„Nekem erkölcsi kötelességem volt vállalni…”
- Boross Péter miniszterelnök volt a vendégünk, aki beszélt életéről, arról, hogy miként tudta megőrizni arcát a hosszú évtizedek alatt.
Gondolt valaha arra, mondjuk középiskolásként, hogy Magyarországon lesz egy zsidó közösségi televízió?
Nem mozogtam ilyen gondolatkörben akkoriban. Amikor én középiskolás voltam, akkor már eléggé vészterhes üzenetek szálltak az akkor még csak rádióból, így ez a kérdés biztosan nem merült fel bennem. Azt, hogy most van ilyen televízió, nagyon helyesnek tartom.
Én közel tíz éves ismertem meg Önt, igaz már jóval korábban is találkoztunk párszor, de beszélgettem egykori munkatársaival, azokkal is, akikkel évtizedekkel ezelőtt dolgozott. Mindenki csak rajongással, tisztelettel beszélt a személyéről. Ön szerint mi lehetett ennek az oka?
Nem tudom, volt, akinek tetszett a stílusom, voltak, akiknek nem, én ennek megfelelően éltem le az életemet.
Beszéljünk, ha lehet az indulásról, a szülőhelyéről, a szüleiről!
Somogyi vagyok, Nagybajomban születtem, apám erdőmérnök volt, de gyakran megfordultam a nagymamámnál Újvárfalván, ami Nagybajomtól pár kilométerre van. Az atyai szigor elől mentem oda időnként. Az erővel való foglalkozás az öröklődött, a nagyapám, a dédapám is erdőőr volt.
Önnek is ezt a pályát szánták?
Nem, ilyen nem volt. Valamikor a harmincas évek végén született meg az a gondolat, hogy a magyar középosztály a gyermekeit adja katonai iskolába, ez bledi egyezmény után volt, ami ugyebár engedte Magyarország újbóli fegyverkezését. Apám az I. világháborúban harcolt, vitézi címet is kapott, engem szántak katonának, az öcsém lett volna erdőmérnök.
A katonai iskolai múltja miatt került be a rendszerváltoztatás utáni első demokratikus kormányba? Felügyelte a titkosszolgálatokat, majd később belügyminiszter volt.
Nem hiszem. Én Antall Józsefet nagyon régóta ismertem, az évtizedek során hol sűrűbb, hol ritkább találkozások során a nézetegyeztetés folyamatos volt. 1954-ben ismerkedtünk meg. Én azt gondolom, ez játszott inkább szerepet, s nem annyira a gyerekkorom.
Mégsem lett katona, más irányba vett pályát.
Hadapródiskolába jártam, 1944 őszén lettem volna harmadéves, ahonnan kivittek minket Németországba, egy kisváros laktanyájában helyeztek el bennünket, ott folyt tovább a kiképzésünk. Majd elterjedt a híre annak, hogy az amerikaiak ellen vetnek majd be bennünket. Én akkor tizenhat éves múltam, a fiúk között ment a beszélgetés, mi legyen. Megszökött egy csoport, sikerült nekik. A második csoportban én is benne voltam, mi is megszöktünk, nekünk is sikerült. Egy nyílt parancsnak látszó hamisítvánnyal átmentünk Németországon. Még a laktanyában voltak belga szerelők, kisegítők, akik szabadabban mozoghattak, velük boltoltuk le egy doboz dohányért, hogy kaptunk egy német pecsétet. Jöttünk vissza Magyarországra, de egy kicsit elgyengültünk Bécsben, akkor itthon éppen nyilasrendszer volt, 1945 januárjában járunk, mindenesetre találkoztunk egy ludovikás tiszttel, akinek bevallottuk, hogy mi bizony megszöktünk. Csatlakoztunk hozzá, ő éppen a felvidéki alakulatához tartott. Öten csatlakoztunk hozzá, így immár vele egész Szlovákiát utaztuk végig, eljutva az alakulatáig. Ott egy napig voltunk a fronton, majd visszavezényeltek bennünket és kihirdették, az alakulat megy Németországba. Nem akartunk visszamenni, hiszen éppen onnan szöktünk meg. Elmentünk Sopronba, ahol apám végzett erdőmérnökként, így tudtam, hogy ki az ottani barátja, aki egyébként a főiskolán tanított, felkerestem, elmondtam neki a helyzetemet, ahogy azt, a célom hazajutni Nagybajomra. Másnap mentem tovább Szombathelyre egy ismerőshöz, aki a vasútnál dolgozott. Ő feltett a nagykanizsai vonatra, majd január végén érkeztem haza.
