Letette az imakönyvet. Pontosan úgy, ahogy mindig is szokta.Megsimogatta és gondolatban megkérte maradjon mellette a haláláig: – ez lesz az utolsó imánk itt. Megpróbálok szépen énekelni. Te pedig kérlek, ne lapozz, mielőtt én azt megtenném! A múltkor is pontosan annál a résznél hajlottak a lapjaid, amit nem tudok kívülről – felemelte az ujját fenyítésként – óráknak tűntek azok a másodpercek, amíg megtaláltam a helyes sorokat! Elmosolyodott és megsimogatta az imakönyvet: – már nem szabad itt lennünk.Napok múlva lebontják azt az épületet, ami a világot jelentette neki. Milyen szép is volt, amikor a hangja beterítette a zsinagóga falai közti teret, úgy ahogy a frissen vasalt lepedő az ágyra simulva teszi azt, amely maga után viszi a szabadban száradás levegőjét, kiterítve a fák és a virágok hangos illathalmazát. Nagyot sóhajtott. Most a tető hiányos, sok helyen megsérült. A hang megszökik. Ki az utcára, bele a Deák, illetve ahogy most mondják a Petőfi tér zajába, elveszve annak beszéd és géphang súlyában. Bekérezkedett egy utolsó imára. Nem akarták már beengedni mert balesetveszélyes, de ő bement. Beengedték, mert féltek, hogy a vallási élet korlátozása miatt a pártnál felfigyelnek az eseményre, mondván azt a megszokott mondatot, hogy ezeknél a zsidóknál nem lehet tudni mit, miért tesznek.Igen. Ez esemény lett. Három férfi sétált a zsinagóga körül és figyeltek. Figyelték, ahogy Zoltán felteszi a kipát és bemegy a templomba. Kulcsa volt hozzá. Aztán látták a nyitott ajtónál, ahogy felölti az imasálat, miközben mormolt valamit. A megfigyelt ezután odament a frigyszekrény melletti olvasóhoz és simogatott egy könyvet. Na, ezt hogy írják le a jelentésbe? Ki fogják őket nevetni.Látták, ahogy a megfigyelt hosszasan beszél a könyvhöz, megfenyegeti az ujjával, majd utána a szájához veszi és megcsókolja. Egymásra néztek és szinte együtt megvakarták a fejüket.– Ezt is le kell írnunk – szólalt meg a legalacsonyabb, aki köpcössége miatt inkább egy karikatúra alakjához hasonlított. – Ti menjetek közelebb a templom ajtajához és hallgatózzatok! Azt mondták még jöhetnek többen is. Ha a számuk eléri az ötvenet, akkor azonnal értesítést küldünk. Az autó egy óra múlva erre jön és egyikünk elmegy jelentést tenni.– És ha nem lesznek annyian? – kérdezte az, akinek korát nem lehetett meghatározni, de ő volt hármójuk közül a legfiatalabb.– Akkor nincs azonnali jelentés – hangzott a köpcöstől a válasz – na, menjetek!A másik kettő odasomfordált a templom ajtajához és egy előző napi Esti Hírlapot vettek elő, amit álcaként maguk elé terítettek.Odabent Zoltán leporolta az első padokat és várt, miközben forgatta a fejét. Nézte a sérült tetőt és azon keresztül az eget. – Így hamarabb eljutnak az imáink hozzád – mondta és mereven nézte az őszi napfényben fürdőző felhőket. Nem kérdezett, boldog volt, hogy haza térhetett a háborúból. Neki az elég csodának számított, hogy Isten létét ne kérdőjelezze meg. Arról nem beszélt senkinek sem, hogy mit látott és hol volt azokban a hónapokban. Eszébe jutottak a szülei és a testvérei, akiket negyvenháromban látott utoljára, és akiket már soha többé nem…– Gut Sábesz Zolikám – hangzott hátulról egy érces hang. Megjöttünk. Hatan. De ha nem lennénk meg, akkor még hárman kint vannak – mondta ironikusa¬¬n és mosolyogva – bevesszük őket a minjenbe?A többiek, akik jöttek Sanyi bácsi után, felnevettek. Zoltán már érkezésekor meglátta a három férfit, ahogy befordult a zsinagóga bejáratához. Nem félt tőlük, de már voltak kellemetlen emlékei a bőrkabátosok szokásairól. Akart mondani egy cifrát, de itt a templomban nem volt illő.– Sanyi bácsi, egy Tóra van itt. Nem kell hoznunk – mondta a sámesz Csillag Sanyinak, miközben kinyitotta a frigyszekrényt. – Abból olvassunk fel! Közben megérkezett Zoltán testvére, József is, aki – miután befordult a zsinagóga utcájába – a kezében lévő kis füzetet és ceruzát a zsebébe csúsztatta. Vicceket írt. Készült a nagy megmutatkozásra, hogy a barátaival kiadják a Dongó vicclapot. Elgondolkodott, a háború után néhány évvel később ér viccelődni? Majd egy halvány mosoly megjelent az arcán, amikor meglátta a testvérét.– Józsikám, várjon! – szólt utána rekedt hangján az „áruházas Sanyi”. Schwartz volt az, akit a többiek csak Gunyának neveztek. Ő Zoltánnal ellentétben sokat beszélt a háborúról és az Auschwitzban megélt „két félidőről a pokolban”. Közben érkeztek a többiek is.
