A kérdéseket mindig fel kell tenni
Rónai Egon műsorvezető-szerkesztő beszélt életéről, meg arról, hogy miért épen ezt a szakmát választotta, de szóba került még a megfelelés kényszere és az újságírói szakma felelőssége is.
Szinte mindennap köszönti a nézőket televíziós műsorvezető-szerkesztőként, mindig Ön kérdez, de most fordul a kocka. Kíváncsi vagyok Rónai Egonra, az emberre, kiből és miből lett?
Édesapámból és édesanyámból lettem, akik úgy is ismerkedtek meg, hogy apám 1956-ban éppen válófélben volt és albérletet keresett, becsöngetett az egyik lakásba, ahol egy tizenéves lány nyitott ajtót. Ő lett később az édesanyám, akár úgy is lehet mondani, hogy albérletből indult, de később főbérlet lett. Apámnak már volt egy gyereke, akiről én egy ideig nem tudtam, ahogy azt sem, hogy volt egy előző házassága, egészen tizenkét éves koromig, amikor is a féltest6vérem, Mari egy csecsemővel meg nem jelent, hogy megmutassa az unokát. Ám ahogy jött, úgy el is tűnt az életünkből, biztosan volt valami konfliktus, amiről nem tudok, de nem is foglalkozom, mert ez kettejükre tartozott. Ám később mégis elkezdett ez a történet foglalkoztatni és mivel már senkitől sem tudtam megkérdezni, miután a szüleim már nem élnek, így nekifogtam, hogy a megtalálható dokumentumokat feldolgozzam. Hatalmas dobozokban maradt apám hagyatéka, benne írások, versek, regény, miután ő író, újságíró, alkotó ember volt. Amikor nekikezdtem, akkor szinte véletlenül először a az a kép került a kezembe, amin Mari testvérem, meg a gyereke volt. Próbáltam érdeklődni, nyomozni, hogy hol találhatók, de nem jutottam semmire, így fogtam magam, a keresést átraktam a Facebookra. Így sikerült megtalálni őket, a testvéremet Budapesten, az unokahúgomat meg Kanadában. Így kerek és szép ez a történet. Azóta találkoztam a testvéremmel, bár távol vagyunk egymástól – no nem kilométerben -, de legalább megtaláltuk egymást, örülünk egymásnak. Ebben az egészben az is érdekes, hogy sokan gondolhatják, hogy az internet, a közösségi oldalak mennyire verik szét az életünket, mennyire változtatja meg a világunkat. Nem sokan örülnek ennek, de ez tényszerűen igaz. Az én példám viszont éppen azt is mutatja, hogy mennyi minden jó dologra is lehet használni a világhálót.
Nem tudom, hogy valóban így van-e, de azt látom, mintha egyre határozottabb lenne a műsoraiban, mintha egyes esetekben, ha éppen egy kisebbséget támadnak, akkor keményebben lépne fel, elvesztve a türelmét. Tévedek?
Nem tudom, egy biztos, szerintem én még nem veszítettem el a türelmem adásban, ezért úgy vélem, ezt kissé beleérzi. Ám azt is gondolom, a műsorvezetői attitűdnek van egy határa, ami átléphető. Alapesetben, józan körülmények között ezek a határok betarthatók, ám olyan helyzet is adódhat, amikor az embernek ki kell bújnia a bőréből, amikor azt kell mondania, állj! Amire gondolhat, az a beszélgetés lehet, ahol az egyik interjúalanyom, egy ügyvéd azt mondta a köztársasági elnökjelölés kapcsán, hogy akkor majd kiderül, hogy kik szavaznak majd a zsidó Majtényire. Ezzel éppen az volt a baj, hogy egyrészt megbélyegzett, másrészt meg olyat állított, amivel Majtényi László nem szokott kérkedni, sőt számot adni sem, miután ez az ő magánügye, ahogy másé is. Ez a beszélgetés még jó sokáig forgott a közvéleményben. Egyébként megkérdeztem Majtényi Lászlót, hogy ő miként élte ezt meg, aki azt mondta, hogy nagyon vacakul, nem elsősorban azért, mert az ő zsidóságáról beszéltek, hanem azért, mert őt nem kérdezték meg erről, hogy mit is gondol. Szerintem itt van a határa mindennek, azaz rólam nélkülem ne! Itt kell beleszólni, ha egy csoportról, ha egy emberről van szó, legyen az ismert, nem ismert, nem lehet embereket megbélyegezni anélkül, hogy ők azt külön kérnék.
