Védett lesz a Krisztus Pilátus előtt című Munkácsy-kép is
A Miniszterelnökség a Magyar Nemzeti Bankkal egyetértésben
kezdeményezi Munkácsy Mihály Krisztis Pilátus előtt című
festményének védési eljárását. Mint ismeretes, a Miniszterelnökség
egy héttel ezelőtt kérte a Forster Központ Műtárgyfelügyeleti
Irodáját a Munkácsy-trilógiához tartozó Golgota című festmény védési
eljárásának az elindítására. Az örökségvédelmi törvény szerint ez
azt jelenti, hogy a képekre kiviteli tilalom, az őrzési helyében
bekövetkező változás esetén bejelentési kötelezettség és állami
elővásárlási jog vonatkozik.
A védési eljárás során előbb kirendelt szakértők mondanak véleményt,
majd a Kulturális Javak Bizottsága (KJB) vitatja meg a védés ügyét,
végül pedig a Forster Központ Műtárgyfelügyeleti Irodája hoz
határozatot, amelyet a műalkotás tulajdonosa bíróságon megtámadhat.
Az újabb védési eljárással a kormány megerősíti azt a korábbi
szándékát, hogy nemzeti festészetünk kiemelkedő alkotásai magyar
érdekkörben maradjanak.
A „Krisztus Pilátus előtt” bemutatóját |
CIKKEK, DOKUMENTUMOK | |
Lipp Tamás: A sátán körzője | ||
Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája |
||
Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Krisztus- képei Amerikában |
||
Elek Artúr: Munkácsy Krisztusképei | ||
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
1882. február 17-én, az Európa-szerte ünnepelt Mester, nyolc év múltán először, feleségével együtt hazalátogatott Budapestre, s magával hozta a frissen festett, mintegy huszonöt négyzetméteres „biblikus vásznat”, amelyet leveleiben korábban Az én elítéltemként emlegetett, s amelynek később a Krisztus Pilátus előtt címet adta. Festmény Magyarországon még nem aratott ekkora sikert: a képet néhány hónap alatt több mint százezren nézték meg, a Műcsarnok előtt akkora volt a tolongás, hogy időnként lovasrendőröket kellett kivezényelni, de még így is előfordult, hogy a tömeg széttörte a korlátokat. Országos gyűjtés kezdődött, hogy előteremtsék a festmény megvásárlásához szükséges pénzt. A nemzeti összefogás jele, hogy elsőként Kovács Zsigmond veszprémi püspök, másodiknak pedig Wahrmann Mór, a budapesti Lipótváros országgyűlési képviselője ajánlott fel ezer-ezer forintot.
A honi kritikák szinte versengve dicsőítették a Mestert, „megjelenítő erejét” a legnagyobbakhoz: Rembrandthoz, Leonardóhoz, Tizianóhoz hasonlították; a „magyar géniusz” magasztalásába azonban gyakran disszonáns hangok is vegyültek. A Petőfi Társaság rangos folyóiratában, a Koszorúban például – György Aladár tollából – ezt olvashatjuk: „A képen Rembrandt alakjai elevenednek meg. Valamennyi arc közös családi vonásokkal bír. Nagy részét mintha jelenleg is ismernők a börze, a pénzarisztokrácia, s a demagógok(!) körében. Csak egy arc van közöttük, hol a művész némileg engedményt tett: a fiatal nőé. Ez is zsidó arc, de rajta van a rafaeli szendeség.” Úgy látszik, hogy a „nemzeti művészet” megteremtésének hevülete előhívta az érzelmi antiszemitizmus vízjeleit.
. . .
A párizsi bemutató után következett az európai körutazás, amelynek első állomása Bécs volt. Munkácsyt február 16-án fogadta a király. A találkozóról beszámoltak a hazai lapok is; az Egyetértés bécsi levelezője elégedetten állapította meg: „Munkácsy olyan fogadtatásban részesült, aminő csak fejedelmeket illet”. Másnap, február 17-én érkezett haza, Budapestre. Már az időpont kiválasztása is telitalálat, minden bizonnyal ez is hozzájárult az esemény páratlan sikeréhez. Sedelmeyer, tekintettel a közelgő húsvéti ünnepekre, a kép aktualitására, valamint arra, hogy az 1874-es nászút után ez lesz a Mester első hivatalos hazai látogatása, úgy döntött, hogy az „érzelmes honi szemlét” a húsvéti passió idejére kell időzíteni.
