Napi Tóra
|
K“K, |
Vájigás hetiszakasz 3. kommentár, 5776 Tévét 3.
Miután Jehuda „védőbeszéde” elhangzik, és József felfedi kilétét fivérei előtt, üzenetet küld apjának, hogy egész családjával induljon Egyiptomba, a biztonságos megélhetést kínáló országba. Jákob hallgat a hívó szóra, és miként az írva van: „Fiait és fiainak fiait, leányait és fiainak leányait; minden magzatát elvitte magával Egyiptomba.”(46:7). A Tóra részletezi, hogy kik érkeztek meg Egyiptomba, azonban egy látszólag egyszerű pászukban valami nem stimmel: „Ezek Lea fiai, akiket szült Jákobnak Páddán-Árámban és Dinát, az ő leányát; fiainak és leányainak összes lélekszáma: harminchárom.” (46:15). A figyelmes olvasó megállapíthatja, hogy Lea leszármazottai „csupán” harmincketten vannak, és ezáltal a Tóra azon állítása sem pontos, miszerint hetven ember ment Egyiptomba, hiszen (legalább) egy hiányzik. Thomas Mann segít: „Hetvenedmagukkal indultak útnak – azaz: hetvenre becsülték számukat, ezt a számot azonban nem ellenőrizte senki, hanem csak számérzékük tudta és valami elmés megállapodás: az a holdfénypontosság volt az alapja, amelyről jól tudjuk, hogy a mi korunkban már nem illendő, abban a korban azonban teljesen indokolt volt, és helyesnek tartották”. Vagyis az egyik lehetőség, hogy a Tóra azt akarja tudatni, hogy nagyjából hetvenen voltak. A másik lehetőség: „olyan lelkeket is beszámítottak, akik az elutazás időpontjában még nem is voltak a világon. Jogosultságról ehhez lehet beszélni Jókebednek, Lévi lányának esetében, akivel anyja akkor teherben volt, és aki akkor született meg, amikor Egyiptom földjére léptek, „a falak között”, nyilván a határerődítmény falai között”. E változat szerint tehát Mózes anyja volt a „titkos” hetvenedik. A harmadik szerint maga Jákob a hiányzó láncszem: „Még az sem egészen bizonyos, hogy Jákob önmagát beleszámította-e, és hogy a többiek beleértették-e őt a saját létszámukba, nevezetesen a hetvenbe, vagy pedig kihagyták mint hetvenegyediket”. Nem lehet biztosan tudni, hogy melyik a helytálló, az viszont megjegyzésre érdemes, hogy a szerző könyvének írásakor a hagyományos zsidó irodalom hihetetlenül alapos megismerésével kezdte munkáját. A nem zsidó író arra a meggyőződésre jutott, hogy bepillant a múlt mélységes mély kútjába, és szükségesnek érezte, hogy az ismert forráson (Biblia) kívül más, többnyire egy szűk zsidó réteg által olvasott „szakirodalmat” is felhasználjon a múlt apró szeletének megértéséhez. Talán napjainkban sem ártana követni e példát, ha valaki zsidó és/vagy zsidó témában publikál. Igaz, nem könnyű a feladat, hiszen „a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé”, de legalább azzal a jóleső érzéssel nézhet tükörbe, hogy valamit tett önmagáért, a zsidóság(á)ért, vagy adott esetben az általa írt könyvért, különben örökké fogságban marad.
Szép napot mindenkinek!
