Franci monológja Mádon, az “összegyűjtés” előtt (részlet a Franci című színdarabból)

(Krausz Zsuzsi fotója)

… Talán jobb is így. Nem veszejtem el magamat, csak elbujdokolok abbéli tudat elől, hogy a társadalmi pozíciónkat nem sikerült mindvégig megtartanunk. Hosszú ideje nem is válaszolok senkinek sem, egy levélre sem. Úgy gondoltam, hogy a Sichermannok itt létének utolsó bizonyítéka az az adomány lesz, amely a Fő utczát kívántatik megújult állapotba hozatni. Ezzel is megerősítve azt az erkölcsi örökséget, amelyet édesapánktól és nagyszüleinktől kaptunk megszolgálva ezzel a Sichermann név adta kötelezettséget.
Már látom is életem utolsó, mások számára hozzáférhető bejegyzését: 1938. A Sichermann testvérek adománya a legnagyobb adomány volt a mádi Fő utcza rendbetételére.
Az utolsó Sichermann micva.
Úgy gondoltam beburkolózom mádi magányomba és itt várom meg azt az időt, amikor el kell búcsúzni. Had maradjak meg az utókor számára az a különleges és misztikus hölgy, aki magával vonzotta a pesti társadalom magas rétegét és megmutatta azt, hogy Mád igenis lehet a világ közepe. Szokták a helybéli asszonyok mondani, hogy a falak, ha mesélni tudnának… na hát igen. Itt minden pesti barát szeretett élni, még akkor is, ha csak napokra jöttek. Nem jó tudni azt, hogy az úriság világának egyik cikkelyét elhagyva kell tovább élni és tenni ezt úgy, hogy az eddigi igen világi zsidó mivoltunkat beszorítja a külvilág az általuk elképzelt zsidó életbe. Nem akarják megérteni azt, hogy mi is számíthatunk annyit ebben a világban, mint azok, akik bántani próbálnak bennünket. Krausz Zsuzsi babszim is megmondta, hogy: – Francikám az, amiben te vagy Mád és Pest között az álomvilág. Ne történjen meg az, hogy eljöjjön az ébrenlét!

És eljött. Felébresztettek. Na de megtanultam édesanyától azt, amit korai halála valósan nem tudott nekem átadni, de valahol mindig is itt volt a falak között velem; mármint, hogy megmaradjak úrilánynak és az erényt, a gondolataim értékét bármikor magammal vihetem. Elteszem hát a falak közzé az elmúlt világom részeit, s ha egyszer valaki által megtaláltatik, a falak bontásakor, akkor az ne csak a családunk otthonát bontsa szét, hanem az én lelkemet is bontogassa ki, vigyázva arra, hogy ezen emlékek az életem ritka mozaikjai és neki éreznie kell, hogy a valóság az én bennem maradt meg mindvégig.
Neki ezt kell látnia.
Ahogy a tükörben önmagunkat. Mert ha rövidesen el is kell mennem innen, akkor mindent magammal viszek, s bőrönd sem kell hozzá…