Munkácsyt itthon, az indóházban elsőként a zenede küldöttsége üdvözölte, az asztalos ipartestület pedig, figyelembe véve a Mester egykori asztalos múltját, mindjárt dísztagnak választotta. Az egyetemi ifjúság fáklyás felvonulással tisztelgett, jelszavaival Munkácsyt, Kossuthot és a hazát éltette. Egy lelkes újságíró ezt írta a pompás eseményről: „Fáklyák vöröslő fénye világította meg a Mester robusztus alakját, amely őszülő, torzonborz hajával, hosszú, tömött szakállával, domború, nagy homlokával az igazi magyar alkat megtestesítője, nem véletlen, hogy külföldön őt tartják a tősgyökeres hun típus egyik illusztris képviselőjének.”
Forrás: Lipp Tamás: A sátán körzője, Liget Műhely Alapítvány, 1993
Sz. Kürti Katalin
Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája
Munkácsy Mihály (1844-1900) Krisztus-trilógiája 1881-86 között készült, Párizsban. A két első festmény: a Krisztus Pilátus előtt (1881) és a Golgota (1884) még 1887-88-ban amerikai tulajdonba került: John Wanamaker vásárolta meg. Később, 1911-től a philadelphiai Wanamaker áruház különtermében állította ki, ahol minden böjti és húsvéti szezonban láthatta a nagyközönség is. Sajnos, 1988 februárjában elárverezték a gyűjteményt, így a Krisztus-képek két külön tulajdonoshoz kerültek. A harmadik mű, az Ecce homo (1896), a mester utolsó alkotása, hosszas vándorút után Debrecenbe jutott, s a Déri Múzeumban látható 1930 óta.
A „Krisztus Pilátus előtt” keletkezésére Karl Sedelmeyer – Munkácsy „menedzsere” és életrajzírója – így emlékezett vissza: „Miért ne válasszuk rögtön minden idők legnagyobb vértanúját, Krisztust, az istenembert, aki az egész emberiségért halt meg? Egy jelenetet szenvedésének történetéből?” – vetette fel a festőnek. Munkácsy meghökkent: „Igen, de hiszen ez egy szentkép lenne, amit már ezerszer megfestettek! Hogyan lehetne e tárgyból valami újat alkotni?”
Nem lehetetlen, hogy Sedelmeyer segített a „hogyan?”-t megtalálni, s eljuttatta hozzá Renan könyvét. Kétségtelenül hatottak Munkácsyra az európai múzeumokban látott analógiák, de nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk egyéb hatásoknak és személyiségeknek is. Az új felfogású vallásos témák festése, írása a „levegőben lógó” feladat volt 1880 körül. Ernest Renan (1823-1892 ) „Vie de Jesus” című könyve (1863) huszonhárom kiadást ért meg. Renan Friedrich David Strauss vallástörténeti kutatásait és 1836-ban kiadott Das Leben Jesu (Jézus élete) című könyvének szellemét folytatta. E teológiai írók az evangéliumok tartalmát mint mitológiai alapanyagot kezelték és elvetették a bibliai csodák lehetőségét. Strauss Krisztust mint egyszerű galileai zsidót mutatta be, aki egyszerre csak azt képzeli magáról, hogy Messiás. Renan abban különbözött elődjétől, hogy világot megváltó isteni embernek tartotta Krisztust. Ezt a jelenséget az egyház elutasította, üldözte, a tudósokat kizárta soraiból, a közönség és a művészek egy része viszont mint a felszabadítás, egy új életérzés eszközét ünnepelte.
Munkácsy előtt jó pár évtizeddel Ivanov orosz festő jelenítette meg isteni emberként Jézust. Munkácsy valószínűleg Antokolszkij orosz szobrász révén ismerte meg Ivanov műveit. M. M. Antokolszkij (1843-1902) Párizsban, Rómában élt, egyik legismertebb szobra a „Krisztus a nép előtt”. Az ő révén ismerkedett meg Munkácsy Rjepin és Verescsagin festményeivel, de orosz kapcsolataiban biztosan szerepet játszott Zichy Mihály is, aki ekkor tért vissza Oroszországból. Nem elhanyagolható párizsi szomszédjának, Gustave Doré grafikusnak (1832-1883) hatása, aki 1864-ben készített Biblia-illusztrációkat.
