Szolidan a múltban, szilárdan a lényegben – Gábor Zitára emlékeztek
Tíz évvel ezelőtt egy fiatal, nagyreményű tudós, Gábor Zita, vagy ahogy mindenki ismerte, Zita Turgeman, sokkal inkább Zizi meghalt. A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet holokausztoktatási nemzetközi koordinátora 34 évet élt. Ma rá emlékeztek a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban.
Gábor Zita Magyarországon született, nőtt fel, itt is érettségizett, 1990-ben. Még abban az évben felvették a jeruzsálemi Héber Egyetemre. Tanulmányai végeztével a holokauszt nemzetközi oktatásának egyik kulcsszereplőjévé vált.
Ő vezette végig magyar és külföldi politikusok, személyiségek, tanárok százait a Jad Vasemben a Nevek Csarnokában (ahol a holokauszt áldozatainak neve olvasható), a Világ Igazai fasorban (ahol a zsidókat mentő nem zsidók emlékét őrzik), az Emlékezés Csarnokában, a múzeumokban, a könyvtárban és archívumban. Zita a Holokauszt Tanulmányok Nemzetközi Iskolájának európai osztályán dolgozott. 2005-ben a Magyar Köztársaság lovagkeresztjével tüntették ki.
Fodor András, akit Zita édesapja kért meg, hogy vezesse a megemlékezést bemutatott eghy levelet, amit Chava Baruch, az egykori jóbarát, kolléga írt, majd személyes emlékeit osztotta meg a jelenlevőkkel. Ahogy visszaemlékezett, tizenéves korában, amikor héberül szeretett volna megtanulni, akkor megkérte Zitát, hogy segítsen neki. Bár még nem ismerték egymást akkoriban, de felkérő emailre már másnap érkezett egy hosszú válasz, ami olyan természetes volt, mintha már évek óta ismerték volna egymást. A hosszú levélben szóba kerültek a nyelvészeti problémák is. Ez a kapcsolat online kezdődött – mondta el Fodor András. A másik emlék, amit megosztott Fodor András, már nem volt ilyen vidám, hiszen Zita utolsó fényképéről szólt.
Szita Szabolcs professzor a Holokauszt Dokumentációs Központ vezetője fontosnak tartotta elmondani, hogy a visszaemlékezés során feltűnik egy kedves arc, Zitáé. Mellette azonban dermesztő érzések is vannak az emlékezőkben, ez a hiány. Ugyanakkor az is igaz, ha valaki hiányzik, az nagyon hiányzik, azaz nem felejtjük Zitát. Mint ahogy Szita Szabolcs elmondta, úgy kell tenni, mintha „Zita itt lenne velünk”.
A hiányról szólva Szita Szabolcs kiemelte, egy tehetséges embert vesztettek el, egy olyan embert, aki nagyon komolyan vette, amit csinált. Olyan ember volt, aki munkáját nem állásnak, hanem hivatásnak tekintette. Tisztában volt vele, az egykori túlélők egy idő múlva nem lesznek közöttünk, a kutatóknak kell továbbvinni ezt a fájdalmas örökséget. Zita szolidan a múltban, szilárdan a lényegben állt – emelte ki Szita Szabolcs. Szót értett minden korosztállyal, azokat a programokat, amelyeket elindított mára már senki sem folytatja úgy, olyan intenzitással. Az volt a célja, hogy a folyamat a fejekben és a szívekben is ott legyen, mert ezzel talán kevesebb gyűlölet lenne a földön. Minél több Zitára, minél több józan emberre lenne szükség, mert az a fenyegetés, ami körbevesz bennünket, leírhatatlan.
Breuer Péter visszaemlékezésében elmondta Zitáról, hogy ő egy új arc volt Jeruzsálemben, a Jad Vasemben, egy olyan arc, aki nyíltan, kedvesen mondta el zsidóknak és nem zsidóknak, mi is történt a zsidósággal. Zita árvái, akik közül az egyik már az izraeli hadsereg tagja, segítenek abban, hogy Budapesten is lehessen zsidónak lenni, hiszen nincsen galut Izrael nélkül – emelte ki Breuer Péter. A visszaemlékezésben elhangzott még, hogy a gyerekeket tanító Zita igazi izraelivé vált, ez minden megszólalásában is érezhető volt.
