Jeruzsálem különleges nekünk a mai napig is
Sallói István, a Beitar Jeruzsálem egykori sztárja, a Digisport Televízió szakkommentátora Ros Hasana kapcsán beszélt izraeli élményeiről, valamint arról, hogy miként változhatna meg a szurkolói mentalitás Magyarországon.
Önnek mit jelent Ros Hasana?
Ez egy különleges dolog, mert az ünnepről akkor hallottam először, amikor Izraelbe mentem játszani, ahogy azzal is akkor szembesültem, hogy teljesen más az időszámítás, de azt hamar megtanultam, ez az új év. Kíváncsi voltam arra is, miután Izraelbe kerültem, hogy december 31-ét ünneplik-e, azt vettem észre, hogy egyre jobban. Már akkor, amikor kint voltam, 1994 és 2000 között is érezhető volt a változás, december 31-én is többször volt nagyobb buli.
Ön Izraelben nagy karriert futott be, de mitől lett nagy sztár már szinte az első perctől kezdve?
Talán azért is, mert a magyarok közül én voltam a legnyitottabb Izrael kulturális hagyományaira, a vallására. Mindent elolvastunk, mielőtt kimentünk. Akkoriban is voltak feszült pillanatok, terrorcselekmények, amikor sok mindenkit, így sportolókat is megszólaltattak, én a Beitar Jeruzsálemben játszottam, amelyik egy jobboldali beállítottságú csapat, hasonló szurkolótáborral, én minden nyilatkozatomban a zsidók mellett álltam ki olyanokkal, hogy igenis keményen fel kell lépni, meg kell védeni az országot. Szerintem ez a fajta nyitottság az irányukba, meg az is, hogy beszéltem a nyelvet, ez ott aranyat ért.
Eleinte félt?
Akkor féltem először, amikor megtudtam, hogy Izraelbe mennénk, akkor azt mondták, hogy a feleségemmel menjünk ki egy hétre, nézzük meg, milyen az ország. Akkor nem tudtam, hogy mi lesz, mert a hírek, amik jöttek, amit mutattak, azok teljesen mások voltak, mint a látott, tapasztalt valóság. Olyan nyugodt helyre kerültünk és talán ez a veszélye a terrornak, mert aki ott van Izraelben, nem érzékel semmit. Izrael a világ egyik, ha nem a legjobb helye, mindent megtalálhat az ember a turisztikától a történelemig, mi ráadásul Jeruzsálemben éltünk, így ez számunkra egy különleges város volt és lesz is mindig.
Milyen volt a híres, hírhedt szurkolói kemény mag?
Akkor még nem volt annyira rettenetes, mint most, hiszen nemrég tűnt fel egy új csoport, ahol kőkeményen megjelenik a rasszizmus, a mi időnkben ez annyira még nem volt jelen, azt nem mondom, hogy szerették az arabokat, de nem volt olyan komoly, mint most, mint hallom emiatt már szakadás is van a szurkolók között.
Amikor Izraelbe készültek, igénybe vettek segítséget a felkészüléshez?