1879-80-ban gyűjtötte a modelleket, kosztümöket, s tanulmányozta a londoni National Gallery-ben, a müncheni és bécsi képtárban lévő Krisztus-képeket. 1880 nyarán kezdett a hatalmas, 417X636 cm-es festménybe, s 1881 tavaszára lett kész a „Le Christ devant Pilate” címet viselő festmény. Mivel nem vehetett részt a Salon kiállításán, Sedelmeyer saját La Rochefoucauld utcai palotájában mutatta be. A siker óriási volt: naponta több ezren látogatták a kiállítást. Minden nagy európai és amerikai lap tudósítókat küldött, főként a londoni és New York-i újságírók mutattak érdeklődést, s beharangozták a készülő vándorkiállítást. „Ez az én Krisztusom, én éppen így fogtam fel, mint filozófust, mint embert!” – nyilatkozott Renan. Ez a kijelentés indokolttá tette a kérdést: vajon vallásos vagy forradalmi, netalán nihilista kép – ahogy egy orosz herceg nevezte – a Krisztus Pilátus előtt?
Sedelmeyernek arra is volt gondja, hogy kivédje a képet ért egyházi kritikákat. Megnyerte a párizsi Saint-Jean Társaságot, amelynek rendezvényén Desire Laverdant olvasta fel tanulmányát a képről. Megállapította, hogy Munkácsy vallását gyakorló, áhítatos keresztény, festménye pedig igazi evangéliumi dráma. „Anélkül, hogy tagadnók egy istenibb alkotás lehetőségét, kijelentjük, hogy láttuk Jézus Krisztusnak egy igazi és igen szép képét” – írta. Albert Réville, a College de Francé vallástörténeti tanára így nyilatkozott: „íme a műítészek és egyúttal a történelem Krisztusa, olyan Krisztus, amilyennek azt a hívők és egyúttal a XIX. század szabadgondolkodói is képzelik. E kép nemcsak a művészet, de az eszmék történetében is korszakot alkotó.”
A vallásosság kérdéséről Munkácsy is nyilatkozott H. de Blowitz kérdésére, a londoni Timesban: „Sosem próbáltam isteni személyt festeni, mivel ami isteni, azt az ember nem képes megfesteni. Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni.” Renan hatását mutatja, hogy lefestette Krisztus glóriáját és hogy meghívta Renant az ünnepi bankettre.
1882 januárjában Bécsben, februárban-márciusban Budapesten, 1882 tavaszától 1885 őszéig – kisebb megszakításokkal – Angliában (közben német városokban, majd Varsóban, Brüsszelben, Amszterdamban) vándorolt a kép, hatalmas sikert aratva.
1882 januárjában Bécsben, februárban Budapesten mutatták be tehát a Krisztus Pilátus előtt-et. A régi pesti Műcsarnokot (ma Képzőművészeti Főiskola) templommá alakították. Közel nyolcvanezer ember látogatta egy hónap alatt a nagy festményt, amelynek fogadtatásában két főpap vállalta a legnagyobb szerepet. Haynald Lajos (1816-1891) kalocsai érsek, aki már 1874-től ismerte Munkácsyt (palotájában látta vendégül a nászuton levő festőt), Ipolyi Arnold (1823-1886) besztercebányai püspök, aki valószínűleg ekkor ismerkedett meg Munkácsyval.
Ipolyi Arnold, úgy is mint a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat elnöke, hosszas előadásban méltatta a művet. Beszédét, akárcsak Szász Károly és Tárkányi Béla ódáját (Venite adoremus címmel) és a francia valláskritikai vitákat, közölte az Egyházművészeti Lap. Czobor Béla örömmel állapította meg itt: „Renan szavai sem ártottak e műremeknek: Munkácsy vallásos alkotása diadalmaskodott felettük.”
Valószínűleg Haynald érsek sugallatára gyűjtés indult, amelynek célja a nagy festmény itthon tartása volt. Haynald és Kovács Zsigmond veszprémi püspök 1000-1000 Ft-ot ajánlott fel, példájukat azonban alig követte valaki. Annál nagyobb összeg jutott a lakomákra, a díszünnepségekre!
Eközben Munkácsy szakadatlanul dolgozott a második képen, amelynek először a Consummatum est (Elvégeztetett) címet adta, később lett Krisztus a Kálvárián vagy Golgota.