Amikor majd a gyerekeinek beszél a saját szüleiről, arról, hogy mit is csináltak életükben, honnan jöttek, milyen származásúak, akkor elmond nekik mindent?
Természetesen, a nagyobbak már tudják is, szerintem ez kell, hogy el tudják helyezni magukat a világban. Ezzel nekem is problémám volt a gyerekkoromban. Apám egyrészt büszke zsidó volt, aki rendszeresen publikált az Új Életbe, de otthon nekem egyáltalán nem volt hajlandó beszélni az ő zsidó múltjáról. Azért mondom azt, hogy zsidó múlt, mert az ő nagy családjából egyedül csak ő maradt meg, még tárgyi emlék sem maradt. Biztosan rengeteg fájdalmat, kibeszéletlen fájdalmat hordozott magában, azzal, hogy nem beszélt róla, biztosan engem, meg saját magát akarta megvédeni. Ma már sokkal többet értek belőle, mint egykor, de ehhez nyilvánvalóan annyi idősnek kellett lennem, mint ő volt akkor. Ha most előveszem egy versét, egy novelláját, az egy fejezet híján kész regényét, ami erről az időszakról, a II. világháborúról, az ő munkaszolgálatáról szól, akkor kezdem el megérteni, miért is nem beszélt erről nekem, de ezt a novelláját például sehova nem küldte el, ami arról szólt, hogy két társát hogyan lőtték agyon a nyilasok, miközben ő az ajtó mögött reszketett.
Ma nem érzi úgy, hogy Önnek kötelessége lenne ezeket az írásokat közreadni, az ő és a sorstársai emlékét megőrizendő?
Dehogyisnem, most éppen ezen dolgozom, de ez nem egyszerű, idő kell hozzá, amiből szerencsére nincs sok nekem, nem beszélve arról, hogy ez egy hatalmas anyag. Ahogy emlékszem rá, ő is sokat dolgozott, rengeteget írt. Persze arra is emlékszem, hogy a nyári szüneteimben nem vállalt semmit, hogy legalább akkor legyünk együtt, ha már az év közben erre nincs lehetőség, gyerekként két hónapra leköltöztünk a Velencei tóra. De emlékszem az állandó, mindennapos hangra, hogy kopog az írógép, meg arra is, hogy a hétvégeken nekem lábujjhegyen kellett járkálnom, mert apám hajnalban jött haza a vidéki fellépéseiről és délelőtt aludta ki magát. Feltűntek még különleges emberek, akiket akkor nem tudtam hova tenni, ma már tudom, hogy Kecskeméti György, az Új élet főszerkesztője, meg Serényi úr, a hitközség akkori egyik vezetője, akik suttogva beszélgettek a nagyszobában. Ebből a sok-sok emléket próbálom összeszedni, alkotni belőle valamit, emléket állítani apámnak, meg azért is, mert ezt is ki kell beszélni, hiszen ezt még az én unokáim is cipelik majd magukban, nem biztos, hogy tudatosan.
Nyilvánvaló, hogy az édesapja múltjának is köszönhető, hogy újságíró lett, de mikor érezte először azt, hogy tud írni?
Apám két dolgot kért tőlem, egyik, hogy ne legyek újságíró, meg azt is, hogy ne menjek színpadra, keressek valami normális munkát, munkahelyet, ahova bemegy az ember nyolcra és fél ötkor hazamegy onnan. Ennek igyekeztem is megfelelni gyerekként, de aztán tizenöt éves korom táján jött a villámcsapás, középiskolásként már tudósítgattam a Népsportnak, meg-megjelentek írásaim.
