Megőrzők, akik nélkül nem létezik a kollektív emlékezet
Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere köszöntötte a Scheiber Sándor díj idei elismertjeit, a megjelenteket.
Minden családnak, minden közösségnek megvannak a saját történetei, emlékei és szokásai.
Abban a családban, abban a közösségben, ahol egy nemzedéken belül, s a nemzedékek egymást követő sorában erős az összetartó erő, ezek a szokások és történetek nem csak fennmaradnak, hanem tovább is öröklődnek. Ha létezik egy erős összetartó kötelék és léteznek olyan emberek, akik ezeket elmesélik és továbbadják, s van egy olyan hallgatóság, amelyik fontosnak tartja és befogadja, akkor ezek a történetek és szokások nem veszhetnek el. Nem merülhetnek a feledés homályába, hanem átöröklődnek. Ezt szokták úgy nevezni, hogy kollektív emlékezet.
Kollektív emlékezet. Magyarországon 1944-ben, ennek természetesen megvan az előtörténete, a kollektív emlékezet, és itt nem kizárólag talán nem is elsősorban a magyarországi zsidók kollektív emlékezetéről beszélek, hanem a magyar zsidó, zsidó magyar kollektív emlékezetről. Olyan törést szenvedett, olyan veszteséget, hogy az szinte pótolhatatlan.
Pótolhatatlannak látszott és ma is van benne, ami pótolhatatlan. Hátha még arra gondolunk, hogy ami utána következett, az nem a megbeszélésről szólt, nem a kollektív félholt, vagy teljesen elpusztult kollektív emlékezetnek valamifajta feltámasztásáról, hanem sokkal inkább a hallgatásról, a manipulációról. Ha csak arra gondolunk, hogy a névadónak, Scheiber Sándornak mennyi aktája van a Történeti Hivatalban, hogy egy egész hadsereg felügyelte a titkosszolgálatok részéről a munkáját, akkor tudjuk, milyen érdekek fűződtek ahhoz, hogy ne legyen magyar megújulás, ne legyen zsidó megújulás, ne legyen szellemi zsidó-magyar megújulás és megbékélés sem.
Mert akik nem a demokratikus hatalomra építenek, akit nem arra, hogy bírják a többség bizalmát, hanem diktatúrát tartanak fenn, azoknak az a jobb, ha nincs ilyen.
Mégis voltak és vannak megőrzők, megőrzők, akik akkor és most is biztosítékul szolgáltak, szolgálnak, hogy két ilyen időszak után mégis újra lehessen beszélni. Lehessen beszélni teljes nyíltsággal és lehessen teljes nyíltsággal bemutatni azt, ami a miénk, ami közös kincs és mellé tenni azt, ami új. Ami és fontos, mert a megújulásról szól, egyfajta feltámadásról.
Hogyha visszagondolok az elmúlt évek munkájára itt a minisztériumban, ez a jelenlévő tudós urakat és hölgyeket is illeti és érintheti, hogy miként próbáljuk meg a zsidó oktatási kerekasztallal egyeztetni mindazt, hogy mit is tanuljon a következő nemzedék Magyarországon arról, ami a mi saját történetünk, ami közös történetünk, akkor egyszerre látom a nehézségeket és a lehetőségeket. Amikor arról beszélünk – és már a megfogalmazás is nehéz, nézzék el nekem, ha nem mindig azt a fogalmat és megjelölést használom, ami önöknek kedves, hiszen hogy beszéljünk arról, hogy van valami, ami zsidó és van valami, ami magyar, van, ami közös, van, ami különös, hogyha ezt nem próbáljuk nyelvileg kifejezni, miközben mindenki ugyanarról, miközben mindenki szabadon vállalhatja, hogy mindek is tartja magát – ezzel a kerekasztallal, hogy miként is tudnánk bemutatni azokat a kincseket, amik ebből az együttélésből következnek és ezeknek a legértékesebb darabjait, akkor máris bajban vagyunk. Ha kiemelünk valamit különlegesnek és azt mondjuk, ezt lehet elválasztani, ez ki lehet szedni az egészből, akkor máris mintha megkülönböztetnénk. Ha meg nem beszélünk róla külön, akkor meg eltűnik a nagy általánosságban. Ami az együttélésnek a tragédiái és dicsőséges lapjai, amelyek ennek az országnak a történetét képezik.
A jelen. Ez a másik nagy témája ennek a kerekasztalnak, hogy miként is beszéljünk Izrael Államnak a jelenéről és jövőjéről. Ha megengedik, akkor idehoznék egy megfogalmazást, amely egyszerre provokálhat és megerősíthet bennünket, a Nemzeti Alaptantervben olvassuk ezt a megfogalmazást: Izrael, a legnagyobb magyarul beszélő kisebbség hazája Európán kívül. Az a többszázezer ember, aki ezen a nyelven beszél, az érti, hogy mit mondunk, akkor is, ha valakiket ez provokál. Remélem, hogy vannak, akiket úgy provokál, hogy elgondolkoznak, továbblépnek, felfedeznek valamit, amire eddig nem is gondoltak, s bizonyára vannak olyanok is, akik ezt sértésnek tekintik maguk számára.