Mit szól az édesapja, amikor meglátta?
Nem látott meg, mert éppen ott volt a front, pont a két település, Újvárfalva és Nagybajom között.
Ha már Nagybajom, éltek ott korábban zsidók?
Nem csak éltek, de még zsidó iskola is volt, rabbival, nagy lélekszámú zsidó közösséggel. Érdekes egyébként, a nagymamámmal szemben lakott egy nagyvilági életet élő hölgy, akinek volt egy unokaöccse, aki eljött hozzá Budapestről, vele nagyon sokat játszottam gyerekként. Ő biztosan zsidó iskolába járt Pesten, sokat vitatkoztunk, hogy ki volt a nagyobb hadvezér Mózes vagy Szent László. Nem volt kérdés ez a zsidó, nem zsidó történet.
Hol érte végül a felszabadulás?
Nagybajomban. Amikor megérkeztem oda, akkor a községházán volt egy hadapród őrmester, akinél lejelentkeztem azzal, hogy megjöttem és szabályos szabadságlevelem van. Amikor a szabadságom lejárt, megint jelentkeztem, hogy megyek vissza, közben már lőtték a települést. Igen ám, de senki sem volt a községházán, mit tehettem, hazamentem, majd pár hét múlva bejöttek az oroszok.
Mi történt Önnel később?
Én akkor a hetedik gimnáziumnak megfelelő évet végeztem volna, apám akkor Kaposváron volt az erdőigazgatóságon. Én még otthon elindultam két katonával Somogysárd felé, körbe volt a környék aknázva, de szerencsénk volt, túléltük.
Hisz az isteni gondviselésben?
Kell valakinek felső terelőnek, gondoskodónak lennie. Ilyen szempontból az én sajátos istenség fogalmam az egyértelmű. Van valamilyen fő organizátor.
Az aknamezőn átjutva merre vezetett az útja?
Találkoztam emberekkel, akik mondták nekem, hogy merre vannak a nagyszüleim, egy Kaposvár melletti faluban voltak, tőlük tudtam meg, hogy a szüleim kaposváron vannak. Abból a faluból egy lovaskocsival mentem be Kaposvárra, ahol megtaláltam apámat.
Mikor tisztult le Ön előtt az, hogy egy nagy világégésen vagyunk túl, ahol Magyarország elvesztette polgárainak egy jelentős részét, zsidókat, ne zsidókat egyaránt?
Én 1945 őszén lettem tizenhét éves, sok mindent hallottam, egy részét sikerült megemészteni, más részét nem. Azt, hogy a zsidókkal mi történt, azt megértettem, hiszen jöttek vissza túlélők, akik megjárták Auschwitzot, a munkaszolgálatot. Volt olyan, akit apám régebbről ismert, ő rendszeresen járt hozzánk, és azt vettemészre, hogy 1945 után a családok nem jöttek vissza. Emlékszem rá, korábban, 1943 karácsonyán otthon voltam, a Gottlieb bácsi és felesége, a Bözsi néni jöttek át hozzánk vendégségbe, s jót beszélgettek a szüleimmel. Nem merült fel azon a környéken, hogy ki melyik vallásnak a híve. A másik ember pedig I. világháborús tiszt volt.
Jómúltkor a Nemzeti Kegyeleti Bizottság vezetőjeként Ön közreműködött egy temetői parcella rendbehozatalában, ahol I. világháborús zsidó katonai sírok voltak. Végignézve a sírokat, azt lehetett észrevenni, ezek a zsidó emberek nagy hazafiak voltak, az I. világháborúban is erősen képviseltették magukat.
Érdemes azt a temetőt végignézni, most, amikor rendbe lett hozva, nagyon elhanyagolt volt. A sírfeliratokat, a Pro Patria feliratokat és másokat. Egészen megindító megnézni őket, ha valakinek bármilyen ferde gondolatai voltak, ott meg kell térjen.
Miért van az, hogy Ön ennyire közel áll a magyar zsidókhoz, a történelmi szerepvállalásukhoz?