Miért éppen a sportújságírás? Talán lusta volt sportolni és akkor inkább írt róla?
Szepesi György mondta, hogy azért lett sportriporter, mert nem tudott elég gyorsan futni, de beszélni róla, azt igen. Azért hozzátartozik, én sportoltam, öttusáztam, de azt mondom, csak az válassza ezt a sportágat, aki eléggé tehetséges. Embertelen teljesítménykényszer, nagy munka, de a sportolón és az edzőjén kívül senkit nem érdekel a fejlődés, csak akkor, ha az ember az olimpián indul. Ám jött egy sérülés, így feladtam, közben zenésznek is készültem, hat évig zongoráztam, de ottis rá kellett jönnöm, nem leszek egy Liszt Ferenc. Ugyanezt élem meg apaként a nagyfiammal, aki nemrégiben jelentette be, hogy befejezi a vízilabdázást, mert sok energiát vesz el tőle. Visszatérve, én már a legelejétől a sportújságírás mellett tettem le a voksomat.
Sportriporterként már megszokta a tempót, a pörgést, amit most is láthatunk már belpolitikai szerkesztő-műsorvezetőként, rengetet szerepel, sok műsora van, de hol a határ, van-e még valami, amit szeretne elérni?
Írni szeretnék többet, megírnám apám történetét, feldolgoznám a hagyatékát, azért az ő története azért is érdekes, mert ezzel megmutatható az ötvenes-hatvanas évek művészvilága is. Egyébként kiválóan érzem magam az ATV-ben, egy kiváló csapattal dolgozom együtt, ez nem a kincstári optimizmus. Én eddig sok helyen dolgoztam, de itt egyszerűen nincs fúrás-faragás, az emberek megbecsülik egymást. Nem igénylik a műsorkészítőktől, hogy hívők legyenek, ugye az ATV-nek a Hit Gyülekezete a tulajdonosa. Egyszer kérdezték tőlem egy interjúban, hogy sok „hitgyülis” dolgozik-e az ATV-nél, mire mondtam, hogy fogalmam sincsen, sőt még közöm sincsen hozzá. Azért is jó itt, mert szabadon dolgozhatok, bárki, bármit gondol, az ATV-ben ember nem mondja meg, hogy mit tegyünk. A kérdésre, hogy mit szeretnék, azt tudom mondani, maradnék abban a bőrömben, amit most viselek.
Most esti műsort vezet, de nem hiányoznak a reggelek?
Azért hiányoznak, mert ez a mai televíziós piac legjobban összerakott műsora volt, ám a reggeli négy órás kelés, mert kötelező, mert be kell érni, az nem volt mindig szép. Ezt a műsort hat évig csináltam, persze előtte, még a rádiózós korszakomban is sokat hajnaloztam.
Ha már rádió, az egy nagy szerelem volt Önnek, hogy tudott lemondani róla?
Még most is szerelmese vagyok a rádiónak, hiszek ebben a műfajban. Sokáig tanítottam és mindig azt mondtam a diákjaimnak, a rádiózás az az alap, ami a tévézés felé indíthatja az embert. Tévésnek lenni nagyon népszerű dolog, hiszen az ember arcát megismerik, a rádiósok is akkor lettek igazán népszerűek, amikor a tévében szerepeltek. Ám a szakmát megtanulni a rádiónál lehet, ahol csak a hang van, ahol nincs mimika, nincs kikacsintás, itt az embernek annyi lehetősége van, hogy a hangjával játszik. Na, ezt kell megtanulni. Nem szabad, hogy a hangomon érződjék, hogy fáradt vagyok, rossz a kedvem, persze a rendszeres hallgatók ezt észreveszik. Szokták kérdezni, hogy a kereskedelmi rádiókban miért van kevés zene, miért ismételgetnek állandóan számokat. Ez a törzshallgatókat azért nem zavarja, mert nem egész nap hallgatják, így ők egy állandó hangulatot keresnek, ezért nem foglalkoztatja őket, hogy mondjuk csak kétszáz zene megy állandóan. Nem mindenfélét kell adni, hanem az állandóságot, a megszokottat.
