Tervek az Operaházban
Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója a gyermekkoráról, az indulásról is beszélt, de szóba került még az, miként lehet felöltözni az Operában és természetesen sok minden más is.
Ki is Ókovács Szilveszter?
Szoktam mondani, miután 1969 december 31-én délután születtem, hogy én még érezhettem a hatvanas évek levegőjét. Biztosan más érzés, mint 70-ben születni, például én nagyon szeretem a Beatlest, akik ugyan 70-ben oszlottak fel, de a hatvanas években robbantak be, állítom, kevésbé érezném magamhoz közel a zenéjüket, ha egy hetes lenne a születési számaim között.
Mikor érezte először azt, hogy a színpad vonzza, mikor kezdett el énekelni?
Nagyon korán, a családomban nincs kifejezetten zenész, sőt még diplomás se volt, de a nagypapám, aki egy parasztgazdálkodó volt egy kis bolttal, majdnem ferences rendi szerzetes lett, de haza kellett mennie a szüleihez. Így születhetett meg az anyukám és persze később én is, szóval ő a faluban, Zalában a kántorság mellett elorogonálgatott, igaz csak kilenc ujja volt. Innen jött egyfajta indíttatás, én gyerekkoromban ott éltem náluk az anyukámmal, mivel a szüleim nagyon korán elváltak, sokat jártunk templomba, ott kezdtem el énekelni, gyerekszopránként. rengeteg éneket tudtam, a mai napig is tudok. Az óvodában pedig az anyák napi versmondásért tülekedtem, az exhibicionizmus már elég korán megvolt bennem, ami nem múlik. A gyerekeimen, négy gyermekem van, látom, valamelyikőjükben szintén ott van a születésétől fogva, van, akibe meg beleplántálni sem lehetne. Én ezt az egészet adományként fogom fel, persze azzal, hogy ne irritáljak vele túl sokakat.
Tanult, járt iskolába, leérettségizett, mi következett utána?
Tizenhét éves koromtól kezdve én csak énekelni tanultam tíz éven át, közben a jogra is felvettek, mert azt mondták otthon, hogy kéne nekem valami rendes foglalkozás is, de végül a Zeneakadémiát választottam. Itt sok mindent kellett pótolnom, mivel nálunk otthon nem volt lemezektől roskadozó könyvespolc, nem jártunk operába. Veszprémben laktunk egy olyan helyen, ahol a város közepi völgyben nem volt csatorna, telefon meg pláne, nem volt gáz, nem volt aszfaltút, nem volt közlekedés. Ettől függetlenül persze gyönyörűen éltünk egy patak parti házban, én ebben a közegben nőttem fel. Az a tíz év, amit az énekléssel töltöttem el, ott Dieskau, a nagy operaénekes segítségével, lemezeken keresztül ismerhettem meg az operairodalmat.
Honnan ismerte meg a munkásságát?
Ez egy olyan történet, ami megfordította az életemet. A zeneiskolában rézfúvós voltam, trombitás, majd harsonás, a zenekarral utaztunk mindenfele, utcazenéltünk is, ám a gimnáziumban minket is elért az együttes alapítási vágy, mi funkyt játszottunk a fúvósoknak köszönhetően, nekem énekelni is kellett, írtam dalszövegeket is. Egyszer valaki azt mondta, hamisan énekelek, amit persze én furcsálltam, hiszen ez lehetetlen, és szinte azonnal beiratkoztam egy énektanárhoz. A tanárom egyszer a zeneiskola tanáriját rám hagyta, feltett egy lemezt, hogy azon hallgassak meg egy dalt, majd a következő órára tanuljam is meg. Egy Schubert dal volt, amit amikor meghallgattam döntöttem el, énekes leszek. Ez a dal egyébként Dieskau hangján szólalt meg. Nekem innentől kezdve tíz évem az énekléssel telt el. Nem bánom egyáltalán, mert ha nincs zenetanulás, akkor én nem létezem, egyáltalán nem kerültem volna a televízió közelébe, műsorvezetőként, szerkesztőként. Nálam a zenére épült minden, abból alakult minden, azt sajnálhatom, hogy nem lettem sztárénekes, de annyi minden más jött mellé, mégis jó ez így, ahogy van.
Énekesként mi volt a legnagyobb sikere?
