„Az ember tudna rövidebbre venni az imát, de akkor lelkileg nem lesz ott” – Oberlander Báruch a panaszkodásról, Kardos Péterről és az ima belső útjáról
M. Kende Péter vendége a Pirkadatban Oberlander Báruch rabbi, a Vasvári Pál utcai zsinagóga rabbija, a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetője volt. A beszélgetés Kardos Péter főrabbi emlékével indult, majd a panaszkodás kultúráján, a tökéletességre nevelésen és az ima hosszának jelentésén keresztül jutott el Rákospalota zsidó múltjáig és a családi történetek megőrzésének fontosságáig.
Kardos Péter, a hűvös fogadtatástól a régi barátságig
A műsor elején M. Kende Péter felidézte Kardos Péter főrabbit, akivel hosszú éveken át beszélgetett a Pilpulban, és akinek temetésén Oberlander Báruch rabbi is jelen volt. A rabbi elmondta: amikor feleségével 1989-ben Budapestre érkezett, szinte senki sem várta őket. Bement az Új Élet szerkesztőségébe bemutatkozni, ahol Domán István után Kardos Péterrel is találkozott.
Az első fogadtatás nem volt kifejezetten barátságos. Kardos a maga szkeptikus, cinikus stílusában kérdezte, miért jött, és miért gondolja, hogy szükség van rá. A helyzet akkor változott meg, amikor kiderült, hogy Oberlander Báruch rabbi nagyapja az a „Obi”, akit Kardos gyerekkorából ismert. Ettől kezdve a kapcsolat személyes és meleg lett.
Oberlander rabbi szerint Kardos Péter évtizedeken át figyelte és kommentálta a munkájukat, olykor szépeket, olykor kevésbé szépeket írva róluk. Pészach előtt rendszeresen vitt neki kézi maceszt, és ilyenkor mindig hosszabban beszélgettek. Az utolsó találkozásnál már érezte, hogy búcsúhelyzetben vannak: a humor és a régi szikra már alig jelent meg.
„Mindent olvasott és mindent tudott”
M. Kende Péter saját első találkozását is felidézte Kardos Péterrel, amikor a Pesti Sólet című lap megújított számát vitte be neki. Akkor sem volt azonnali lelkesedés, de később kialakult közöttük a kapcsolat. Közös pontként Moldova György szeretetét és a macskák iránti rajongást említette.
Oberlander rabbi hozzátette: Kardos Péter gyakran hívta fel őt halachikus kérdésekkel vagy az írásaira reagálva. Bár nem volt jelen a közösségi médiában, az internetet figyelte. M. Kende Péter úgy fogalmazott: „Mindent olvasott és mindent tudott.”
A megemlékezés zárásaként mindketten azt hangsúlyozták, hogy fontos, sokoldalú, szerethető személyiség távozott a közösségből.
Panaszkodás és nyugtalanság
A beszélgetés fő témája a panaszkodás kultúrája lett. M. Kende Péter arról kérdezte Oberlander rabbit, mennyire jellemző ez a közép-kelet-európai, azon belül zsidó és nem zsidó közegre: az állandó elégedetlenség, a hibák keresése, és az, hogy a felelősséget gyakran másban látjuk.
Oberlander rabbi szerint a panaszkodás és az, hogy mindig másban keressük a hibát, két külön dolog. Van olyan ember, aki a teljes poharat sem képes értékelni, mert nem olyan a minősége, vagy mert nem kettő van belőle. Ugyanakkor különbséget kell tenni az üres rinyálás és a belső nyugtalanság között.
A holokauszt túlélői kapcsán azt mondta: az ő nyugtalanságukat nem lehet számonkérő hangon nézni, mert valóban volt okuk rá. Sőt, szerinte éppen az a megrendítő, hogy az átélt traumák után is képesek voltak örülni, szeretni és családot építeni.
A panaszkodásnak lehet építő oldala
Oberlander rabbi szerint a panaszkodásban lehet pozitív elem is, ha nem bénítja meg az embert. A nyugtalanság hajthatja előre az embert: lehet jobban dolgozni, többet tenni, rendet rakni, fejleszteni, változtatni.