Nem kellett segítség, sokat olvastunk, az Exodus volt a fő tankönyvünk igazából, ami azért elég jól vezeti végig a zsidó állam kialakulását. De mi – bár keresztények vagyunk – az Ószövetséget is ugyanolyan jól ismerjük, de tanultunk a II. világháború borzalmairól. Bennünk mindig is volt egy értetlenkedés, hogy miért is történtek, történnek dolgok a zsidókkal, ez egyfajta szimpátia is volt bennünk. Én még annak is utánanéztem, hogy nem vagyok-e zsidó, mert mindig is szimpatizáltam a zsidókkal. Régen volt Chrudinák Alajos műsora, ami engem pont az ellenkező oldalra, a zsidók mellé állított. Izraelben élni és átélni a dolgokat, ez szenzációs volt, az ünnepeik meg különlegesek voltak. Talán Steven Spielbergnek volt egy elejtett megjegyzése, hogy gyerekkorában az ő utcájukban két ház nem volt kivilágítva, ami neki egy kisebb sokkot okozott. Arról nem beszélve, hogy az is egy áldása volt Izraelnek, hogy mielőtt kimentünk másfél éve próbálkoztunk gyermekáldással és akkor, amikor a szállodában laktunk, akkor fogant a gyermekünk. A gyerek itthon született, de érdekes, hogy az izraeli orvostudomány is mennyivel van előrébb, mert amikor hazajött a feleségem a leletekkel, akkor gyorsan konzíliumot hívtak össze, mert olyan szintű technikát még nem láttak. De a gyerekeink Izraelben nőttek fel, mi megbeszéltük, hogy a gyerekek ne maradjanak ki semmiből, így az összes zsidó ünnepet megtartottuk, ahogy az összes keresztény ünnepet is. Például, mindjárt jönnek a sátoros ünnepek, mi is beszereztünk sátrat, feldíszítettük, a gyerekek megtanulták az óvodában az imákat. Vagy minden szombaton volt Sabat felelős is a családban. Nagyon különleges volt ez számunkra, tulajdonképpen az egész évben tudtunk ünnepelni, a gyerekek ezt imádták, kaptak ajándékokat. A karácsonyt is megünnepeltük. A klubnál, Moshe Dadash elnöknél ünnepelte a csapat Ros Hasanat. A karácsonyra visszatérve, először csak egy ember jelentkezett be hozzánk, majd egyre többen, végül már órarendet kellett készíteni, mert szinte mindenki meg akarta nézni, hogy milyen is a karácsonyfa. A másik ünnep, ami nagyon érdekes volt számomra, az a Jom Kipur volt, az, hogy kiürültek az utcák, a sztrádákon gyerekek bicikliztek. Van egy restanciám, egyszer megfogadtam, ki fogom próbálni a böjtöt, még nem tettem meg, ezt megteszem még, mielőtt meghalok.
Ha valami csoda következtében Ön lenne a magyar foci sportpszichológusa és a szurkolókért is felelős lenne, hogyan tudná elérni, hogy a magyar foci szereplőinek legalább a 10%-a ugyanúgy gondolkodjon, mint Ön?
Ez egy társadalmi probléma. A napokban voltam Amszterdamban, ahol három meccset láttam, köztük egy U-17-es mérkőzést is. Ott a szülőkön látható volt – én ezt szülőként a saját gyerekemen Magyarországon végigkísértem – a szurkolói kultúra. A bíró bármit fújt, csendben követték az eseményeket, csak tapsoltak, amikor valami szép volt. Ezzel szemben nálunk már a bírót olyan szinten gyalázzák, hihetetlen módon folyik a szenny a szülők szájából a gyerekeik előtt, így a gyerek már ebbe a közegben nő fel. Itt kellene valahol elkezdeni. Odakint, ha a szülő bekiabál, abban a pillanatban a gyereke már le is van cserélve és nem játszik, ez a pozitív közeg működik. A szurkolói kultúra kialakítása itt kezdődik, ezekből a gyerekekből lesznek szurkolók, mert azért kevésből lesz focista. Én bízom benne, hogy előbb-utóbb változni fog nálunk is, talán majd egy kicsivel jobban élnek majd az emberek, kevésbé lesznek frusztráltak, és akkor nem arra használják a sportot, hogy a feszültséget levezessék, akkor ez változhat, de azért ez hosszú idő.
Már egy televíziónál dolgozik, milyen nem a pályán lenni, hanem a kamera előtt?
Azért a gyepen is vagyok, az MTK old boys csapatában játszom, ettől nem tudok elszakadni, de a tévézést is nagyon élvezem, már azért is, mert a csatornánál engedik, hogy szabadabban kezeljük a televíziózást, így humorosabbá téve a dolgokat egy kicsit, szinte öltözői hangulatot teremtve a stúdióban, hogy az ember otthon érezhesse magát.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