Három nagyobb gyerek, egy kisebbik, ez összesen három. Több nem lesz?
De igen, most májusban születik meg a kisfiunk. Talán a férfiak közül nem sokan vannak, akik már korán elhatározzák, hogy majd lesz öt-hat gyerekük, de erre – még ha furcsán is hangzik – szerintem rá lehet kapni, ez jó. Tudom azt is, hogy nekem, így ötvenen túl, még legalább húsz évig helyt kell állnom, a gyerekeket meg kell etetni, fel kell öltöztetni, szakmát kell adni a kezükbe. Ehhez iskolába kell járni, nyelveket kell tanulni, én még ahhoz is ragaszkodom, hogy a gyerekeim sportoljanak, mert így lesznek egészséges felnőttek, tehát gondoskodni kell mindezekről, ehhez idő kell és persze rengeteg pénz is. Mindezekből az következik, hogy nekem van egy jó húsz-huszonöt éves tervem, amit meg kell csinálnom, mert ezt a gyerekek megkövetelik már a jelenlétükkel is.
A gyerekei is úgy emlékeznek majd Önre, hogy lábujjhegyen kellett járniuk, meg a klaviatúra kopogását hallották?
Lehet, hogy nekem gyerekként terhesek voltak az említett történetek apámmal, a munkájával kapcsolatban, de ezek mára már szép emlékek. Azt nem gondolom, ha a gyerek az apját dolgozni látja, az rossz útravalót adna neki. Most, hogy túlnyomórészt este dolgozom, a kicsikkel napközben együtt tudok lenni, a nagyobbakkal van gond, mert ők az esti programjaikból akkor jönnek haza, amikor én már elindultam dolgozni, mire hazaérek, addigra meg már nagyon keveset tudok velük beszélgetni, hiszen másnap nekik menni kell iskolába. Szerencsére aszért nem minden este vezetek műsort és ott vannak a hétvégék is. Én nem tartom rossznak, ha a gyerek látja a szüleit felelősen dolgozni, meg azt is, hogy van abban küzdelem, hogy nekik mindenük meglegyen, szerintem a duma helyett a példa a fontosabb. Ez azért is fontos, mert ha megnézzük a magyarországi mélyszegénységet, akkor az borzasztó szociológiai probléma, ha a gyerek már generációk óta nem látja, hogy a szülő a vekkerre felkel reggel, majd elmegy dolgozni. Nincs, nem él bennük benne a kép a munkáról, nem tanulnak meg dolgozni, mert nem látnak otthon példát erre. Vannak olyan területek itthon, ahol nincs is hova menni, mert nincs munka. Ezeknek a gyerekeknek hogyan tudjuk elmondani, hogy a munka érték, amivel teremtek magamnak, a társadalomnak egyaránt. Nem csak a pénz, hanem a teljesítmény által.
Él akkor Önben egy küldetés is a társadalom megjobbítása érdekében?
Jó lenne, de bennem nincsenek ilyen ambíciók. Egyszerűen beszélni kell arról, ami baj, egy újságírónak az a dolga, hogy megmutassa a problémákat, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Az újságíró, aki dicsér, az legyen gyanús, mert a zsurnalisztának az a dolga, hogy kritikus legyen. Az újságíró a mindenkori hatalom ellenzéke, a mindenkori kétkedő, ez az én dolgom is, nem a népnevelői szerep.
Most kapta meg a Szabad Sajtó díjat.