A baj akkor kezdődik, ha a panaszkodás reménytelenségbe fordul, és az ember visszavonul. M. Kende Péter ezzel összhangban arról beszélt: az igazi panaszkodó nem feltétlenül passzív, mert másnap reggel is felkel, és ott folytatja, ahol előző este abbahagyta.
Oberlander rabbi saját családjára visszatekintve nem emlékszik ilyen típusú panaszkodási kultúrára. Inkább a tökéletességre törekvést látta: ha az iskolai rendszerben a 100 volt a tökéletes, akkor a 99 már csalódásnak számított. Édesanyja egyszer azt mondta neki, hogy apja szégyelli magát a zsinagógában, mert a fia csak 99 százalékot ért el.
Dicséret és követelés
A nevelésről szólva Oberlander rabbi elmondta: ő is magas elvárásokat támasztott a gyerekeivel szemben, de már nem olyan keményen, mint a szülei generációja. Inkább történeteken keresztül adta át, hogy mit vár el.
Szerinte sokat változott a gyereknevelés. A korábbi generációkban erős volt az a felfogás, hogy a gyereket veszélyes megdicsérni, mert elkényelmesedik. Ha 100 százalékot ért el, az természetes volt; ha 99-et, az már baj. Ma már világosabb, hogy dicsérni is kell, miközben követelni is szabad.
Egyetlen igazán erős apai dicséretre emlékszik: amikor apja megtudta, hogy hajnal háromkor már tanul, azt mondta neki, hallotta, hogy ilyen korán ül a könyvek fölött. Oberlander rabbi ezt úgy értette: ezen a ponton apja már nem félt attól, hogy a dicsérettől ellustulna.
A rövid ima és a hosszú lelki út
M. Kende Péter a heti szakasz kapcsán az ima hosszáról kérdezte a rabbit. Felidézte Mózes rövid imáját: „Kérlek, Istenem, kérlek, gyógyítsd meg őt.” A kérdés az volt, függ-e az ima ereje a hosszától.
Oberlander rabbi egy ironikus jeruzsálemi történettel válaszolt, majd a haszidizmus tanításához fordult. Eszerint a hosszú ima nem Isten miatt szükséges, hanem az ember miatt. Az ima során az ember lelki útra indul, fokozatosan hangolja rá magát az Isten előtti állásra.
A reggeli imában először a teremtésről beszélünk, majd az angyalokról, végül a Smá Jiszráélhez érkezünk. Ez a fokozatosság nem információátadás Istennek, hanem belső ráhangolódás. „Az ember tudna rövidebbre venni az imát, de akkor ő nem lesz ott. Lelkileg nem lesz ő ott” – magyarázta.
Mózes más helyzetben volt: ő mindig készen állt az Istennel való beszédre. Ezért lehetett az ő imája rövid és mégis teljes.
Rákospalota emlékezete
A beszélgetés végén Rákospalota zsidó múltja került szóba. Oberlander rabbi elmondta: édesapja újpesti gyerek volt, és mesélt neki a rákospalotai közösségről. Egy rokona, Grünwald rabbi kis haszid imaházat is alapított ott, de a holokauszt mindennek véget vetett. Megemlítette Dusinszky rabbit is, akinek beszédeiből Izraelben héber-magyar kiadvány készült.
M. Kende Péter hozzátette: Újpest és Rákospalota csak 1949-ben lett Budapest része, ezért a vészkorszak alatt nem vonatkozott rájuk az a korlátozott védelem, amely a budapesti zsidóság egy részének megadatott. A földrajzi közelség ma szinte magától értetődőnek tűnik, de történelmileg súlyos különbséget jelentett.
Oberlander rabbi családi emlékei között ott van az is, hogy 1943-ban nagyapja és apja testvérei Újpestről gyalogoltak be Pestre az ünnepi csokorhoz szükséges etrog miatt. M. Kende Péter szerint ezek a történetek nem veszhetnek el: elő kell venni, meg kell őrizni és tovább kell adni őket, mert a közösség emlékezetének részei.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
