Képviselni kell azt a humánus küldetést, ami a színészettel jár
Hegedűs D. Géza színművész arról beszélt, hogy milyen is egy nagynevű intézményben tanítani, de szóba került az is, mit jelent színművésznek lenni.
Ön egy sokat foglalkoztatott színész, aki szinte minden este színpadon van, ám mellette tanít is és a Színművészeti rektor-helyettese is.
Általános rektor-helyettes vagyok ebben a 151 éves egyetemen. A kilencszázas évek elejétől az Uránia épülete volt a fő bázisa a színiakadémiának, az alapítása egyébként a mai Semmelweis utcában volt egy lakásban. Akkor még úgy volt, hogy egy héten a hölgyek, egy héten az urak jártak, közösen soha. Aztán persze rájöttek, a színpad az olyan, ahol vannak női és férfiszerepek és egyszer mindenképpen találkozniuk kell, így feloldották ezt a merevséget. Olyan nagy alakok kezdték ott tanítani a színészmesterséget, mint Egressy Gábor, aki maga is írta meg a színészoktatás alapvetését, ez egy nagyon jó könyv, a mai napig is érvényes, hihetetlen nyelvvel és jelentős intellektuális és irodalmi színvonalon, a világban való tájékozottságnak is a lenyomata. Az elméleti részek mestere, aki szintén megírta az alapvetéseket, az pedig Gyulai Pál volt, aki a kor meghatározó irodalomtörténésze, esztétája volt. Tulajdonképpen az az irodalmi kánon, ami megy az a Gyulai féle gondolat vonalvezetése. A Színház- és Filmművészeti Egyetem az egyetlen olyan professzionális intézmény ma Magyarországon, amely állami támogatással a legmagasabb színvonalon végzi a fiatal művészek nevelését, mind a színházi, mind a filmes területen. Színészek, színházrendezők, színházelmélettel foglalkozó hallgatók, filmrendezők, operatőrművészek, illetve a filmcsinálás ezer ága-boga, hangmérnökök, vágók, filmdramaturgok képzése folyik itt. Több épületben vagyunk, egyfajta szétszóratásban élünk. Most, amikor a 150. születésnapunkat ünnepeltük, elkezdtünk azon dolgozni, hogy lehetne egy olyan épületet találni vagy felépíteni, ahol közösen lehetne minden együtt és a következő évszázadra egy campus jöjjön létre. Már a startvonalnál vagyunk és úgy tűnik, hogy a felső irányító adminisztráció rokonszenvezik ezzel a tervvel és lehetséges az is, hogy elérhetjük, talán ebben a tanévben kimondhatják, valamikor alapkőletételre kerülhet sor.
De osztályfőnökként is szerepel a színművészetin.
Igen, most másodévesek a növendékeim. Jövőre lesz harminc éve, hogy elkezdtem tanítani, egykori mestereim hívtak vissza maguk mellé, Horvai István tanár úr és kapás Dezső. Mellettük kezdtem a tanítást, azóta sok-sok nemzedék hagyta el az egyetemet, az én szellemi irányításom alatt is. Az első növendékeim közé tartozott Alföldi Róbert, akire nagyon büszke vagyok. Már akkor is tisztán látható volt, hogy ő egy komoly, összetéveszthetetlen egyéniség. Azóta jönnek újabb és újabb nemzedékek, benne nagy formátumú tehetséges növendékek. Pont pár napja kezdtük el próbálni Shakespeare Szentivánéji álom darabját, amelyben az egyik mesterembert játszom. Az egyik mesterembereknek szóló rendelkező próbán, a darabot Kovács D. Dániel fiatal rendező rendezi, láttam, a mesteremberek közül három, három különböző nemzedék, a fiatal Zoltán Áron, a következő nemzedék, Hajdú Károly, a harmadik, Fesztbaum Béla, mindannyian a növendékeim voltak. Rácsodálkoztam, az ember végül is az utódokat felneveli, ha semmi mást nem tesz, mint gondoskodik arról, hogy újabb és újabb tehetségek integrálódjanak a szakmába, akik a jövőt jelentik, ha ők ugyanígy gondoskodnak majd az új tehetségekről, akkor az ember már megtett valamit.
Már a hatvanadik éveiben jár, milyen érzés ma visszanézni a fiatal Hegedűs D. Gézát, ma mit gondol az akkori fiatalemberről?
van amikor belebotlok egy régi színházi felvételbe, tévéjátékba, nagy komolysággal tekintek rá és tulajdonképpen azt kell megállapítanom, hogy nem kérnék rajta számon semmi mást, csak azt, amit éppen a színdarabban, tévéjátékban alakít. Azt mondom, egy tehetséges embert látok magam előtt. Az a lényeg, hogy eltelt a pályámon negyvenegy év, közben az a legfontosabb, hogy az ember azonos legyen önmagával minden pillanatban. Az, hogy változunk szellemi, lelki értelemben, biológiailag is, az élet természetes velejárója, közben olyannak kell elfogadni magunkat, amilyenek vagyunk. Belenézek reggel a tükörbe, akkor az apám testét látom, emlékszem rá, amikor együtt öltöztünk mi férfiak az uszodában, most a tükörbe nézve azt gondolom, így folytatódunk tovább, ez a dolog velejárója. El kell vállalni, hogy olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk és így ezáltal kell képviselni azt a humánus küldetést, ami a színészettel jár.
Önt sokan dicsérték, dicsérik. A pályatársak, a tanítványok sosem voltak féltékenyek?
Nem tudok úgy létezni, hogy konfliktusba kelljen dolgozni, mert azt nem tudom elviselni. Nekem a békesség az alapvetésem a jó munkahangulathoz. Természetesen szándékok, akaratok, elképzelések összefeszülnek egy próbafolyamat alatt. Én nem éltem meg, hogy valaki rosszindulattal fordult volna felém csak azért, mert valamilyen okból féltékeny lett volna rám. A dicsérő szavakra meg azt tudom mondani, hogy egyedül ez sosem történhetett meg, a színház egy csapatmunka. Nem beszélve arról, hogy én egy jó helyen voltam, egy olyan színházban létezhetem mind a mai napig, ahol az elsődleges szempont mindig a tehetség volt. Gigászok közé kerültem, fantasztikus szellemi kör, kortárs írók vették körül a színházat, a legnagyobb rendezőkkel találkozhattam, a legnagyobb színészkollégák partnere lehettem. Nagy előnye egy fiatal, vagy a pályáján kiegyensúlyozott pályát bejáró ,fiatal színésznek, ha a tehetségek sűrűjében teheti a dolgát, ahol vannak versenytársak, hiszen sok más színész is aspirálhat ugyanarra a szerepre, ami még inspirálóbbá teszi a helyzetet, ha nálam a labda, akkor azt be kell rúgni. Fantasztikus élmény, ami egyedül nem megy, ez csapatmunka! Én ezt a színészi állapotot, amit mind a mai napig tarthatok, ez köszönhető ennek a közösségnek, a színházam arcát meghatározó művészeti vezetőknek, akik mindig újabb feladatokkal erősítettek meg.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