1884 húsvétján nyílt meg a szenzációt jelentő tárlat (Sedelmeyer palotájában), itt egymással szemben állt a két Krisztus-kép. 1884 őszén Budapesten volt a másodbemutató. A bemutató után Kalocsára, majd – Ipolyi Arnold kíséretében – Besztercebányára utazott a Munkácsy házaspár.
Eközben a Krisztus Pilátus előtt Angliában, Skóciában és Észak-Írországban vándorolt, majd eljutott a német és skandináv városokba is. Katolikus, református, unitárius, ortodox papok, prédikátorok beszéltek a nagy kép előtt, a hívek ezrei utaztak a bemutatókra.
Karl Sedelmeyer, Európa egyik legjelentősebb műgyűjtője 1886 őszén útra kelt Amerikába, s magával vitte a Krisztus Pilátus előtt-et. Munkácsy is utánahajózott. A lapok lelkesedéssel üdvözölték a festményt, egyedül a New York Times kritikusa nevezte az eseményt „az áhítatosság ürügyén történő pénzszerzés”-nek. A nagy sikerű kiállítás után egy mélyen vallásos férfi, John Wanamaker vásárolta meg a Krisztus Pilátus előtt-et, majd az 1887-ben bemutatott Golgotá-t is.
A nagy európai és amerikai diadalul után Munkácsy betegsége elhatalmasodott. Mozart-képe megbukott, Sedelmeyerrel kötött szerződése lejárt. Levelei sorra tanúskodnak kedélyállapota romlásáról, szkepszisének elmélyüléséről. Az egyik, feleségének szóló levelében ezt olvashatjuk, kis feszületével kapcsolatban: „Mindenáron ragaszkodom hozzá. Az utolsó éveken át jól megvédett, a védelme alatt akarok maradni.”
Egyre több időt töltött gyógyintézetekben, fürdőkben, s közben robotolt; unalomig ismételte régi képeinek variánsait, holland modorú életképeket, illetve párizsi szalonképeket, portrékat festett. A 90-es évek elején ismét felbukkant a Krisztus-téma, s 1896-ra elkészült a trilógia befejező képe, az Ecce homo.
A mű bemutatója Budapesten volt, a millennium évében, az Andrássy úton levő Belle-Vue mulató udvarán, külön pavilonban. Hatalmas érdeklődés kísérte a bemutatót, a kritika véleménye megoszlott. Többen észrevették a festő fáradtságát, illetve hitevesztettségét.
Munkácsy már haza sem tért Párizsból, Baden-Badenben és Endenichben élt még négy évet. Műtermét és képeit 1898-ban elárverezték. A magyar állam ugyan nem törődött ezek megszerzésével, de nagy pompával temette el 1900. május 9-én.
Az Ecce homo-t Kádár Gábor nyomdász és grafikus vásárolta meg és vándoroltatta azzal a céllal, hogy a bemutató jövedelméből majd hazahozatja a művet. Hosszú vándorút következett: Budapest után Bécs, Brüsszel, Nagy-Britannia, Amerika.
1910 körül Európában és Magyarországon is feléledt a Munkácsy-kultusz. 1911-ben felavatták Munkácsy síremlékét, Teles Ede művét. Prohászka Ottokár püspök beszédében leszögezte: „Prófétai géniusz volt Munkácsy, mert híven, páratlanul meglátta Krisztus dicsőséges arcát; misztikus vallásos géniusz volt, mert elérhetetlen mélységekből fakadtak eszméi.”
Felvetődött a gondolat, hogy a Krisztus-trilógia a Rezső térre tervezett Ferenc József templomban kapjon helyet. Két újságíró tárgyalni kezdett John Wanamakerrel, aki nem zárkózott el az eladás ötletétől. Pénz azonban még az Ecce homo megvételére sem volt. Ez a nagy kép ekkor került vissza Európába, és be is mutatták az Ernst Múzeum jubileumi Munkácsy-kiállításán, amelynek védnöke dr. Csernoch János hercegprímás volt.
1914-ben más gondja volt Magyarországnak és a fővárosnak is, így elodázódott az ügy. Ekkor Déri Frigyes (1852-1924) bécsi selyemgyáros megvásárolta a képet. Az ő hagyatékának részeként került a mű Debrecenbe, a Déri Múzeumba.
