Benedek István Gábor: Szefárd kalandozásaim
Ez az esős, szomorú, hirtelen hűvössé lett szeptember napok óta olyan a számomra, mintha a kíméletlen november húzna, vonszolna bele a reménytelen télbe. Egy órája sincs, hogy eláztam, a cipőmbe pedig belefolyt a víz. Most meg azon gondolkodom: mikor és miként szárítom meg magam.
És akkor eszembe jutott a spanyol király, I. Juan Carlos. Mintegy két évtizede, a madridi zsinagógában elmondott híres beszédét közvetítette a Magyar Televízió. Feleségemmel mi is megnéztük. Rögtön tudtam, hogy szavaival örökké tartó napfényt lopott a szívembe. A remény, a bizakodás melegét.
Azt mondta János Károly király, hogy végre, ötszáz évvel a megalázó, becstelen kiűzetést (exactio) követően, eljött az idő, amikor Spanyolország bocsánatot kér a zsidóságtól. Azoktól a szefárd zsidóktól (és utódaiktól), akiket 1492-ben és utána kikeresztelkedésre kényszerítettek, ezzel morális tartásukban megroppantottak. Ők voltak a marannusok. (Megalázó, szégyenteli név; disznólábat jelent.) Aki pedig erre, a vallás-elhagyásra nem volt hajlandó, azt elűzték az országból, illetve az Inkvizíció általi kínhalálra ítéltettek.
De ezzel a spanyol trón birtokosa még nem mondott el mindent. Mert hozzátette, hogy mindazok nevében, akik a gyászos idők okozói voltak, a mostani generációk – a bűnbocsánat reményében, a régi testvériség és összetartozás szellemében – szélesre tárják Spanyolország kapuit. A szefárdi, ladinó kultúrájú zsidók revertantur, jöjjenek haza!
Azóta Madridban és más városokban külön intézményeket hoztak létre azzal a céllal, hogy a világból megtérni vágyó zsidókat visszahozzák, állampolgársági ügyeiket intézzék. A király és a spanyol nép szeretné, ha az elkergetettek ma élő utódai megbocsátanának.
És néhány éve jött egy meghívó a Mazsihisz székházából, amely szerint Budapestre érkezett a Szefárd Bizottság főtitkára és az állampolgársági ügyek bécsi irodavezetője, aki szeretné ismertetni a magyar sajtóval és a közélet képviselőivel Juan Carlos nagyszabású programját.
Jóllehet az eseményre újságíróként hívtak meg, de mert származásom okán van némi közöm a spanyol világhoz, gondoltam, kidugom a fejemet a homokból.
Anyai nagyanyám és lényegében az ő teljes családja spanyol zsidó eredetű volt. Nyelvében ladinó, megjelölésük szerint szefárdok. De Európának azon részén, ahová az elűzetés után jutottak, az évszázadok alatt meglehetősen elmosódtak a gyökerek szerinti választóvonalak. A Balkánon a fegyveres hatalom eredendően török volt, ahol szultáni engedéllyel befogadták a Spanyolországból kiűzött hithű zsidókat. Ők pedig a Duna mentén, a bolgár, a román és szerb népek között, meg sem kísérelték, hogy ne eredetük szerint határozzák meg magukat.
Családi nevünk – feltételezésem szerint – Hoydusco volt, ami „édes mai napot” jelentett. Beszédes kifejezés; a héber jom tov (jó nap) lehet hozzá hasonló. Csakhogy a szerb közegben romlott, asszimilálódott a név, és a nem érthető „Hoydusco”-ból csakhamar „Hajduska” lett. Talán egy káposzta-féle, konyhakerti növény megnevezése.
Nagymamám, Hajduska Paula a család tizedik gyermeke volt. A hivatásos házasságkötők korában egy férj becserkészése nem volt könnyű. A legfőbb szempont az illető zsidósága volt. Nagyapám ugyan askenázként bukkant fel a láthatáron, ráadásul az osztrák-magyar déli határfolyó magyar oldaláról, Tótkomlósról, viszont, még nevében is, ízig-vérig kohanita.
A frigyen, a különbségek ellenére, áldás volt: három kislányuk született. Stefi, Rózsi, Piri.