Ahol én felnőttem, ott nem volt antiszemitizmus, teljesen természetes volt az a közeg, ahol éltem, a barátkozás. Egyszerűen ezek a stigmák ott nem léteztek. A környékünkön voltak sváb falvak is, ahol azért előfordult úgy 1943-ig némi keménykedés, legénykedés, de nálunk nem. Van egy Zilahy darab, a Fatornyok, aminek egykor nagy sikere volt, aminek a bemutatásához is kellett némi bátorság. Egy a nagynémet gondolatért lelkesedő apa és egy magyar anya szerepelt benne, hogy mi lesz a közös gyermekkel. A darab végén a gyermek nem megy apjával Németországba, hanem inkább visszamegy a fatornyos hazájába. Voltak ilyenek is. Visszatérve, én tudom, hogy ki volt Szerb Antal, akinek nagy csodálója voltam. A katonaiskolában, ahova jártam nem volt zsidózás. Lehet, hogy azért sem, mert ez nem volt úri dolog és azért a tisztképzésnek volt egy olyan vetülete is, hogy ott úriembereket képeznek.
Mi történt Önnel az ötvenes években?
Amikor visszatértem Kaposvárra, akkor volt egy lehetőség, hogy egy év alatt le lehetett érettségizni, de apám inkább visszaküldött az iskolapadba, így nem vettem igénybe ezt a lehetőséget, az iskolát folytattam, majd érettségiztem. 1945 őszén apámat internálták, később kiengedték, majd erdőigazgató lett Szegeden, egészen 1948-ig, amikor el kellett jönnie, a helyére pedig egy szabósegéd került. Apám óraadó tanár lett egy technikumban. Én végül a jogi egyetemre kerültem, amit 1951-ben végeztem el, a pénzügyi jog érdekelt, a Fővárosi Tanács pénzügyi osztályára kerültem segédelőadóként. Majd főelőadó lettem, ekkor kikért innen a Pénzügyminisztérium m1956 szeptemberében, de a főváros lebeszélt a váltásról. Ha elmegyek, akkor nem választanak meg később a forradalmi bizottságba. A forradalom alatt üléseztünk, tettük, amit csak lehetett, a pénzügyi osztály működött, mert a kerületeket el kellett látni. Közben elküldtek az értelmiségi forradalmi bizottságba, hogy én képviseljem a fővárost. A következménye az lett, hogy 1956 decemberében felmondták a munkaviszonyomat, elmentem segédmunkásnak. Majd valaki javasolta nekem, menjek a vendéglátóiparba, ott nem annyira gatyáznak az emberekkel.
Egykori segédmunkásból hogyan lett igazgató a vendéglátóiparban?
Akkor ebben az iparban nem voltak egyetemi végzettségűek, én az voltam. Amikor REF-es voltam, azaz rendőri felügyeletben voltam, a jelentkezéseknél be volt írva dr. Boross Péter, a munkaügyesek meg néztek nagyokat. Árufeltöltőnek jelentkezik valaki, akinek doktorátusa van? Amikor kezdtem a vendéglátásban, akkor ellenőrnek vettek fel, ám nem sokáig, mert az 1956-os tevékenységem miatt kirúgtak. Közölték azt, hogy csak fizikai munkára vehetnek fel. Elmentem egy másik vállalathoz csaposnak, a városligeti Szikla étterembe. Itt kezdtem egy olyan világgal megismerkedni, amiről korábban nem tudtam. Egyszer megbetegedett a Széchenyi fürdő büféjének a vezetője, engem egyszerűen átvezényeltek oda. Ám a szerződésem szeptemberben lejárt, elkerültem onnan. A Művészeti Aalapnál ügynökösködtem, rézkarcokat próbáltam eladni. Később a Vásárcsarnokba mentem árufeltöltőnek, de nem sokáig voltam, ott. Később, amikor némi enyhülés mutatkozott, jelentkeztem üzletvezető-helyettesnek, majd vezettem egy éttermet az egyik lakótelepen. Volt egyszer egy megbeszélés, ahol megismerkedtem Gundel Ferenccel, s ott született döntés, hogy szükség van felsőfokú vendéglátóipari képzésre, én vállaltam „négerként”, hogy szakkönyveket írok. Venesz József, az akkori vezérigazgató nagyon megkedvelt engem, én nagyon sokat köszönhettem neki. Először egy kisebb vállalatnál lettem csoportvezető, majd megalakult a Dél-Pesti Vendéglátóipari Vállalat, én idekerültem.
