A közel-keleti kavalkád festője Rubint Ábrahám Péter
A pesti lakásában beszélgetünk, de ez az Ön otthona vagy inkább egy lakásgaléria?
Ez az otthonom, a munkahelyem, a galériám, az életem, most, hogy itthon vagyok ismét.
Hol van itthon?
Mindenhol otthon vagyok, ahol tudok festeni, alkotni, ahol szépet adhatok a szépre vágyóknak. Mert miről másról is szólna a művészet?
Egy cipőboltos eladja a cipőket, hiszen viszonteladó is egyben. Hogy van ezzel egy festő, akinek minden képe valahol a saját gyermeke? Milyen érzés ezeket eladni?
Milyen érzés megválni a gyerekeinktől? Én persze azt gondolom, hogy nem akkor van kész egy festmény, amikor az utolsó ecsetvonást elkövetem, vagy amikor aláírom, amikor bekereteztetem, hanem akkor van befejezve, amikor elhagyják a szülői házat, amikor elhagyják azt az alkotóteret, ahol megszülettek. Akkor vannak útjukra bocsátva. Ez nem egy kellemes érzés. Sokszor viccelődtem, amikor a saját galériámban ültem és hetek teltek el úgy, hogy nem adtam el a munkáimból. Igazából nem tett ez az állapot szomorúvá, mert annál nagyobb ajándék és öröm nincs annál, amikor a 13 éves ugyanúgy elbeszélget a művekről, mint a 70 éves, amikor bejönnek a galériámba. Visszatérve a kérdésre, jó eladni, mert ebből tudok megélni, de nem vagyok deprimált, ha nem adok el képet.
Ön a kilencvenes években, amikor megnyitotta az első galériáját Tel-Avivban, még nem a judaika volt a művészete középpontjában. Az Ön képeit is messziről fel lehet ismerni, ám még így is képes meglepetéseket okozni a nézőknek. Mai képein például többször is feltűnik a Világ Fővárosa, Jeruzsálem. Miért fordult ehhez a témához?
Nekem már pólyáskorom óta megdobogtatja a szívemet Jeruzsálem. A színesség, a kreativitás, a történelem, a szellemi és erkölcsi táptalaj, amelyekben nekem is részem volt ott, ez örökre elkísér az életemben. Ezt érzem mindannyiszor, amikor visszamegyek. Szeretem megfesteni azt a cirkuszt, azt a közel-keleti kavalkádot, amit Jeruzsálem jelent azoknak is, akik még nem ismerik. A színek, valamint az, hogy ez a város a három világvallás találkozópontja. Ezek nagyon nehezen férnek el egy egyszer egyhúszas vásznon, de mégis képesek emociót kiváltani.
Önre még az is jellemző, hogy szeret hatalmas vásznakra is festeni, hogy minden beleférjen.
A nagy vásznakra való festés a monumentalitásra való igényemet jelenti, itt sokkal jobban szabadjára tudom engedni a gondolataimat. Ám azt gondolom, hogy nem a vásznak mérete, hanem az a nagy szív és nagy lélek a fontos, amivel megfestem a képeket. Ami a judaikát illeti, majdnem minden festményemen szerepel például a menóra, ami Izraelnek is a jelképe. Szerepelnek ezek hagyományos festéssel készült képeken, fém alapanyagú festékkel készülteken is.
Van Önnek kedvenc alkotása?
Több is, ezek egyike a nonfiguratív virágcsendélet, ahol a kék és a fehér színekkel dolgoztam, ez egyébként a 2000-ben a Vigadó Galériában megrendezett kiállításra készült. Ez azért is különleges, mert nem olajjal, acrillal készült és nem ecsettel, hanem a tubussal kinyomva vittem fel. Ez egy ideges, erős kép, tele indulatokkal.
Köszönöm a beszélgetést.
Az interjú az ATV július 13-i Hetiszakasz című adásának szerkesztett változata.
