Koráh Mózes ellen indított lázadásáról

Máhlajke, kibékíthetetlennek tűnő ellentét támadt Izrael táborában, és ebben az esetben is tragikus következményekkel járt az egyéni érdekek érvényesítésének vágya miatt kitört viszály.

Ráv Slomo Zalman Auerbach (1910-1995) az eset kapcsán a Misnát idézve tesz fel érdekes kérdést. „Minden vita, amely az ég nevében van, végül megoldódik és minden vita, amelyik nem az ég nevében van, nem is oldódik meg. Melyik az a vita, amelyik megoldódik? Ez Hillél és Sámmáj vitája. Melyik vita nem hoz megoldást? Ez Koráhnak és a közösségének vitája” (Ávot 5:17).

A rabbi megállapítja: „a Misna látszólag azt sugallja, hogy Koráh és közössége, illetve Hillél és Sámmáj vitája alapjaiban hasonlít, csupán annyiban térnek el, hogy az előbbi nem az „ég nevében” zajlik.

Vajon igaz ez? Alapjaiban minden vita rossz, hiszen Izrael fiai is „egy emberként, egy szívvel” vették át a Tórát, azonban az „ég nevében” zajló máhlajke magában hordozza a lehetőséget, hogy végül – a vita által – elsimulnak a nézetkülönbségek, és a szembenálló felek közelebb kerülnek egymáshoz, akár barátok is lehetnek”.

„És Mózes megtette, amint az Örökké­való parancsolta neki, úgy cselekedett” (17:26). A Tóra hangsúlyozza, hogy Mózes végrehajtotta Isten parancsát és visszavitte Áron botját a Találkozás Sátrába, hogy jelként szolgáljon minden nemzedék számára, tudatva velük: Áron és utódai lettek kiválasztva a papi feladatok ellátására.

Bölcseink szerint (Horájot 12a) mind a Hajlékban, mind a Szentélyben a Frigyláda előtt volt elhelyezve Áron botja nemzedékeken át, majd Josijáhu király, a második Szentély pusztulását megelőzően elrejtette azokat.

A pozsonyi Rabbi Ákivá Szofer kérdezi ezzel kapcsolatban: „miért ismétli meg a Tóra, hogy Mózes Isten parancsának megfelelően cselekedett, és visszavitte Áron botját a Találkozás Sátrába? Azért, mert ha csak a „megtette” szó állna a Tórában, akkor azt hihetnénk, hogy Mózes saját dicsőségére – Áron kiválasztottságával „villogva” – hajtotta végre az Örökkévaló utasítását. A kifejezés ismétléséből világossá válik, Mose rábénu ezen cselekedetét is csak Isten dicsőségére végezte”.

„és ne legyen olyan, mint Koráh és gyülekezete” (17:5). A Talmudban (Szánhedrin 110a) tanuljuk: „mindenki, aki ragaszkodik a vitatkozáshoz, áthágja a mondatban olvasható tiltó parancsolatot, valamint azt is tanuljuk: „felkelt Mózes és elment Dátánhoz és Ábirámhoz (16:25), vagyis nem (szabad) ragaszkodnunk a vitatkozáshoz, hiszen Mózes is figyelmen kívül hagyta a számára joggal járó kóvedet, és ő ment el békülni a lázadókhoz, nem pedig fordítva.

Ezt egészíti ki a Háfec Háim: „szent kötelessége az embernek, hogy ne ragaszkodjon a vitatkozáshoz, még akkor sem, ha a törvény és az igazság vele van. Ez tanulható Mózes viselkedéséből, aki „elment Dátánhoz és Ábirámhoz”, és nem ragaszkodott a vitához, hanem megpróbálta visszatéríteni őket. Ezek alapján látható, hogy nem csak a máhlajke tilos, hanem azt is tudnunk kell, hogy ha valakinek lehetősége van elsimítani egy vitát, de meg sem próbálja azt, akkor tórai előírást hág át.

„Mondta az Örökkévaló Áronnak: országukban nem kapsz birtokot és osztályrészed ne legyen közöttük, én vagyok osztályrészed és birtokod Izrael fiai közepette”(18:20).

A Hátám Szofer szerint „nehéz az embernek megőrizni az Örökkévalóhoz fűződő gondolatait, ha aktívan részt vesz a társadalmi életben és ennek következtében folyamatosan emberekkel van körülvéve. Aki bokros elfoglaltságai mellett is ragaszkodni akar Istenhez, annak a szellemi értelemben vett egyedüllét (hitbodedut) lehet a megfelelő recept. Áron a főpap képes volt megvalósítani mindkettőt. Szinte mindig emberekkel volt körülvéve, megpróbálta elsimítani a köztük keletkező konfliktusokat, igyekezett megerősíteni az instabil házasságokat. Ennek ellenére soha nem vesztette el szellemi függetlensége által alapozott szent pozícióját”.

„Ezáltal tudjátok meg, hogy az Örökkévaló küldött engem, hogy végezzem mind e cselekedeteket, hogy nem az én szívemből (eredtek)”(16:28).

Mózes arra utal, hogy Koráh és bűnös társai különleges körülmények között fognak távozni a földi világból, az általa vázolt elképzelés szerint „valami újat teremt az Örökkévaló, hogy felnyitja a föld száját és elnyeli őket”.

Ráv Jákov Kamenetsky (1891-1986) rámutat: „Mózes úgy mondta e szavakat, hogy nem egyeztetett előtte az Örökkévalóval, és ezzel nem csak a saját pozícióját, hanem az egész Tórát is kockára tette. Ha ugyanis Isten nem tett volna csodát (a föld szájának megnyitásával) akkor bebizonyosodott volna, hogy Mózes nem a Teremtő által választott vezető! Hogy vállalhatott ekkora rizikót? Nem volt más választása, ha ugyanis kortársai megkérdőjelezték volna autoritását, akkor a későbbi nemzedékek tagjai is bizalmatlanul viszonyultak volna személyéhez és a Tórához egyaránt. Vagyis, ha Mózes nem vállalt volna ekkora kockázatot saját reputációja és a Tóra miatt, annak érdekében, hogy meggyőzze nemzedékének tagjait, akkor elvesztette volna a következő generációkat is”.

Szép napot!

          Darvas István rabbi