotának.
A türelem szerinte fogy, ezért az egészségügyben fel kellene gyorsítani a döntéseket. Első lépésként át kellene nézni a régi szerződésállományokat, különösen azokat, amelyek a kórházak háttérszolgáltatásait érintik.
Mosás, főzés, takarítás: egy kézben minden
A beszélgetés egyik fő állítása az volt, hogy a kórházak számos nem egészségügyi szolgáltatása kötelezően egyetlen szervezethez vagy céghez kötődött. Havas ide sorolta a mosást, főzést, vasalást, takarítást és más háttérfeladatokat.
Szerinte már évekkel korábban is előfordult, hogy a kórházaknak kötelezően egy kijelölt helyre kellett küldeniük például a mosnivalót, akár jelentős felárral is. Közben a kórházi mosodákat bezárták, a korábbi szerződéseket megszüntették, a szolgáltatás minősége pedig sokszor nem javult.
Havas szerint ezek a szerződések óriási pénzeket emésztenek fel. Az a pénz, amely így elfolyik, elvileg mehetne légkondira, bérrendezésre, túlórák kifizetésére, élelmezésre vagy más sürgős kórházi szükségletre is.
A gazdasági alap nélkül nincs felépítmény
Havas Szófia szerint az egészségügyi reformnak gazdasági oldalról kell indulnia. A szerződések, háttérszolgáltatások és kiszervezett feladatok átvilágítása nélkül nem lehet stabil működést teremteni.
Úgy fogalmazott: a gazdaság az alap, arra épülhet bármilyen felépítmény. Vagyis ha a pénzmozgások, szerződések és szolgáltatási árak nincsenek rendben, akkor a szakmai ellátásban is folyamatosan újratermelődnek a gondok.
Breuer Péter felvetette, hogy nem feltétlenül mindent kell visszavenni a kórházakhoz, de ugyanazokat a szolgáltatásokat lehetne olcsóbban és jobban megszervezni. Havas ezzel egyetértett: a lényeg az áttekintés, az újratárgyalás és a kontroll visszaszerzése.
Minisztériumok, vízfejek, duplikációk
Havas egyik fontos problémának azt tartja, hogy a humán ágazatoknak hosszú időn át nem volt önálló, megfelelő súlyú ágazati vezetésük. Szerinte fontos lenne, hogy az egészségügynek saját minisztériumi irányítása legyen, mert az ágazat saját logikát, szakmai döntéseket és folyamatos figyelmet igényel.
Ugyanakkor nem elég új minisztériumot létrehozni: meg kell szüntetni a párhuzamos, túlméretezett irányítási struktúrákat is. Példaként az Országos Kórházi Főigazgatóságot említette, amelynek működését Breuer Péter „katonai kinézésűnek” nevezte.
Havas ehhez kapcsolódva felidézte: az egészségügyi dolgozók ma is szolgálati jogviszonyban vannak, holott szerinte ez nem illik a szakmához.
„Nem katonaság, nem rendőrség vagyunk, hanem egy olyan szolgálat, amelyik életre szól” – mondta.
Közalkalmazotti jogviszony és munkahelyi hangulat
Havas szerint az egészségügyi dolgozókat vissza kellene vezetni a közalkalmazotti jogviszonyba. Ez önmagában is sokat javítana a hangulaton, mert megszüntetné azt az érzést, hogy az egészségügyi ellátás katonai fegyelem alá rendelt rendszer.
A megfigyelő kamerák leszerelését és a szolgálati jogviszony megszüntetését olyan lépésnek nevezte, amely nem kerülne sok pénzbe, mégis komoly hangulatjavító hatása lehetne.
Külön aggasztónak tartja, hogy az egészségügyi dolgozók átlagéletkora nemcsak a háziorvosoknál, hanem a járó- és fekvőbeteg-ellátásban, orvosok és szakdolgozók körében is gyorsan nő. Ez azt jelzi, hogy az utánpótlás és a pályán tartás is komoly gond.
Központosítás: amikor a méret már kezelhetetlen
Breuer Péter rákérdezett, hogy a központosított beszerzések – akár a vécépapírtól a vízcsapig – valóban megtakarítást hoztak-e. Havas szerint a túlzott központosítás sok esetben inkább drágábbá és nehezebben kezelhetővé tette a rendszert.
Úgy fogalmazott: még a „régi világban” sem volt ennyire központosított az egészségügy, mert külön működtek biztosítói és önkormányzati intézményrendszerek. A teljes államosítás után azonban olyan vízfej alakult ki, amelyet fizikailag és mentálisan is lehetetlen megfelelően irányítani.
Szerinte van egy lépték, amely még belátható. A jelenlegi országos központosítás azonban nem ilyen. Nem lehet Záhonytól Hegyeshalomig ugyanabból a központból hatékonyan irányítani minden beszerzést, karbantartást és szolgáltatást.
Karbantartás: helyben kellene tudni cselekedni
Breuer Péter konkrét példát hozott: ha egy kórteremben eldugul a vízvezeték, ki lehet-e hívni helyben egy vízvezeték-szerelőt, vagy központból kell megrendelni a javítást? Havas szerint korábban voltak olyan karbantartó egységek, például a főváros intézményrendszerében, amelyek még kezelhető léptékben működtek.
A gond nem önmagában a közös szervezés, hanem a túlméretezett és kontroll nélküli központosítás. A közbeszerzések összehangolása elvileg jó árat is hozhatna, de ha nincs megfelelő ellenőrzés, az árak elszabadulnak, és a közpénz végül magánjövedelemmé alakulhat.
Orvosi kamara: érdekképviselet, nem szakszervezet
A beszélgetés végén az orvosi kamara szerepe került szóba. Breuer Péter azt kérdezte, kell-e orvosi kamara, kötelező legyen-e a tagság, vagy szabadon választható.
Havas Szófia szerint orvosi kamarára, ahogy más szakmai kamarákra is, lehet szükség. Ugyanakkor nem szabad összekeverni a kamarákat a szakszervezetekkel: a szakmai érdekképviselet és a munkavállalói érdekvédelem nem ugyanaz.
Úgy látja, a kamarai tagságot nem lehet politikai jutalomként vagy büntetésként kezelni. Nem az a helyes működés, hogy ha egy szervezet „jól viselkedik”, akkor kötelező lesz a tagság, ha pedig nem, akkor elveszik ezt a státuszt.
Szerinte ha az orvosok szükségét érzik, lépjenek be, működjön a kamara szakmai alapon, de ne váljon politikai eszközzé.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