Egy csomó előadásban énekelhettem, volt egy pár németországi dalestem, ahol németeknek énekelhettem német dalokat. Ez nagy dolog, mert én mindig is szerettem arra figyelni, hogy érthetően énekeljek. Volt egyszer, igaz itthon, Keszthelyen, a Festetics kastély tükörtermében, egy Schubert-Goethe dalesten az első sorban ület egy német pasas, a kezében egy Goethe kötettel. Sokkal jobban izgultam, mintha nem lett volna így. Nem felejtem el, a ráadás számig bírtam, amit kevésbé tudtam jól és ott összecseréltem sorokat. Hiába próbáltam nem figyelni az emberre, csak azt vettem észre, hogy felemeli a fejét, hogy ez nem így van.
Az énekes később az Operához kerül, 2011-ben az intézmény kormánybiztosának nevezik ki, majd később főigazgató lett. Mit érzett akkor, amikor közölték ezt a hírt?
Ennek annyi előzménye biztosan volt, hogy már korábban is dolgoztam az Operaházban négy évet, 2001-től 2005-ig voltam ott kommunikációs igazgató. Tulajdonképpen nekem ez egy visszatérés volt, nyilván egy ismerős terep, hiszen a tanáraim, az évfolyamtársaim, sőt azok, akiket már én tanítottam, azok operaházi emberek voltak, sőt még kritikusként is követtem az Operaházat. Az ember mindig is érzi, hogy köze van ehhez az intézményhez, én mindig is azt éreztem, hogy fogok még itt dolgozni, de arról nem volt határozott szándékom, hogy mikor, meg hogyan. Nem is pályáztam. Volt 2011 nyarán egy pályázat, én akkor a Duna Tv-t vezettem alig fél éve, nem volt szándékom jelentkezni. Ám ekkor egy fura állapot állt be, nem volt a színháznak vezetője, így telt el a nyár. Jött az évadot kezdő előadás, szállingóztak a hírek, hogy nincsenek rendben a pénzügyek, művészileg is egy bizonytalan helyzet volt, így alakult ki, hogy a miniszterelnök, tudván az én operaiu gyökereimet, meg az eredeti hivatásomat, behívott beszélgetni. Bár nagyon jól éreztem magam a Duna Tv-nél, de annak a meghívásnak egyszerűen nem mondhattam nemet, hogy az ember negyven évesen igazgató lehessen az Operaházban, a fő fejlesztéseket megtegyük, amikre ott a megbeszélésen még ígéreteket is kaptam.
De nem szakadt el a televíziótól, hiszen Ön szolgáltatja a kulturális csatorna tartalmait, ahol a bemutató után pár héttel a tévénézők is láthatnak előadásokat. Nem befolyásolja ez a kasszasikert?
Nem hiszem, én azt gondolom, az adófizetők pénzéből fenntartott Operaház, a szintén az adófizetők pénzéből fenntartott köztelevíziónak a rendelkezésére bocsássa ezeket az előadásokat. Az egy nagy lehetőség, hogy az Operaház ebben partnere lehet a köztévének. Készíthetünk magazinműsort, kvízműsort, a történelmünket bemutató naptárt készíthetünk, meg minden hétre betárazhatunk egy közvetítést is. Így szépen eljutunk majd a vidéki televíziókig is, mert ez is a cél.
Beszéljen egy kicsit a feleségéről.
Zsuzsi, aki hat évvel fiatalabb nálam, a gyerekeim anyja, nagyon szép és türelmes nő. Olyannyira jól néz ki, hogy múltkor valaki a lányomnak nézte. Otthon nálunk nagy élet van, azt szoktam mondani, egy magyar család olasz hangokkal, hangerővel.
Egy kis kritikát megenged nekem? Az Operába egy fogyatékkal élő, egy idősebb, nehezen mozgó ember nehezen jut be, meg kell kérnie valakit, hogy segítsen neki eljutni a liftig, ez eléggé kellemetlen. A külföldi turisták meg mintha kissé alul lennének öltözve, én ha elmegyek, akkor úgy érzem, tartozom annyival a művészeknek, hogy tisztességgel felöltözöm.