1968 az új gazdasági mechanizmus éve, Ön hol dolgozik ekkor?
1965-ben lettem a dél-pesti vállalat helyettes igazgatója, 1968-ban is itt vagyok. Érdekes, az egyik minisztériumi bizottságban is dolgozom közben.
Hogy érezte magát ebben a korszakban?
Én ekkorra átmentem a talpraállásnak és a felkapaszkodásnak egy iszonyú korszakán, amely alatt a kitartás energiáját erősen rongálta a bizonytalanság. Nekem nehezebb volt az is, hogy nem voltam pesti, azok, akiknek a családja a fővárosban élt könnyebb volt, volt kapcsolatuk. Végül én lettem a Dél-Pesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatója, miután az elődöm meghalt. 1971-ben. Adott némi presztízst, hogy a minisztérium egyik tanácsadó testületében tevékenykedtem, talán értékelték, hogy én egy szigorú, tisztakezű ember vagyok, ami ebben a szakmában ritka volt.
Talán ennek is köszönhető, hogy nem lett milliomos?
Lehetséges, én tisztában voltam akkor is azzal, hogy a hozott normáim szerint kell éljek.
Ön, mint oly sokan ebben az országban 1945 után élni akart, megjárt mindent. Sokan mondhatják akár azt is Önről, hogy együttműködött, hiszen élni akart.
Erre csak azt tudom mondani, az én karrierem Pesterzsébeten zajlott, itt nem volt tülekedés, ellentétben a belvárossal, az ottani pártvezetők sem aspirálhattak valami nagyobb posztra. Engem ott is többször feljelentettek, de egy Csillik András nevű első titkár megvédett engem, pedig tudta rólam, nem vagyok kommunista. Azt mondtam, bennem erősebb a nemzeti érzés, mint ahogy azt a Központi Bizottság határozataiban le van írva. Nekem ebből soha nem volt gondom, annál inkább a vállalati vezetőkkel.
Ön már ekkor családos ember volt, a lánya mikor született?
1958-ban éppen a legnehezebb időkben. Éppen előtte vesztettünk el gyermekünket, de megszületett a lányom, majd a fiam.
Milyen volt az Ön gyerekének lenni?
Akkoriban már elkezdett növekedni a válások száma, egy dologban nálunk biztosra lehetett menni: ilyen nálunk nem fordulhat elő. A család az egy biztos menedék. A gyerekeim abban a biztonságos tudatban éltek, ami a kortársaik jelentős részének nem volt megadva, apa, anya, család. Ráadásul a feleségem, akit hat év vesztettem el kiváló anya volt, míg én sokat dolgoztam
Beszéljen a feleségéről, honnan jött, hol ismerkedtek meg!
Évfolyamtársak voltunk az egyetemen, ő egy iparosember lánya volt. Beiratkozott a jogra, ahova csak 1946-ban iratkozhattak be először nők. Nagyon szorgalmas volt, kiváló háziasszony és egy szívós, keménykötésű anya. Szigorú volt a gyerekkel és velem szemben is. Ő mindig azzal töltötte a hétvégét, hogy programokat szervezett a gyerekeknek, kirándulásokat. Az egyetem elvégzése után bíró lett, közlekedési, nemzetközi fuvarozási témákkal foglalkozott. Én nem nagyon vettem részt a háztartásban, igaz a feleségem nem is szerette, ha a konyhában lábatlankodtam.
Ebben az időszakban is voltak vallásos emberek, meg ateisták. Mi történik ebből a szempontból a Boross családdal a hatvanas években?
A feleségem buzgó református volt, templomjáró, amikor meghalt az első gyerekünk, akkor utána évekig nem járt, később a nagyobb ünnepek alkalmából ment el. Én katolikus vagyok, a házasságunkat református templomban kötöttük, a fiam katolikus, a lányom református lett. A gyerekek az össze szertartáson átmentek, de semmilyen különleges presszió nem volt részünkről. Én magam is eseti templomjáró vagyok, aminek nem örülök. Én tudom, hogy milyenek voltak a papok a háború előtt, ahogy azt is, milyen nehéz helyzetben vannak az egyházak személyügyi szempontból.