Akkoriban még kötelező volt az a hagyomány, hogy a gyerekek az év bizonyos heteit, hónapjait a rokonoknál töltsék. Tanuljanak más szokást, illemet, nyelveket, lássanak világot. Így édesanyám, túl a folyón a magyar Pancsován, aztán a vele szembeni szerbiai Belgrádban élt és nevelkedett egy-egy időszakon át. Megismerhetett ott rokonságot, főleg szőnyeges kereskedőket, csempészeket, fuvarosokat.
Merthogy Hajduska Bernát nagybácsi szőnyeges volt. A gyerekek éppúgy, mint a közösségben mindenki, tudott, beszélt ladinóul, ennél fogva spanyolul és portugálul is.
A nagybácsik–nagynénik között akadt egy szédületes személy, akit a végzete híres vasúti tolvajjá tett. A szőnyegesek családjától nem állt távol a linkóciság, mert a kárpitokat közel tíz valóságos és virtuális határon át voltak kénytelenek elhozni Perzsiából, Török- és Görögországon át elvinni egészen Bécsig. Ahonnan lovas szekereken, tutajokon csempészték tovább Német- és Olaszországba, miközben katonákat, vámosokat, hivatalnokokat vesztegettek meg, persze titokban, a törvényeket jócskán megkerülve.
Anyám unokatestvérei tehát több nyelven beszéltek, és sokat láttak, tapasztaltak. A hölgyek zongoráztak, táncoltak, énekeltek is.
Hát Istenem, az egyik nagybácsi vasúti tolvaj lett. Történt, hogy 1944 elején éppen Magyarországra kellett átszöknie. Ezen ne csodálkozzunk: zsandárok, fogdmegek üldözték. A Hajduskák–Hoyduscók azonban nemzedékek óta minden vasutat, hidat, átkelőt ismertek, rengeteg csempészről tudtak.
Amikor azonban a délvidéki rokon megérkezett, rögtön „bejátszotta magát” a tótkomlósi gettóba, sőt, onnan a deportáló vagonba. És nővérével, az én nagymamámmal, meg velünk együtt, megérkezett Bergen-Belsenbe. Ahol összebarátkozott az odahurcolt holland, tehát szefárd foglyokkal. Végül is ott, velük pusztult el.
A varázslatosan szép Boriska, még Belgrádban, követségi tolmácsként, megúszta a horvátok ottani gyilkos támadását, szüleit viszont nem is zsidóként ölték meg az Avala-hegyen, hanem magyarként. A gyászoló lányt egy portugál diplomata feleségül vette, kiküldte Lisszabonba, de mielőtt még utána jöhetett volna, a katolikus anyós túladott rajta. A katonai zárlat miatti utolsó Atlanti-óceáni hajóval Brazíliába küldte, ahol Boriska hozzáment egy neves osztrák menekült karmesterhez, bizonyos Holländerhez.
A pancsovai és a belgrádi házban anyámat is beavatták a szőnyegek varázslatos titkaiba. Millió tárgyi ismeretet, tudást kellett magába szívnia. Mindent tudott a gyapjúszálak kikészítéséről, a festésről, a különféle stílusok, minták, a csomózások rendjéről, egyszóval, a szőnyegművészetről…
Mindemellett a szakma egyik fontos parancsa így szólt: beszélj ladinóul! Anyám ezt, sajnos, elmulasztotta. Magyarországi környezete – a szlovák és a magyar mellett jiddisül is beszélt – ezt már nem engedte meg. Pedig ez a különös nyelv útlevelet adhatott volna neki a mediterráneum minden vidékére, az Atlanti-óceántól Törökországig.
Az én drága, spanyol zsidó őseim tehát ötszáz éve megérkeztek a török Balkánra. Mindenesetre megőrizték tradícióikat, belső életük szervezettségét. Pontosan tudták, hogy a vallás keretei védik őket, és ez növeli a megmaradás esélyeit.
Tanultak, megtartották a parancsolatokat, tudták a szakmák, a készségek őrzésének fegyelmét, és ismerték az emberi természet ambivalenciáit. Erősek voltak, mert túlélték az arab uralom világát, az inkvizíciót. Ferdinánd és Izabella kíméletlen zsidóüldözését, a menekülés és a beilleszkedés valamennyi kínját. De azt nem tudhatták, hogy utódaik idején a hitleri Németország megtámadja Szerbiát (is), az ő lakhelyüket, és megölik őket.