Van-e dress-code az Operában, így lehetne az egyik kérdést leszűkíteni. Ez nehéz ügy. Amikor az ember Párizsban, a Bastille Operában ül, mondjuk a feleségem meg én, akkor mi voltunk, meg a jegyszedő a legjobban öltözöttek, öltönyben, szép ruhában, a többiek tornacipőben, strandpapucsban, ilyenekben voltak. Az opera székei között ugyanolyan pohártartók vannak, mint a moziban, innen látszik, ott már belenyugodtak ebbe a szemléletbe. Olyan új világot láthat ott az ember, hogy egy operában vagyunk, egy önmagát túlélt műfajban, abban az értelemben, hogy három-négy órán keresztül, nem véletlen, a mozifilmek nem ilyen hosszúak, szóval, ha valaki beül egy ilyen hosszú darabra, az legalább üljön kényelmes székben, hozhassa be a vizét is akár.
Mikor lesz kényelmes szék a magyar Operában? Az Erkel ma azért is jó, mert az ember végre kényelmesen belefér a székbe.
Nagyon nehéz számon kérni egyszerre az építészeti hitelességet és a kényelmet. Az idő megváltozott, de nem engedi megváltozni a körülményeket. Visszatérve a párizsi előadásra Staruss Arabelláját néztük meg, ami nem egy könnyű darab. Előttem egy fazon ült, akin a Lazio focicsapatának a 8-as számú meze volt, meg papucs. Ez az ember feszülten figyelte végig az előadást, értett mindent, jó helyeken tapsolt, jól rezonált az előadással, tehát ő egy Richard Strauss fan volt, de nem öltözött fel. Most akkor az előző kérdést visszadobom, itt van egy ember, aki egy Staruss darabot hajlandó megnézni, kifizetni a 200 euros jegyárat, akkor mondjuk neki, hogy ne nézze meg, mert nyáron, egy hosszú operaelőadásra így öltözik fel? Egyébként most esedékes az Opera korszerűsítése, 2017 júniusában bezárjuk, majd az egyik tervünk szerint, az egyik szélfogó helységből megpróbálunk egy dressroomot kialakítani, ahol zakókat,ruhákat tartunk, amiket bérbe adunk a bejövő turistáknak. Magyarországon nem csak a színházakban, a szakrális terekben, templomokban sem működik a dress-code. A felújítás során kerülhet sor a székek problémájának a megoldására, ahogy arra is, hogy legyen két liftünk is. De mit csináljunk, Ybl annak idején nem tervezett az épületbe liftet. Az Erkelben, ahol nem volt műemlékvédelmi védettség, ott megoldottuk ezeket, van lift a kerekesszékkel közlekedőknek.
Van egy különleges programjuk is, amikor is egy előadás előtt egy előadást lehet meghallgatni.
Ez a Hangoló, a premierek előtt, amikor egy új darabot kitűzünk, akkor egy zenetörténész, a darab karmestere beszél arról, ami majd történni fog. De van a Faggató, ami ez után történik, akkor a darab után tehetnek fel a nézők kérdéseket.
Én szerencsés helyzetben voltam gyerekként, olyan énektanárom volt, aki megismertetett a klasszikus zenével, vittek az Erkelbe, az Operába, ám a zenét inkább már felnőttként szerettem meg. Mit tesz Ön azért, hogy a mai gyerekek már gyerekként megszeressék a zenét, hogy ha nem is az Operába, de az Erkelbe eljussanak?
Semmilyen energia nem hiábavaló, amit a gyerekek zenével, az operával megszerettetésére áldozunk és nem tudunk eleget adni sosem. Előfordul, amikor a munkatársaimmal beszélgetünk, hogy látom, már elég, van nyolcféle gyereksorozatunk, az újszülöttől az egyetemistáig bezárólag, ezt nem kell tovább szegmentálni, egy felnőtt is hadd nézze meg a kívánt darabot. Ám mindezek ellenére minden kevés. Nézzük az operalátogatók korfáját, a látogatók létszáma az elmúlt években megduplázódott, ez egy olyan siker, amit a külföldi szaklapok nem is akarnak elhinni, főleg úgy, hogy az Erkel és az opera is egyszerre megy teltházzal. A két színház megnyitása vezetett oda, hogy növekedhettek a gyerekprogramok, de azt is tudni kell, az alapokat helyben kell megszerezni az embereknek, éljenek az ország bármely pontján. Persze ehhez mi is hozzátesszük a magunkét, évente ezer előadást szervezünk, mint az opera nagykövetei vidéken, gondoljunk bele, huszonöt ember, hetente kétszer viszi el a zenét a településekre, egészen elképesztő hatással. Nálunk az egésznek a lényege a huzamosság. mi magyarok híresek vagyunk a nagy nekibuzdulásunkról, ami egy idő után leül. Így ahogy mi csináljuk, az évről évre kell folytatni, a lejtmenetekkel együtt. Volt ilyen nálunk is, amikor az egyik évben „csak” 9 ezer gyerek jött el az előadásainkra, akkor rájöttünk, nem a diákokat kell elsősorban megnyerni, persze őket is, hanem leginkább a tanáraikat. Ezért is indítottunk el olyan programot, ami az operakadémia tanároknak nevet viseli, ez mára már egy akkreditált képzés lett.