Emlékszik arra, amikor miniszter volt, hogy milyenek is voltak az egyházfiak a szocialista időkben?
Igen, de tudni kell, én nem másztam bele sok névbe, annak ellenére, hogy ezt sokan hitték rólam. Erről az egész besúgó hálózatos, III/III-as történettel kapcsolatban emlékszem arra, hogy milyen beijedt emberekkel találkoztam. Voltak köztük tisztességtelen alakok, akik mindenféle előnyökért vállalták el a feladatukat, de voltak, akiket kényszerítettek.
Ha Önön múlna, akkor elszámoltatná azokat, akiket még el lehet számoltatni?
Ha lenne egy tárgyilagos, értelmes és messzemenőkig tisztességes társaság, amelyik átnézné a jelentéseket, amik között rengetegen látszik a kényszerítés. Vagy azokat a jelentéseket, amelyeket a szóbeli elmondás alapján írt le a kapcsolattartó. Ez a társaság nem volt alkalmas arra a feladatra, amire szánták, a hatalom megvédésére, gondoljunk csak bele, az ÁVO-nak sem sikerült. Olyan anyagokat olvastam, mint például, amiket Antall Józsefről írtak. Jelentéktelen látogatásokat nagyítottak fel. Ezek a szervezetek egy önfenntartó működésben voltak ezzel a hatalmas írásmennyiséggel. Visszatérve Antall Józsefre, őt végig figyelték, mégis kinevezték múzeumi főigazgatónak. Tehát nem ért annyit ez az egész. én azokat válogatnám ki, akik ártó szándékkal követték el, amit tettek. Akiket megnyomorítottak, akiktől nyugdíjat megvontak, akiknek elengedtek börtönbüntetést, azoknál az aláírás másként értelmezhető.
A papírokat fel kell dolgozni és nyilvánosságra hozni?
Nem! A mai politikusoknak nincsen annyi sütnivalójuk, mint az 1867-es kiegyezést végrehajtó Deákéknak. Megkapták Bécstől a besúgók listáját, egyszerűen megsemmisítették azt.
Én megnéztem a rólam írottakat, az abban szereplő csúsztatásokat, hazugságokat. Azon gondolkodtam, nem került ez egy kicsit sokba ennek az országnak, hogy oly sok embert figyeltek meg, írtak róluk ezt-azt, azokat rögzíteni, tárolni kellett, stb.?
Már mondtam, a hetvenes évektől kezdve ezek a szervezetek öncélúak voltak, így gyártottak papírokat, olyanokat, amiket a kutya sem olvasott el, csak ráírták mindenféle vezető nevét. Emlékszem, amikor átvettem a titkosszolgálatok vezetését naponta érkeztek jelentések, bennük nem volt tartalom. Behívattam a vezetőket, mondtam nekik, engem ne szédítsenek ilyenekkel, akkor írjanak, ha valami valóban történik. Olyan önfenntartó gépezet volt, ahol ha valakit megfogtak, arról mindenfélét írtak, hiszen valamit írni kellett. Volt egy kedves barátom, egy minisztériumban volt főosztályvezető, az ő sógora Izraelben élt. Beadott egy látogatási kérelmet, de nem engedték neki, hogy Magyarországra jöjjön. Biztosan azt gondolták róla, hogy valami Moszad főnök, pedig csak a lánytestvérét szerette volna meglátogatni. Ez is több példányos iratanyaggá vált. Ezeknek a szervezeteknek a fenntartása a szovjet kapcsolatok miatt volt fontos. A hírszerzésnél, ami azért egy nívósabb társaság volt, az volt a gyakorlat, egyszer megtudtak valamilyen műszaki találmányt, ezt át kellett adni a szovjeteknek. Azok válaszoltak, mely szerint köszönik ezt a stratégiai jelentőségű anyagot. Nem értették, később tudták meg, a KGB-nél az volt a gyakorlat, hogy az kapott jutalmat, aki stratégiai jelentőségű anyagot tudott szolgáltatni.
Akkor ezek szerint a nemrégiben előkerült dokumentumok sem teljesen valódiak, amelyik azt akarják bizonyítani, hogy az izraeli politikai élet több szereplője is együttműködött a KGB-vel?
