Egy jókedvű zsidó lovag
Benedek István Gábor kitüntetése kapcsán beszélt a Reményről, valamint a jókedvről, ami az egyik elengedhetetlen feltétele az életnek.
Most, a nyolcvanadik születésnapja előtt kapta meg a Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést. Milyen érzés egy magyar zsidónak ez az elismerés?
Szerintem az elismerést nem a születésnapom alkalmából kaptam, legalábbis nem mondta ezt senki. Azt sem tudom, hogy ki terjesztett fel a kitüntetésre, azt gondoltam, hogy a Remény folyóiratot kiadó Mazsihisz tette ezt. De voltak más barátaim is, akik szorgalmaztak valamilyen elismerést, hiszen – amint mondták – már megírtál 35 könyvet, dolgoztál több lapnál, és eddig semmilyen elismerést nem kaptál. Persze azért kaptam eddig már újságírói kitüntetést, az Aranytollat, ez is teljesen elég volt nekem.
Be kell valljam, sok írását ismerem, de legjobban azokat szeretem, amik Tótkomlósról, a szülőfalujáról szólnak, amelyekben megelevenedik a családja, a tótkomlósi zsidóság sorsa, engem minden sora valahol sírásra késztet.
Köszönöm, az való igaz, hogy ezeket a történeteket mély szívből írom. Egyébként pont ma hívott fel a tótkomlósi szlovákok egyesületének vezetője, hogy menjek hozzájuk, mert ők is megünnepelnék a kitüntetésemet. Ezzel csak azt akarom mondani, nem csak a zsidóságban vagyok benne, hanem bizony a szlovákságban is.
Ön éveken át a rendszerváltás előtt több lapnál is dolgozott, főszerkesztett is, majd utána egyszer csak kitalálta a Remény folyóiratot. Honnan jött az ötlet?
Nem én találtam ki, hanem egy izraeli újságíró barátom, Kraus Naftali, ő, amikor egyszer Pesten járt, kérdezte, hogy miért nem csinálok egy zsidó újságot. Gondoltam, ez egy jó ötlet, így elmentünk ketten Zoltai Gusztávhoz, a Mazsihisz akkori ügyvezető igazgatójához, aki öt perc után igent mondott az elképzelésünkre. Mondhatom, az életem egyik fénypontja volt ez a pillanat. Így született meg a Remény, ami azóta is megjelenik, igaz, most volt egy kis szünet, mert nem volt pénzünk, de jött egy amerikai üzletember, Geiger András és szó nélkül adott a folyóiratnak most kétmillió forintot, így újból megjelenünk.
Mit is ad a Remény?
Ez egy zsidó társadalmi, kulturális folyóirat, ami természetesen nem csak zsidóknak szól. Sok ember, jó barátaink írnak bele, zsidók és nem zsidók, de én ezt nem szeretem, mert én magam sem vagyok megkülönböztethető azoktól, akik nem zsidók. Ha van egy zsidó többlet, az ember szívében, érzéseiben legyen benne.
Természetesen egy újabb könyvön dolgozik.
Valóban, most írok egy regényt, ami Kálmán Imréről szól. Tudni kell, Kálmán Imre egy zsidó zeneszerző volt, Siófokon született, majd elvégezte a Zeneakadémiát, olyan osztálytársai voltak, mint mondjuk Kodály Zoltán. Egy zsidó regényt írok egy nem vallásos, de szívében, lelkében tökéletesen zsidó emberről, aki soha életében nem tért ki, nem lett más vallás híve, olyannyira, hogy a felesége, aki orosz származású és pravoszláv vallású volt, a férje kedvéért betért a zsidó hitbe. Így Kálmán Imre mindhárom gyereke zsidó lett.
Köztudott, hogy szinte mindig jókedvű büszke magyar zsidó. Minek köszönhető ez?
Én nem vagyok büszke magyar zsidó, én egy zsidó ember vagyok, büszke talán a jókedvemre vagyok. Mindig is jókedvű voltam, nem vagyok hajlandó azokra a lelki folyamatokra, amelyek felhőt küldenek az ember feje fölé, ez távol áll tőlem. Szerencsére apám, de a testvérem, Benedek Pál újságíró is ugyanilyen ember volt. Tele volt kedvességgel, derűvel, figyelemmel mások iránt, akkor is, amikor az Új Kelet főszerkesztője volt, ami Izraelben megjelenő akkor napilap volt. Ez akkoriban egy nagyon nívós, jelentős újság volt, ahol kiváló, művelt újságírók dolgoztak.
Mit kell tennie az embernek, hogy ennyire jókedvű, derűs, alkotó legyen a nyolcvanadik évében?
Nősüljenek jól, legyen jó feleségük.
Az mennyiben segít, hogy rendszeresen eljár egy zsinagógába?
Az sokat jelent, még akkor is, ha én egy heti zsidó vagyok, mert egyszer megyek el egy héten, a hét többi napján pedig a kávéházban ülök. Ez a két hely nekem egyaránt fontos az életemben.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