Anyámat a magyar állam, két gyerekével, két nagymamával 1944. június legelején deportálta Ausztriába, majd Németországba. (Apám, a munkaszolgálat után, szintén oda került.) A család két szefárd tagját Bergen-Belsenben megölték. Így a mi spanyol vonatkozásunk itt véget ért. Legyen áldás az emlékükön!
De mégsem, csak így, egyszerűen! Mert aztán elhangzott János Károly spanyol király nagy hatású beszéde, bocsánat-kérő üzenete. Hogyha kérvényezem – derült ki a szövegből –, Spanyolország esetleg visszafogadna.
Nosza, próbáljuk meg, gondoltam…
Felhívtam annak az estének a tolmácsát, aki a bécsi diplomata vezetésével levezényelte a madridi minisztérium által rendezett pesti sajtófogadást. A Toledo, Granada, Malaga, Sevilla zsidó emlékeiről szóló kisfilm levetítése után, a szünetben bemutatkozhattam. A külügyi hivatal munkatársa közölte: egy hónap múlva újra Budapesten lesz, és akkor szívesen találkozna velem.
Elmondta még: az ibériai szefárd múlt megőrzését szorgalmazó iroda rövidesen körutat szervez Spanyolország déli részein. Amennyiben vállalom az odautazás költségeit, készséggel beírják nevünket a jelentkezők közé. Ha pedig a kormány ajánlata érdekel bennünket, gyűjtsek össze minden iratot, dokumentumot, s ezt ő hivatalosan továbbítja a megfelelő helyre. És várjam a telefonját…
Elmentem a Zsidó Múzeum Wesselényi utcai családfakutató szolgálatába is. Pancsovai és belgrádi rokonaimról próbáltam valami használhatót kideríteni.
Nem sikerült. A térségben annyi háború volt, és annyi politikai, társadalmi fordulat történt, hogy a régi tudományos kapcsolatok, hivatalos levelezések lényegében megszakadtak, s ezek – belátható ideig – aligha állnak helyre.
Mentő ötletem támadt. Akkoriban írtam Artúr című regényemet. Főhőse az a zsidó fiatalember, akit 1942-ben, a Szegedi Orvostudományi Egyetemről egyenesen Bor kő- és ércbányáiba vittek munkaszolgálatra. És amikor a jugoszláv partizánok felszabadították, ő ott maradt közöttük.
A leendő orvos, az események forgatagában, Tito vezérkarába került, s ott a marsall pszichiátriai gyógyítója lett; mellesleg, az idők folyamán, személyes barátja is. A háború után, a Rákosi-években aztán hosszú időre lecsukták.
Szóval, néhány kiegészítő irodalmi adatért felkerestem Szerbia budapesti nagykövetségét. Szerencsém volt, a sajtóosztályra irányítottak.
Itt az ügyemmel az egyik diplomata foglalkozott, történetesen hajdani újságíró, a vajdasági magyar nyelvű napilap régi szerkesztője.
Ő mesélte el nekem, hogy nemrég egy horvátországi szerző nagyon mélyen beleásta magát Joszip Broz Tito életrajzába. Kiderítette: a szovjet titkosszolgálat, még a polgárháború alatt, a rendkívüli fizikai hasonlatosság miatt, felépítette azt az egyébként lengyel születésű, de német származású katonatisztet, akit Titóvá varázsoltak át. Ezt az illetőt végül az akkor még illegális jugoszláv kommunista párt élére állították. A kolosszális titkot még a Sztálinnal kirobbant ádáz konfliktus idején sem leplezték le. Hogy mi történt az eredeti Titóval, azt nem tudjuk, de a marsall édes testvére egyébként Magyarországon élt, akivel a győri megyei lapba Keresztényi Nándor (régi kollegám), akkor fiatal újságíró, pontosan 1956 eseménydús napjaiban készített nagy interjút.
A diplomata által említett horvát szerzőtől tudható, hogy Tito szónoklatait később hangszalagról nyelvészek analizálták, s megállapították, hogy a jugoszláv pártvezető hangsúlya, hanglejtése nem horvát, nem szerb-horvát, nem orosz (ahol hadifogoly, később forradalmár volt), nem is német vagy osztrák, ahol katonaként szolgált; inkább lengyel, amelynek nyelvi közegében született és nevelkedett.
