hírlevél 18-03-08 (széder, macesz, bár micva, bát micva, mázl tov, mese, stb)
|
||
 |
||
Kedves Barátaink,
—– hagyomány
Sokat és sokszor gondolkodom evidenciákon. Azaz miért is jó nekem ez az egész zsidóság, zsidóskodás, micvetartás, önmegtartóztatás, stb…
Igen, időt és pénzt áldozok arra, hogy egy olyan közösségben legyek, amiben a lelkem megnyugszik.
Hazaérkeztem.
A közösség kérdése egyidős a zsidósággal.
Ezen a héten fejezzük be Mózes 2. könyvét. A vezető összegyűjti a zsidókat. Iránymutatást ad nekik, hogy hogyan építsék fel a pusztai, ideiglenes Szentélyt – ami majd a központjuk lesz.
És ebben a látszólag unalmas felsorolás tanítja meg mégis az egyik legfontosabb dolgot a zsidóságban, a 2 talán legfontosabb eszmét:
A megszentelt idő és a megszentelt hely alapvetését.
Kellene helyek és kellenek idők az isteni kapcsolódáshoz, a meditáláshoz.
Ezt létre kell hozni.
A Tóra sokat beszél az adományozásról – ám ez rossz szó!
Furcsa dolgot mondok, a zsidók nem nagyon hisznek az adományozásban. Gyakorlatilag minimálisan létezett a zsidó hagyományban.
Helyette „cedákát” adunk. (A szó jelentése: tisztesség, becsületesség vagy igazság).
Ha egy zsidó ember időt, pénzt, energiát ad annak, akinek erre szüksége van, akkor ő nem jótékony, vagy adakozó, hanem azt teszi ami a helyes/helyénvaló, amiért erre a világra született, benne élő isteni szikrával.
–
A világban általában két nézet van a gazdagsággal és a szegénységgel kapcsolatban:
1.
Ez az ember jogos szerzeménye, ha úgy dönt hogy megosztja másokkal, akkor az egy nagyon szép cselekedet
2.
A világ forrásait igazságosan kell elosztani, ezért adakozni nem “szép dolog”, hanem „nem adni”, a rossz tett.
A zsidó vallás mind két nézetet elveti.
Adni a rászorulóknak – megfelelő időben és megfelelő pillanatban – micva, azaz egy olyan parancsolat végrehajtása, amiért megszülettünk.
Egy olyan kötelezettség, ami egyben egy cool dolog, és jó tettnek is számít, hiszen valaki nagyon örül neki.
Ez elmúlt hetekben – és ezen a héten is sokat olvasunk a Tórából, az adományokról. Isten – többek között – azt üzeni ezekkel a történetekkel, hogy a tisztességesen szerzett anyagi jólét nem ciki, hanem I-ten adománya.
DE!
Aki meg van áldva pénzzel, az tekintse önmagát I-ten “bankárának”! Ez egy privilégium. Ennek felismerése nagyon fontos pont az ember életében.
I-ten akár egyenlő részekre is oszthatta volna a Föld javait, de az nem egy dinamikus világ lenne, hanem csupán egy számítógépes játék.
Most kaptunk végtelen lehetőséget…
Ha egy rászorulóval találkozunk, tudjuk hogy I-ten megadhatta volna neki is mindazt amire szüksége volt. De itt és most az a rászoruló ad neked egy lehetőséget arra, hogy Te egy isteni tettet vigyél véghez.
Meg kell érteni, a „cedáká” egyfajta partnerség I-tennel a teremtésben.
És ha tovább gondoljuk ezt a gondolatsort, eljuthatunk oda, hogy erkölcsileg többet tehet egy koldus a gazdaggal, mint egy gazdag a koldussal.
A Tóra hosszan beszél arról, hogy a vándorló zsidó közösségben és tovább is, a történelem során, a zsidó közösség tagjai hogyan vonják be magukat a közös eseményekbe.
Közösség-igenlő, aktív élet, mert pontosan tudják, hogy amit építenek, magunknak építik.
Ez a pusztai és a jeruzsálemi Szentély, majd a zsinagógák építőinek legfontosabb üzenete: Nem viszi el a kiscica az épületet, hanem a miénk marad. Téglástul és Tórástul. Magunknak építjük.
A pusztai modell ismétlődik meg a közösségeinkben és napjainkban.
Miért szeretek zsinagógába járni? Talán pont ezért. A Szentély, a Zsinagóga, sőt a mindennapi életünk is: egy megszentelt hely.
A maga varázsával, örvényével, mindennapos ünnepélyességével, magasba emelő ősiségével és a visszatekintés csodájának felismerésével.
—– sábát —
hetiszakasz: vájákhél – pekudé (dupla szakasz, második könyv vége, vörös tehén szombatja, új hónap hirdetés)
sábát: 17:22 – 18:27
rajzfilm:
Egy dal a a csillogásról, a megtisztulásról és az Istenfélelemről. (Vájákhél)