Természetesen, logikus, hogy minden ártatlan találkozást ábrázoltak beszervezésként. Egy példával élek itthonról: egy faluban feketevágáson érnek egy parasztembert, miután a faluban nem volt informátor, mondták neki, ha együttműködik, nem lesz semmi baja. Persze, hogy aláírta! Egy jelentése volt, hogy a gfalu első emberét azért nem szeretik a faluban, mert az uraság egykori hintaján jár. Vicces, de ez is iratanyag, lefűzve, stb. A szervezeteknek a rendszer megvédése volt a feladata, erre nem volt alkalmas, így ki kellett találni olyanokat, akikre ezt lehetett mondani, meg akarják dönteni a rendszert.
Amikor az első magyar demokratikus kormány vezetője Antall József izraelben járt, akkor volt szerencsém tolmácsolni neki. Érdekes volt, többen is Ön felől érdeklődtek. Beszélt erről, amikor hazajött?
Nem, nem hiszem. Arra emlékszem, hogy azért is ment ki, mert az édesapjának, id. Antall Józsefnek az emlékét megőrizték Izraelben, aki életeket mentett a háború alatt. Sokkal jobban hangzik, ha azt mondom életeket, nem pedig azt, hogy zsidókat mentett.
Antall József halála után Ön lett a miniszterelnök.
Én helyettesítettem őt, miután belügyminiszterként ez volt a dolgom, a kormánytagok is ragaszkodtak hozzá, hogy én következzek. Nekem erkölcsi kötelességem volt vállalni, mert olyan nevek is felmerültek akkor, amelyeknek nem lett volna szabad feljebb lépniük.
Önt a későbbi kormányok is megbecsülték, a vezető politikusok meghallgatták.
A viselkedéstan fontos, hogy ki milyen miliőben él, nagyon fontos dolog. Olyan iskolába jártam, ahol ez nagyon fontos volt. Ezek ma felbomlani látszanak. Az egyéb emberi kapcsolatokban is fontos ez, ne akarjuk túlbeszélni a másikat, ne akarjon okoskodni, tudomásul kell venni, ma már más világ van. Beszélgetek a miniszterelnökkel, én tudom, hogy abban nem lennék jó tanácsadó, hogy a mostani EU-val kapcsolatos vitákban mit lehet és kell tenni. Én nyíltan mondtam ki véleményemet, amely szerint Brüsszel keletre tágul. Lehetne Prága, Krakkó is olyan hely, ami középebben van, mint Brüsszel. Itt van Luxemburg, ami egyx városnyi ország, milyen tapasztalata van neki csomó ügyben? Ő nem szembesül azzal, mint legutóbb Anglia, ahol London másként döntött, mint az ország. Magyarországon és Budapesten is így van néha.
Egy európai kérdés, Ön szerint lehet egy olyan ember az EU partnere, tagja, ahol egyik pillanatról a másikra le lehet csukni tízezreket? Most Törökországra gondolok.
Nem ismerem a történetet, azt látom, az összeesküvés nem volt akkora mértékű, amekkora a megtorlás reakciója. Ám van más is. Európa elbutul, úgy látszik minden civilizáció tönkremegy. Európa magára enged egy nem integrálható tömeget, ez teljesen érthetetlen. Azt sem értem, hogy a zsidó szervezetek miért nem lépnek fel erélyesebben a kormány mellett ebben az ügyben, határozottabb fellépést várnék el. Lehet, hogy valahol a baloldalról diktálják a fülekbe ezt, ebből nem lesz integráció, már most baj van Nyugaton.
Most az amerikai elnökválasztás után kérdezem, mi a véleménye a jelöltekről?
Ez az egész a fehér civilizáció alkonyának a szimptómája. A személyek kiválasztása, az az ordenáré mód, ahogy egymásnak estek. Ez a hanyatlás egyik jele, miközben a világ nem figyel oda, hogyan jön fel Kína, az oroszok is igyekeznek erőt mutatni. Ez a kampány nívótlan, a kocsmai verekedések színvonalán folyt, ezeknek az embereknek a kezébe kerül majd az a piros indítógomb. Közben Európa a szellemi ellensúlyt, katonai ellensúlyt nem tud képezni. Aggasztó és kétségbeejtő, főleg, ha a gyermekek és az unokák dolgán gondolkozom.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