Később, amikor már nemcsak mint jugoszláv államvezető, Londonban részt vett egy hosszú díszvacsorán (talán mint a harmadik világ tekintélyes személyisége), a legjobb szakértők elemezték a róla készült filmfelvételeket. Ezt azután kiegészítették az angol királynő elismerő megjegyzésével, miszerint a marsall tökéletesen viselkedett, hibátlanul használta az evőeszközöket, a poharakat, holott az ilyen finomságokat nem lehet megtanulni, ezzel születni kell. Márpedig Joszip Broz egyszerű horvát családba született, ahol ilyen rutinra aligha lehetett szert tenni…
A történettel és a szerb diplomata személyével összeismertettem Siklósi Szilveszter filmrendező barátomat, aki éppen húsz éve forgatta le Az igazi Mao című kitűnő filmjét. A mű forgatókönyvét Szekér András írta. Ez a fiktív, kissé abszurd megoldású mozi nagy nemzetközi karriert futott be. Az alkotást most választották be a XX. század legjobb dokumentumfilmjei közé. Gondoltam, nem érdektelen, ha Siklósi megismeri a Titóról szóló hasonlóan kacifántos mese fordulatait. Pénzt, persze, nem kapott. Igaz is, kit érdekel manapság Tito?
Ahogy az én rokoni cselekvéseim lassan ellanyhultak, a spanyol király álmának megvalósulása a szefárd zsidók visszatelepítéséről ugyancsak akadozni látszik. Jött a válság, most meg itt vannak a különféle nemzetközi konfliktusok, és itt vagyunk mi…
Azért futottam még pár fáradt kört, miközben igyekeztem magammal is tisztázni identitásomat. Mindenesetre a régi és az új héber nyelvben a szefárd szó egyszerűen spanyolt jelent. A Római Birodalomba került zsidók alkották meg a maguk német–askenáz közösségeit, amelyek aztán a jiddis nyelvet használták. Izrael állama – a nyelv vonatkozásában, a keleti (mizrahi) kiejtést és vallási hagyományt választotta. A szefárd világ szellemi kincsei végül is a keleti örökség gyűjteményébe kerültek.
Izrael minden zsidót vár és befogad. Ezt – a holokauszt pusztítása után – több mint erkölcsi kötelezettsége megtennie. Mondhatni: ezzel – kvázi – isteni parancsolatot valósít meg. A nyugati demokráciák szabadságeszméje pedig tiszteletben tartja az egyén döntéseit. Ha valaki Izraelben kívánja folytatni máshol megkezdett életét, ám tegye.
Első János Károly és Zsófia királyné, de most már utóduk, VI. Fülöp, az új uralkodó is, nem álltak el fényes gesztusuktól. A kimondott szó törvénnyé lett. Jó tudni, érezni, hogy akad még egy romantikus zuga a Földnek, ahol a megtörtént dolgokat vissza lehet csinálni, fehérre festhető a fekete, s talán jóvá tehető a rossz.
Lényegében hasonlót tett Németország is, amikor anyagi és erkölcsi jóvátételt adott a haláltáborokba elhurcolt, meggyilkolt és a vagyonuktól megfosztott zsidóknak és örököseiknek.
A gesztus tisztessége és eleganciája természetesen tanít, él és tovább hat. Lám, példát is mutat.
És én sem hagyom abba! Éppen most hívott fel egy jó barátom, hogy leánytestvére, aki a régi Jugoszláviába ment férjhez, ígért nekem némi segítséget, kapcsolatot a pancsovai–belgrádi városvezetéshez: megtudható-e bármi adat, fellelhető-e nyom, anyakönyvi kivonat a hajdani spanyol-zsidó Hajduskákról? Hátha kaphatok valamilyen használható információt, hírt róluk?
Azért marad egyetlen személyes emlékem. 1987 júliusában Budapesten járt a spanyol király, és hitvese, a görög-dán hercegnőként született bájos Vaszílisza Szofia tisz Iszpaniasz (Sofia de Grecia y Dinamarca). Én magam újságíróként tiszteleghettem a Magas Házaspár előtt a Várban, a Püspöki Palota dísztermében, a Segítő Jobb Alapítvány rendezvényén. Ennyi volt… Egy fénykép őrzi a szép emléket.
EXACTO. Igaz, akkor még nem volt meg a kiűzés utáni visszafogadás törvénye. A bocsánatkérés is csak később hangzott el.
Tehát nem történt más, csak egy protokolláris, kettős kézfogás…
De sebaj: legalább erre emlékezhetek…
F: Mazsihisz
