Nekünk már nincs hova mennünk!
A 1967-es hatnapos háborúra emlékezett a Mensch Nemzetközi Alapítvány. A háborúról, a magyar zsidókról és családjáról is beszélt Geiger András, az alapítvány vezetője.
Ön hol volt 1967-ben?
Amerikában, mivel 56-ban kivándoroltunk, akkor voltam másodéves egyetemista, 19 évesen.
Minek alapján szervezték ezt a megemlékezést?
Dan Ofry könyve alapján, melynek Izrael győzelmes hat napja a címe. A szerző, a kötet egykori szerkesztője, munkatársai, mint Benedek Pál, Schön Dezső és Egri György nincs már közöttünk. Azért volt érdekes ez a könyv, mert ez is megmutatta, hogy miként is tudnak magyar zsidók fellépni Izrael mellett.
Ön mikor olvasta el a könyvet?
Én angolul olvastam el, szinte az angol nyelvű megjelenés után.
Önnek mit jelent, egy 56-ban Amerikába került magyar zsidónak Izrael?
Nekem különleges helyzetem volt, mert gyerekkoromban, a Rákóczi úton láttam képeket, amik 1932 és 36 között készültek, ahol édesapám egy repülőgép mellett állt, hiszen ő egy haluc volt 1932-ben Haifán, mérnökként dolgozott, telefonvonalakat épített a szíriai sivatagban. Így én gyerekkoromban Izraellel nőttem fel. Amikor 56-ban Amerikába érkeztem, mint kisgyerek, akkor ott a gyerekek jártak felkészülni a bar micvojukra, erre én is szerettem volna, de apám azt mondta, hogy nem lehet, mert nem volt briszem. Kiderült, hogy azért, mert koraszülött voltam, vérzékenységgel, ezért nem lehetett meg a körülmetélésem. Így tizenévesen volt meg a briszem, s lett bar micvom. Nekem a zsidóságom mindig is a lelkemben volt. A családomból az anyai nagymamám maradt életben, apám szülei és testvérei Auschwitzban lettek elgázosítva. A nagymamám minden pénteken gyertyát gyújtott otthon a Rákóczi úton, én mentem vele a temetőbe, hogy emlékezzünk a másik gyerekére, a fiára, akiről én lettem elnevezve, akit a nyilasok öltek meg. Amikor az 1973-as háború volt, én Izraelben voltam, mert önkéntes voltam. Rá egy évre végleg izraeli állampolgár lettem.
Ön sok mindent csinál most itthon, de mi készteti arra, hogy a magyar zsidókban fel kívánja ébreszteni a zsidóságukat, akár ezzel a rendezvénnyel?
Úgy gondolom, Izrael fontos kell hogy legyen minden zsidónak, nem csak mint biztosíték, hogy van hova menni. Golda Meir egyszer az 1967-es háború után Amerikában járt. Emlékszem, ült mellett a mostani alelnök, Joe Biden. Kérdezte, hogy Joe, miért vágsz ilyen szomorú képet? Nekünk van egy titkos fegyverünk. Biden azt hitte, hogy valami tényleges fegyverről van szó. De nem, mert Golda Meir megmondta, mi a titkos fegyver: Nekünk már nincs hova mennünk! Ez egy nagyon fontos gondolat. Ezért maradt Izrael élve, ezért fog életben is maradni. Izrael hajlandó harcolni, az emberek minden évben tartalékos szolgálatra mennek, hajlandóak három évig katonáskodni 18 évesen, fiúk és lányok egyaránt. Ez az ország lelkében van benne, még most is, a megemlékezés napján is támadták rakétákkal Izraelt.
Mit vár a rendezvénytől?
Remélem, sokan eljönnek, a remény hal meg utoljára. De egy anekdotát is megosztok ezzel kapcsolatban. 1956 november 29-én disszidáltunk, másnap mentünk be Bécsbe, először Deutschkreuzban voltunk egy menekülttáborban, az anyai nagymamát itthon hagytuk. Anyám mondta, hogy maradjunk Európában, ne menjünk Amerikába. Apám azt mondta, nem lehet Európában maradni, nem lehet tudni, hogy mikor jönnek vissza az oroszok Ausztriáig. Akkor anyám azt javasolta, menjünk Izraelbe, hiszen apám jól érezte magát ott. Apám szerint oda sem mehetünk, mert az arabok soha nem fogják a zsidókat békében hagyni.
Ön nemrégiben egy másik anekdotát mesélt egy televíziós műsorban, ami jerllemzi a zsidó államot. Megosztaná itt is?
Golda Meir, akit volt szerencsém ismerni mondta egyszer: Meg tudjuk bocsátani az araboknak, hogy megölik a gyerekeinket, azt nem tudjuk megbocsátani, hogy kényszerítenek minket arra, hogy megöljük a gyerekeiket.
Köszönöm a beszélgetést,
Breuer Péter