A Krisztus Pilátus előtt címet viselő képen Munkácsy Krisztus és Pilátus első találkozását ábrázolja. A két alak közti ellentétet, feszültséget elsősorban színekkel fejezte ki Munkácsy. Elmondta barátainak, hogy a Biblia olvasásakor Jézus ruhájának fehér színe gyújtotta fel először képzeletét. A történeti hűségnek megfelelően fehér ruhában van a helytartó is. Krisztus középen áll, tekintetünk az ő összekötözött kezéről indul el és Pilátuson át vezet tovább az anya alakjáig, az ágáló farizeusig, s vissza a főalakig. Munkácsy ecsetjárása feszültséget hordoz: élénken, szélesen, indulatosan, szinte vibrálóan kerültek fel a festékfoltok.
Krisztus és Pilátus második találkozását jóval később, 1896-ban festette meg Munkácsy. Ha „szó szerint” idézzük az evangéliumot, valóságos vallásos drámának érezzük az Ecco homo-t, ha eszmei mondanivalóját ragadjuk meg, moralizáló alkotásnak látjuk, amely kifejezi a beteg, fáradt festő szkepszisének elmélyülését.
A törvénykezési palota udvarán, megemelt oszlopos erkélyen áll a két főszereplő. Pilátus a töviskoronás, vörös köpenyes, megostorozott Krisztusra mutat. Szinte halljuk az erkély alatt hömpölygők kiáltását: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” S ez a mozzanat, a túlzott elbeszélő jelleg tette Munkácsy művét kritika tárgyává. Krisztus arca beesett, meggyötört, égre szegeződő tekintete megtört. Ez a drámai portré Munkácsy utolsó önarcképét rejti.
Az emelvény alatt hömpölyög, hullámzik a tömeg; a mozdulatok, a heves gesztusok egymásba érnek. Munkácsy a hatalmas csoportkompozíciót úgy fogta össze, hogy az egyéni indulatoknak, karaktereknek is teret adott, s ezzel enyhítette a hatásvadászó, fáradt színvilágú mű hibáit.
A bibliai történés sorrendjében utolsó jelenet Krisztus megfeszítése, Munkácsy azonban másodikként, ereje teljében, 1884-ben festette meg a Golgotá-t.
Míg az első festményeknek zárt tér, a törvénykezési terem a színhelye, a Golgotá-é a Koponyák hegye. Ott az adott tér is segített összefogni a kompozíciót, itt a hatalmas természeti kép szinte elnyeli a csoportokat. Az első kritikák is kifogásolták, hogy tulajdonképpen két részből áll a kép: a Kálváriacsoportból és az eltávozó tömegből. Nem véletlen, hogy Munkácsy később négy-öt változatban is feldolgozta a Kálvária-részt. A legjobb változat, a drezdai feszület sajnos elpusztult.
Alig látható szálak kötik össze a keresztre feszítetteket és a távozó tömeget: a hóhér lajtorjája, a fegyverek és a másik szélről visszatekintő arab lovas. Az izgalmas, lélektanilag szépen motivált figurák mellett jellegtelen, kidolgozatlan alakok is előfordulnak a képen. A mű legnagyobb erénye a tájfestés. A vörösbe forduló lilás-feketés égalja szinte sugallja a Biblia természetleírását, az apokaliptikus képet (Máté 27).
A korabeli kritikák kifogásolták, hogy Krisztus alakja nem a középpontban áll, s hogy ezért nem felel meg igazán a vallásos eszménynek. Ha azonban összehasonlítjuk a három festmény Krisztus-alakjait, látnunk kell, hogy Jézus nem a bibliai történés során lesz egyre elesettebb, az „isteni” helyett egyre esendőbb, emberibb, hanem a megfestés sorrendjében.
Abban a korban, amikor „a vallásos szemlélet válsága nem hatott serkentőleg a vallásos művészetre, nem mozgósított új ábrázolástípusok kidolgozására” (Széphelyi F. György), jelentékeny tényező volt a magyar művészetben Munkácsy hármasképe. Nagy kár, hogy Magyarországon még Ipolyi Arnold és Haynald Lajos törekvései ellenére sem sikerült itthon tartani a két Krisztus-képet, ami talán egy Feltámadás megfestésére ösztönözte volna a még ereje teljében levő festőt.
Forrás: Vigilia, 1989/3 231-233. oldal