Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból – I.
Erdei Grünwald Mihály
1959 nyara
Egy fényes színpadon ülök negyvened magammal Tel-Aviv központjában. Választási nagygyűlést tart a MAPAI, Izrael Állam baloldali munkapártja. A nézőtér zsúfolásig tömve az ország minden részéből meghívott jövendő választókkal, s mivel mi utoljára érkeztünk Beer Seváról, a Negev fővárosából, így nekünk már csak a színpadon jut hely. Sebtében felraknak három sorban kinyitható székeket, és miután én vagyok a társaságban az egy szem gyerek, így az első sor közepére ültetnek. Ennek később nagy jelentősége lesz, legalábbis számomra.
Zsibong a tömeg a homályos nézőtéren, majd egy pillanatra elcsitulnak, hogy azután üdvrivalgásba törjenek ki, mint egy jobb focimeccsen, mert mosolyogva bevonulnak a választandók, élükön David Ben Gurionnal és Móse Dajannal, de ott van Golda Meir asszony és még sokan mások, akiket akkor még névről nem ismerek. Elvonulnak előttem, Ben Gurion kezet ráz velem, Dajan barackot nyom a fejemre, Golda Meir megsimogatja az arcomat, és a többiek is, mint egy jó reklámfilmben, valamit kezdenek velem, a 15 éves kamasszal. (Ha még azt is tudnák, hogy abból az országból származom, amely Herzl Tivadart adta a világnak, a Zsidó Állam megálmodóját, talán még a pulpitusukhoz is kiültetnének.)
Golda Meir és Móse Dajan – mult-kor.hu
Kezdetét veszi egy hosszú, többszólamú beszéd, amelyből persze én sokat nem értek, mert ekkor még a politikához nincs sok közöm, de élvezem, hogy választási reklámgyerek vagyok, miközben tudom, hogy élő legendák ülnek az asztalnál, ha úgy tetszik: politikai tényezők, sőt, világpolitikai tényezők. Ben Gurion Izrael Állam kikiáltója, Mose Daján az l956-os szuezi hadjárat már-már legendás hadvezére és a nyolc évvel későbbi Hatnapos Háború hőse.
Ott ülök, egy karnyújtásnyira a történelemtől, amelyről akkor még nem sokat tudok.
Így utólag felelevenítve az jut az eszembe, hogy én valahogy mindig egy karnyújtásnyira maradtam a történelemtől…
Öntudatlan részese a történelemnek
1944-ben születtem, Budapest bombázása idején. Anyám éppen hogy megszült, és már rohanhatott velem a pincébe (már amennyire egy szülés után közvetlenül rohanni lehet). A bombázás már valamiféle eredmény volt, eredménye annak, hogy mi voltunk a náci Németország utolsó csatlósai. Mindez augusztus végén történt, a Horthy-proklamáció időpontja október l5. Eddig a dátumig, azaz 1944 áprilisától 1944 júliusáig, néhány hónap alatt, sikerült hatszázezer magyar zsidót, minimális náci segédlettel és maximális magyar támogatással, koncentrációs táborokba hurcolni, és közülük 450 ezret elpusztítani. Ami október 15-e után következett, a nyilas rémuralom, az már csak „hab volt a tortán”, ugyanis Szálasinak és csőcselékének már nem volt másra lehetősége, mint hogy a Dunába lőjön néhány ezer zsidót. Az események akkor már túl gyorsan zajlottak, és a gettó januárban felszabadult.
Persze minderről én csak jóval később tudhattam, hiszen ennek a történelemnek legfeljebb szenvedő alanya lehettem, amolyan csecsszopóként, de tej nélkül (anyámnak élelem nélkül teje sem volt, amivel megszoptasson) és persze értelem nélkül. Négyhónapos koromban, mint azt az elbeszélésekből tudom, kisebb voltam, mint a születési súlyom, hangom nem volt, életjelet nem adtam, csak némán, görcsökben rángatóztam.
Ez a történelem a fent említett okok miatt nem karnyújtásnyira, hanem fényévnyire került tőlem, de a génjeimbe beépült. A mai napig – pedig már 67 éves vagyok – ha nem jutok elegendő élelemhez, kezem-lábam remegni kezd, a fejem fáj, egyszóval ösztönös félelem tör elő bennem az éhezéstől.
A budapesti VIT (1949) egyik helyszíne – Wikipédia
S ha már történelem… Még óvodás voltam, amikor a koncepciós perek zajlottak, amikor Tito láncos kutya lett, amikor Budapesten rendezték a Világifjúsági Találkozót, a VIT-et, de emlékszem a Jókai téren zakatoló csoportokra, akik hangosan üvöltözve énekelték a Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat vagy a Nyetaputa, nyetasó című, számomra értelmetlen csasztuskát. Akkor még ortodox zsidó óvodába jártam az Akácfa utcába, és éppen elsőosztályos lettem, amikor ezt az óvodát is – mint felekezetit – bezárták.
Az ötvenes évek legelején, mint mindenki más, nyomorogtunk.