Igen és azért is örülök neki, mert azt látom, vannak olyan társaságok is, ahol már a feltett kérdést is értékelik. A díjat alapító alapítvány egy párthoz, az MSZP-hez köthető, de ezt az elismerést nem egy párttól kaptam, hanem egy alapítványától, ami persze nem elvonatkoztatható a párttól. De annak örülök, hogy éppen a díjátadón súgta oda egy politikus, hogy akkor nem kell olyan kérdéseket feltenni, mint a fideszeseknek, de én odafordulhattam és mondhattam neki, ettől még ezeket ugyanúgy fel fogom tenni.
Beszélt arról, hogy szeretne írni, de már vannak eddig is könyvei, kérem, beszéljen róluk!
A Húzós című portrésorozatomnak az írott változata jelent már meg több kötetben, most jelent meg a negyedik. Mindegyik elfogyott már, a kiadó már szólt, hogy jó lenne egy ötödik kötet is, én egy kicsit húzom a nyakam, mert lassan olyan lesz ez, mint a Pöttyös Panna kalandjai.
A televíziózás mellett nem hiányzik a rádiózás?
Az mindig is jelen lesz az életemben, Németh Sándor kért fel arra úgy két és fél évvel ezelőtt, hogy az internetes rádiójukból csináljak valamit, ami más. Adva van hozzá egy kiválóan felszerelt stúdió, egy csapat, amelyik szinte teljesen amatőr. Ez nagyszerű dolog, hogy jelentkezett hatvan olyan ember, aki előzőleg egyáltalán nem foglalkozott rádiózással, mára sikerült belőlük faragni egy valódi rádiós csapatot, sikerült létrehozni egy olyan rádiót, ami már egy teljesen kereskedelmi rádió színvonalán működik. A tartalma nem, mert a célja elsősorban a közélet és az evangelizáció, ez a Hit Rádió. Már egy hónapja nem csinálom ezt, mert eljött az a pont, hogy elmondhatom, amit vállaltam, azt teljesítettem, a semmiből lett egy rádió, viszont van egy ATV-s munkám, van egy családom, ez így már nekem sok.
Nagycsaládosként mit jelent Önnek a CSOK?
A családi otthonteremtési kedvezményt, de tudni kell, én ebből a juttatásból kiesek, mert van hol laknom, és nem is veszem igénybe ezeket a támogatásokat.
Ha lennének kívánságai és az első az lenne, hogy a már eltávozott rokonok, barátok közül valakit egy kis időre meghívhatna magához, akkor ki lenne az, mivel büszkélkedne?
A szüleimet mindenképpen, de ha bárkit meghívhatnék, akkor nagyon kíváncsi lennék az édesapám családjára. Az unokákkal biztosan büszkélkednék, de azt is hiszem, az apámat érdekelné a szakmám, mert ő is ezt űzte azért. Biztosan azért, mert én bizonyára én sokáig neki is dolgoztam, aki a számomra egy fantasztikus tudású, tehetséges européer volt, a mostani otthoni könyvtáram jelentős része is tőle jött. Megmutatnám neki, hogy mi lett belőlem, megkérdezném erről a véleményét. Nem csak a megfelelés miatt, hanem azért is, mert egy olyan újságíró, színpadi ember tekintene arra, amit éppen csinálok, aki egy másik világból távozott. Mi meg azt gondoljuk, hogy teljesen ugyanazt a szakmát csináljuk, pedig nagyon nem. Megváltozott minden, más a tempó, más a gondolkozás, mások az eszközök, a kommunikációs eszközök.
A második kívánság a család lenne. Szeretne örökké élni, hogy lássa az utódokat?
Addig szeretnék élni, ameddig nem vagyok senkinek sem a terhére, nem vagyok nyálcsorgató hülye, magam alá piszkító, azért az már méltatlan az emberhez. Azért vannak előttem példák, mint Hankiss Elemér, Czeizel Endre, az élők közül Ungvári Tamás, akik a korban benne voltak, vannak és egészen elképesztő szellemi és fizikai módon működtek, működnek. Ők a példa számomra, így menni valahova, valami felé és az utolsó pillanatig is tetterősnek lenni.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