Van az Operában ajándékbolt, van egy kis kávézó is, ahol nagyon finom süteményeket is kínálnak.
Az egykori pénztárcsarnokok helyét használtuk így ki, ami a süteményeket illeti, többedik szolgáltató után állapodtunk meg a jelenleginél.
Mi az, amit még el akar érni az életében? Egy következő pályázat?
Úgy gondolom, a pályám csúcsán vagyok, ennél feljebb nincs út, nem leszek miniszter, ahogy sztárénekes sem. Az kétségtelen, hogy szóba jöhet egy újabb pályázat, ha 2018 nyarán újra megnyílik az Operaház, nekem akkor jár le a megbízatásom. Jó lenne a felújított, átalakult Operát újból vezetni a sok munka után. Egy kicsit visszatérve az öltözködésre, eszembe jutott egy régi anekdota. Párizsban is kétszínházas megoldás működik, mint nálunk, az egyik régi, a másik új, stb. Volt egy igazgató, akinek meggyűlt a baja az akkori párizsi kalapdivattal, a hölgyek akkora kalapban érkeztek, hogy nem láttak egymástól. Gondolkodott, hogyan lehetne levetetni a kalapokat sértődés nélkül, hogy ezáltal ne maradjanak otthon, hogy a férjeiket se hozzák magukkal? Zseniális ötlete született az igazgatónak, kiírta,az előadás alatt csak az idősebb hölgyek tarthatják fejükön a kalapot.
Ha Ön lenne a Carnegie Hall igazgatója és csak magyar szerzők darabjait mutathatná be, mi lenne a program?
Ha ez egy gálaest lenne, akkor biztosan játszanék Kodályt, mondjuk a Galántai táncokat és a Budavári Te Deumot. A második játékrészben Bartókot játszanék, talán Táncszvitet, mellette még Dohnányi is szerepelne, a Gyermekdal variációk. A maiak közül Madarász Ivánt is szívesen játszanék. Mi az Operában minden évben egy kortárssal nyitunk. De vannak más kincseink is, például itt van Goldmark Károly, a neves magyar, zsidó, osztrák zeneszerző. ő Keszthelyen születik, nem beszél magyarul, az élete nagy részét Bécsben éli, a darabjait németül írja, egy vallásos zsidó családból jön, olyan szegények voltak, hogy tizenkét éves koráig írástudatlan volt, még zenét sem tanult, negyvenöt éves, amikor az első operája kijön, ami világsiker lesz. Közben Goldmark sosem tagadja meg a magyarságát.
Nekem nagy öröm volt, hogy újból elővették a Sába királynőjét, nagyszerű előadást láthattam. Mennyire veszik erre jegyet a nézők?
Ha így nézzük, akkor nagyon megérte, a szabadtéri premieren és az Erkelben is, nagyon veszik a jegyet rá. Mellette még művészileg is nagyon megérte. Idén játszuk még, jövőre pihentetjük, de nem vesszük le, ez fontos darab, a repertoár része marad.
Az Operabálok után másnap tartják a Morzsabált, ahova hátrányos helyzetű gyerekeket, családokat látnak vendégül.
Ez így van, most bál nem lesz, helyette lesz két est, de senki se gondolja, hogy a Morzsabál az Opera egyetlen karitatív tevékenysége, most is a Diótörő három előadása is karitatív alapon megy, de vannak nagycsaládos sorozatok, más előadások is.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