Anyám rögeszmésen hitt abban, hogy ha valamit el akar érni az életben, akkor a legnagyobbakhoz kell fordulnia. Levelet írt Rákosi Mátyásnak, hogy férjét a nácik és a magyar nyilasok koncentrációs táborba hurcolták, és itt maradt két kiskorú gyermekével, akiket a Dohánybolt Vállalat minimális fizetéséből nem tud felnevelni, ezért engedélyezzék, hogy magántrafikja legyen. Normális ember az államosítások idején ilyen ötlettel még csak elő sem mer hozakodni. Talán ezért sikerült neki. Behívatták a Parlamentbe, Rákosi titkárságára, és kiadták az engedélyt, igaz, egy feltételhez kötötték, hogy lépjen be a Pártba. Anyám, mint élő bizonyítékot, magával cipelt, akkor 6–7 éves lehettem. Egyetlen emlékem maradt erről a találkozóról, hogy kijött egy köpcös, kopasz ember és megsimogatta a fejemet. Ez volt Rákosi. Anyám persze rögtön belépett a Pártba. Az ő elbeszélésekből tudom, hogy összesen két taggyűlésre ment el, amikor kirúgták, mert az „Éljen Rákosi, Éljen a Párt” kórus közben elaludt, és mivel ez kétszer is előfordult, nemkívánatos személy lett.
Rákosit úttörők köszöntik 1952-ben, hatvanadik születésnapján – mult-kor.hu
A következő karnyújtásnyi történelmi emlékem 1956 októbere. Ekkor már 12 éves voltam így bizonyos eseményekre élénkebben emlékszem, sőt, voltak már olyan politikai összefüggések, amelyeket, úgy éreztem, meg is értek. Hallottam Rajk László és társai újratemetéséről, s bár az értelmét nem tudtam, de a koncepciós perek kifejezést is elraktároztam. Emlékszem, hogy szülői értekezlet volt 23-án az iskolában, és én lementem anyám elé, az Érsek utcába, de már a Jókai téren csoportokba verődve álltak az emberek a hirdetőoszlop előtt, és olvasták a 16 pontot. Hogy mi volt benne, azt nem tudom, mert a felnőttektől nem nagyon fértem oda, de azt, hogy 16 pont, még el tudtam olvasni. Azután jöttek a teherautók, tele fiatalokkal, és kivágott címerű, lyukas magyar zászlókat lobogtattak. Végigmentünk gyalog a Lenin körúton., a Szent István körúton, egészen a Pannónia utcáig. Mindenütt tarkállott a tömeg, dudáló, zászlós teherautók jártak, tömve fiatalokkal. Nem akartam hazamenni, de már késő volt, és anyám szerint reggel korán kellett kelnünk, mert tanítás lesz.
Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetése a Kerepesi úti temetőben, 1956. október 6. – sdt.sulinet.hu
Nem lett. Se másnap, se a következő hetekben.
Iskola helyett lett lövöldözés, géppuskaropogás , ágyúdörgés, néma tüntetés és hangos lincselés. Budapest központjában laktunk, két saroknyira az Oktogontól (akkor November 7. tér), így nekünk már az elsötétítésből, a szirénázásból és a pincébe menekülésből is kijutott.
Azután jött néhány tűzszüneti nap, ami családunk számára meghatározó lett, és itt egy pillanatra belecsöppentem az aktuális történelembe.
Akik fiatalon Budapesten élték át 56-ot, azok bizonyára emlékeznek a veszélyes sorbaállásokra a pékségek előtt kenyérért, az éhezésekre, és talán arra is, amikor a tűzszünet néhány napján kimehettek végre a piacra, hogy valami igazi ennivalót, netán húst vegyenek. Ez történt velünk is, azzal a kicsiny különbséggel, hogy az utcánkban, a házunkkal szemben valamelyik zöldségkereskedelmi vállalatnak volt egy burgonyatároló pincéje, amit a forradalom harmadik vagy negyedik napján ismeretlenek feltörtek. Házunk lakói ezt észrevették, és „segítettek” a szétosztásban. Így jutottunk ötödmagunkkal tíz kiló krumplihoz.
Nővérem élete kockáztatásával a Mozsár utcai pékségből szerzett két kiló kenyeret, ugyanis a sor vége a Jókai téren volt, ahol megállt egy harckocsi, és belelőtt a tömegbe. Két-három halottat sebtében eltemettek, ott a téren. Nővéremnek sikerült élve megúsznia.
Forradalmi utcakép – ujpest.hu
Egyszóval mi nem éheztünk, de anyám azt gondolta, hogy nagyanyámnak, aki akkor már nyolcvanéves volt, talán sikerül egy kis csirkehúst szereznie a Hunyadi téri piacról. Engem is magával vitt, így láthattam a körúton a kiégett Horizont könyvesboltot, Lenin és Sztálin máglyára rakott könyveit, az ugyancsak kiégett tankokat. Így értünk le a piac Eötvös utcai bejáratához, ahol csoportba verődve állt néhány hordár, részegen. Egyikük látásból ismerte anyámat, és elkiáltotta magát: Itt egy büdös zsidó asszony! Verjük agyon! Anyám rámkiáltott, hogy fussak haza, és én egészen a sarokig futottam, mert tovább nem mertem futni. Anyám összeköpdösve, megrugdosva, rogyadozó lábakkal rohant utánam. Elvonszolt hazáig, ahol összecsuklott, és néhány napig idegösszeomlással feküdt a lakásban, de utána is csak altatókkal és nyugtatókkal tudott aludni. Akkor határozta el, hogy a gyerekeivel elmegy ebből az országból. Mivel disszidálni nem volt bátorsága a két kisgyerekkel, hivatalosan pedig csak Izraelbe lehetett kivándorolni, azonnal beadta kérelmét, és 1957 márciusában elindultunk, világgá.
Erdei Grünwald Mihály, újságíró