Most beszéljünk a díj névadójáról, Scheiber Sándorról, hiszen azért vagyunk itt, hogy a róla elnevezett díjat adjuk át azoknak, akik megérdemlik. Beszéljünk arról a professzorról, aki egyszerre volt a tudományok doktora, a budapesti Rabbiképző újjászervezője, évtizedeken át igazgatója, számos külföldi tudományos társaság tagja és kitüntetettje, a magyar és nemzetközi folklorisztikának már életében kiemelkedő személyisége, századunk egyik legjelentősebb hebraistája és az egyik legnagyobb magyar filológus. Az ő életére és munkásságára emlékezünk akkor, amikor elődienk jót tettek, hogy díjat neveztek el róla.
Nekem személyesen annyi közöm van hozzá, hogy amikor néhány utcával odébb teológiát tanultam a reformátusoknál, akkor arra gondoltam, a hébert miért ne azoktól tanuljuk, akiktől a mi tanáraink is tanulták, s néha sikerült beszöknöm a Rabbiképzőbe, a héber órákra.
Scheiber Sándor személye azért is tűnik ki kortársai közül, jelentősége azért látványosabb, mert képes volt arra, amire kevesen, bár külföldön is ismert és elismert volt, élete végéig ízig-vérig magyar tudós maradt, azoknak a tudósoknak a társaságában, ahol ilyen megkülönböztetések teljesen lényegtelenek és értelmetlenek voltak. Nem fogadta el külföldi állásajánlatokért sem, hogy felcserélje a Rabbiképző igazgatóságát. Ami 1944-ben, előtte és utána történt, kizárólag ő teremtette újjá a hazai hebraisztikát és annak intézményeit. A róla elnevezett díj rámutat arra, fontosnak tartjuk a zsidó kultúra legnagyobb egyéniségeit, szellemiségük fenntartását, örökségük továbbvitelét.
A mai díjazottak munkájukkal és tevékenységükkel Scheiber professzor szellemi örökségét viszik tovább. Olyan személyiségek részesülhetnek a professzor emlékére alapított díjban, akik hazánk életét gazdagító magyar zsidó kultúrával foglalkozó jeles személyek. Az ő munkájuk több szempontból is kiemelkedős és pótolhatatlan. Valaki a történelmi tapasztalatokat kutatja és ennek segítségével tárja fel a múlt ajtaját a következő nemzedékek számára tanulságul, okulásul, vagy éppen példaként.
Dr. Vágo Rafael, a tel-avivi egyetem egyetemi docense sajnos nem tudja személyesen átvenni a díjat. Találkoztam vele néhány évvel ezelőtt Izraelben, ő történészként fordult különös figyelemmel, Közép- és Kelet-Európa modern történetéhez, a modern antiszemitizmushoz, a Holokauszt tagadásához, történetéhez, a posztkommunista rendszerek kialakulásához és történelméhez. Az anyanyelve magyar, de mellette beszél románul, héberül, angolul, franciául és oroszul. Különös érzékenységgel foglalkozik nem csak a zsidóság problémáival, hanem más kisebbségek helyzetével.
Második díjazottunk, a hagyományok alapján a jelenvaló életről és életre tanít. Ezzel rádöbbent mindannyiunkat a magyar zsidó kultúra gazdagságára. Azt is, aki benne él, és azt is, aki kívülről szemléli, meg azt is, aki egyáltalán nem akarja szemlélni, talán azt is, aki nem tudna ezzel mit kezdeni. Dr. Oláh János, az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem helyettes rektora, aki a magyarországi judaisztika-kutatás elismert személyisége. Egyszerre példamutató kutató, oktató egyetemi tanár és szerkesztő. Egyik legfontosabb könyve, a Judaisztika, amely nem csak a diákoknak, hanem mindenki számára betekintést enged a zsidó vallás világába.
Harmadik díjazottunk feltárja, megőrzi a zsidó kultúra kincseit, elemzi azokat, amit aztán a jelen és a jövő nemzedéke elé tár. Dr. Glässer Norbert, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszékének adjunktusa mindig következetesen készül a zsidó vallási kultúra kutatására. Különös figyelemmel fordult a cádik hagyományok és a hazai zsidó sajtó kutatása felé. Viszonylag fiatal kora ellenére máris egy elismert folklórkutató.
A magyar zsidó kultúra kincsei a magyar nemzetet gazdagítják és annak szerves részét alkotják egyrészt, másrészt meg természetesen az évezredes zsidó kultúra részei is. Micsoda különleges lehetőség, néha micsoda teher!
A diaszpórában és a régi-új hazában élő zsidóság eleven és szerves részét alkotja a magyar zsidóság. Ez a speciális helyzete alkalmassá teszi arra, hogy híd legyen és példa. Példaként szolgál a nemzet egésze számára, mely így felismerheti és büszkén vállalhatja ezt a sokszínű gazdagságot. híd lehet a nagyobb közösségek között, de akár egyes emberek között is. Hány családtörténet tanúskodik erről Magyarországon, mit jelent együtt lenni egy családban ezzel a két kultúrával, mely hol egy, hol kettő, de mindenképpen hat egymásra.
Híd lehet, és engedjenek meg egy bibliai kifejezést, kötelék. Köszönjük, hogy ezt a köteléket erősítik a mai díjazottak, köszönjük eddigi példamutató munkájukat. Sálem, az azt jelenti, egész. Azt kívánom, hogy egészebb és teljesebb legyen az életük.