A fiatalabbik elővett egy kis kockás füzetet és beleírta: „Tizenkét férfi ment be a templomba összesen.Hosszasan beszélgetettek.Mindenki beöltözött csíkos sálba.Ilyet még nem láttam.Idegen nyelven beszéltek, feltételezhetően valamilyen káros nyugati nyelv lehet. Annyi há betűt mondanak, hogy sokszor a fulladás kerülgeti őket.Ezek után felsorakoztak és a legnagyobb szekrényt felnyitották.A megfigyelt és egy idősebb ember kivett egy tekercset, amit kicsomagoltak és a templom középen egy asztalra fektettek.Véleményem szerint itt szektásodás történt.A megfigyelt és létszámuk maradt tizenkettő, bár beszéltek arról, hogy még egy van köztük. Azt az embert nem láttam.A megfigyelt hangosan énekelni kezdett.”
Zoltán becsukta a szemeit és élvezte, ahogy a baritonja felkúszik a templom tetőszerkezetébe, és elvész ott. Alig jöttek vissza a hangok. Miközben énekelt, elkeseredetten szorította össze a szemeit. Benne volt az elmúlt tíz év fájdalma, amit a történelem rárakott.Mind a tizenkét férfi úgy tett, mintha hosszú éveken át gyakorolták volna ezt az időt, amiről értették, hogy az utolsó itt, ebben a zsinagógában. Fájdalmas arccal tették, amit apjuktól láttak és ahogy tették velük együtt minden szombat reggelén. Az ima végén felöltöztették a Tórát, megcsókolták, majd Gunya benyúlt a zsebébe elővett egy „Centrum Áruház” feliratokkal nyomtatott csomagolópapírt és abba betekerték. A sámesz úgy tette a vállára és elindultak az ajtó felé. Zoltán zárta be utoljára a zsinagóga ajtaját és odaadta a kulcsot Sanyi bácsinak.– Zolikám, ez volt itt az utolsó imánk, ma énekeltél a legszebben, mint egy operaházi énekes. Menjünk át a Bét HáMidrásba a Pástira, majd ott reggelizünk, és még beszélgetünk egy kicsit.Zoltán visszafordult és érezte, ha még egy pillanatig itt marad, akkor elsírja magát. Megfordult és elindult a többiek után, közben ráköszönt a bőrkabátosokra: Gut Sábesz!
„A megfigyelt és társai, vállukon a tekercses nyugati írással, kijöttek a templomból és elindultak a Vöröshadsereg útja irányába.Feltételezésem, hogy átmentek a „Kis Imaház” nevű zsidó vallási helyre.A megfigyelt, amikor elhaladt mellettünk németországi szavakkal ránk köszönt.A megfigyelt, még egyszer visszanézett a templomra, majd a levegőbe mondott valami érthetetlent.A megfigyelt, nem csinált semmi rendkívülit, minden úgy történt, ahogy a parancsnoki utasításban előre leírták nekünk.”A fiatal bőrkabátos bezárta a jegyzetfüzetet és mielőtt a ceruzát hozzátűzte, megnyálazta azt. Felnézett a köpcösre, aki biccentett a fejével, hogy induljanak. Még egyszer utána nézett a megfigyeltnek, aki lehajtott fejjel bandukolt a többiek után, miközben egy fekete autó befordult az utcába, megtörve sötét színével az ősz, rozsdabarna és sárga színekkel mázolt melankolikus hangulatát.
Heller Zsolt
