A mai napig is magyarul álmodok és számolok
Cvi Ben-Porát szállodaigazgató volt Izraelben, Magyarországon, rengeteg tapasztalatot szerzett. Életéről mesélt, a gyerekkoráról, az átélt borzalmakról, majd az izraeli évekről. Mellette szóba kerül még a gyerekek, az unokák, a dédunoka is.
Ön milyen néven született?
Moskovitz Endre voltam, amikor megszülettem. Másfél éves voltam, amikor apámat elvitték munkaszolgálatra, Davidovkán halt meg. Engem anyám nevelt, amikor be kellett menni a gettóba, akkor látta az ottani állapotokat, akkor döntött úgy, nem maradunk ott. Kaptunk a barátoktól keresztény papírokat, azokkal vészeltük át a következő időszakot, tulajdonképpen az utcán, mert mindenki félt befogadni minket. A nagyszüleim a gettóban voltak, nagy ritkán sikerült egy-egy éjszakára beszökni oda, néha védett házban aludtunk, de a legtöbb időt az utcán töltöttük.
Mi történt a felszabadulás után?
Nem sokkal a felszabadulás után kaptuk meg az értesítést apám haláláról, 1947-ben ismételten férjhez ment, felvettem a nevelőapám nevét, így lettem Friedmann Endre. A nevelőapám cionista volt, mindig is az volt az álma, hogy Izraelbe megyünk. Mi 1949-ben Csehszlovákián keresztül indultunk el, de lebuktunk, vissza kellett jönni, maradtunk 1956-ig. Én addig befejeztem az általános iskolát, majd a zsidó gimnáziumba jártam egy ideig.
Hova érkeztek Izraelbe?
Jeruzsálembe, mivel az anyai nagyszüleim a korukra tekintettel 1948-ban útlevelet kaptak. Ott én egy bentlakásos mezőgazdasági középiskolába kerültem, ahol több magyar is volt, ott érettségiztem is. Majd az egyetem, a katonaság következett. Megházasodtam, s azóta is Jeruzsálemben élek. Közel ötven évet a szállodaiparban dolgoztam. Öt lányom született, már tizenhét unokám van, sőt nyolc hónappal ezelőtt született az első dédunokám is.
A feleségéről tudni lehet, hogy ő Jeruzsálem egyik legjobb idegenvezetője. Kérem, meséljen róla!
A feleségem németországi származású, de már Jeruzsálemben született, apósom, aki burgerlandi még beszélt egy kicsit magyarul. A feleségemet a nagyanyja nevelte, mivel a szülei dolgoztak, így az volt az érdekes, hogy hatéves koráig, bár Jeruzsálemben született, de egy szót sem tudott héberül, csak németül. Apósomé volt az a legendás kávéház, ami a jeruzsálemi magyarok törzshelye volt, én az egyetem és néhány évi munka után átvettem apósomtól a kávéházat. Később kerültem a szállodaiparba, a King David szállodában kezdtem. Tíz évvel ezelőtt meghívtak Budapestre szállodavezetésre, a King szállodához, ezt csináltam. Később egy kóser vendéglőt csináltunk Pesten, ami olyan híres volt, hogy a mai napig mis megállítanak Jeruzsálemben, hogy mi újság a vendéglővel.
Ma már nyugdíjas, de mellette előadásokat tart a Soáról. Miről mesél a diákoknak?
A mai fiatalok minden évben sok anyagot kapnak a Holokauszt Nap alkalmával. Minden előadáson elmondom, hogy van két olyan tárgy, amiről ne tudnak még, ez a magyar holokauszt összehasonlítása a már európai deportálásokhoz, a másik pedig az én személyes élményeim. A legmegdöbbentőbb élményem, amikor közel négyéves voltam, hogy láttam a Nádor utca környékén az utca túloldalán, amikor vitték a zsidókat a Dunába lőni. Odajött hozzánk egy nyilas suhanc, hogy álljunk a sorba, de anyám mutatta a papírjainkat. Ezek olyanok voltak, mint a biztosítás, amíg fizeti az ember, addig jók, utána már semmit sem érnek. Már a parlament környékén jártunk, akkor anyám észrevett egy emberségesebbnek tűnő katonatisztet, megmutatta a papírokat neki. Szerintem nem hitt nekünk, de azt mondta, tűnjünk el. Öt perccel később már hallottam a fegyverek ropogását. Mai napig kísért ez a hang, rendszeresen felébredek éjjelente.
Mit érez, amikor megjön Magyarországra?
Nem mondhatom, hogy már nem haragszom. Két szélsőséges érzésem van, én nagyon szeretem a magyar kultúrát, a magyar zenét, a színházat. Nagyon szeretem hallgatni a kávéházban a mellettem ülő asztalnál a süket dumát. Azonban nem tudom elfelejteni azt, ami velem történt. A családom egy részt elvitték csak azért, mert zsidók voltak, magyar zsidók. Ez volt a magyar zsidóság nagy problémája, hogy először magyarok, aztán zsidók.
Milyen nyelven álmodik?
A mai napig is magyarul álmodok, ahogy magyarul számolok is.
Az unokák, a dédunokája tudni fogja, hogy mi történt 1944-ben itt?
Igen, hiszen én – mint mondtam – előadásokat tartok, önkéntes vagyok két helyen is, a Jad Vasemben és egy olyan helyen, ami a Holokauszt túlélők lelki ápolásával foglalkozik. Itt én is sokat hallok, amiket átadok a gyerekeknek. A lányaim voltak itt velem, idén elmondhatom, hogy az összes unokám is járt Magyarországon. Bár már nem beszélnek magyarul, nagyon szeretik ezt az országot, átadtam nekik a kultúra szeretetét.
A lányok férjei milyen származásúak?
Mindegyik izraeli. A legidősebb lányom férjének az apja bécsi, a második vőm szülei amerikaiak, a harmadiké is, a negyedik szülei lengyel és cseh születésűek, az ötödiké francia és lengyel.
Mire a legbüszkébb az életében?
Én Izraelben sokat dolgoztam, és azt mondanám, voltam szállodaigazgató, mindenki hajlandó annak lenni, voltam iskolaigazgató, mindenki hajlandó annak lenni, voltam külföldön szállodaigazgató, mindenki hajlandó az lenni. Amikor megérkeztünk az országba, nem volt egy fillérünk sem, én iskolás lettem. pénz nélkül. Fiatalok voltunk, szerettünk volna moziba menni, enni egy falafelt, így el kellett menni dolgozni. Az iskola melletti faluban trágyáztam a tehenek alól, ezt fizették a legjobban, én erre vagyok büszke, mert ezt a munkát nem mindenki végezné el.
Mi a legkedvesebb könyv, amit magyarul olvasott?
Sokszor idézem az Egri csillagokat, főleg a mostani erősödő iszlám befolyás miatt, már ott szerepel a dzsihád szó, ami szerint, aki nincs velünk, azt el kell pusztítani.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
