Heisler András:Bonyhádi beszéde
Gilad Shaar, 16 éves, fejbe lőtték. Naftali Frenkel, 16 éves, fejbe lőtték. Eyal Yifrach, 19 éves, fejbe lőtték.
Nem a holokauszt 70 évvel ezelőtti gyermekáldozatainak nevét soroltam! Az elvakult gyűlölet, a terrorizmus vétlen gyermek áldozatainak neveit kell most 2014 nyarán újra megtanulnunk!
Nincsenek szavak! Nincsenek szavak, amelyek vigasztalást nyújthatnak a szülőknek! Nincsenek szavak, amelyek megmagyarázhatnák ennek a gyilkosságnak az okát!
Nincsenek szavak, amelyek megfogalmazhatnák, milyen büntetést érdemelnek az elkövetők! Csak a remény élhet a lelkünkben, hogy egyszer megnyugvást találnak a gyermekeiket elvesztett szülők, s reménykedhetünk, hogy a Világ előítélettől mentesen fogja kezelni a zsidó népet, és Izrael országát egyaránt! Legyen számukra könnyű a föld!
Hölgyeim és Uraim! A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége országszerte megemlékezik a holokauszt hetvenedik évfordulójáról. Ahogy a vonatok elindultak Auschwitzba, előbb a kelet-magyarországi régiókból, aztán tovább egész Szombathelyig, vagy Sopronig, ugyanabban az ütemben emlékezünk elpusztított testvéreinkre. Mindazokra, akiknek azért kellett meghalniuk, mert zsidó vallásúnak születtek. Esetleg romának. A Mazsihisz elnökeként szinte minden héten egy-egy megemlékező beszédet kell mondanom, sőt van, hogy többet is – nehéz kötelesség. Azt azonban álmomban sem gondoltam, hogy tegnap meggyilkolt gyermekáldozatok nevét kelljen felsorolnom egy holokauszt megemlékezés kapcsán. Nem gondoltam, mert nem gondolhattam. Józan ésszel nem felfogható.
Vajon hogyan jut el az emberiség időről időre egymás kiirtásának gondolatáig? Vajon milyen logika vezetett el hatmillió ember módszeres elpusztításához? Vajon miért asszisztáltak a korábban felvilágosultnak hitt tömegek ehhez borzalomhoz. Előbb Németországban, később szerte Európában, s a világégés végén valami különös dühvel és hatékonysággal, itt Magyarországon is.
Berlinben jártam. Egy fantasztikus emlékmű segített nekem e kérdés megválaszolásában. Berlin szívében, közvetlenül a Reichstag szomszédságában egy Erzsébet térnyi hatalmas területen építették meg a világ talán legmegrázóbb holokauszt emlékművét. Sima betonkockák, síremlék méretűek. Egymás mellett, szinte azonos magasságban egyenletesen fedik be a teret. Köztük, akár a sírkertekben – sétálni lehet. Az utak azonban itt nem vízszintesek, enyhén lejtenek. De észrevétlenül, szinte alattomosan, alig néhány fokkal. A sírkövek közé besétálsz, haladsz gyanútlanul a múlttal, s egyszerre csak azt veszed észre, hogy körülötted a sírkövek átváltoztak négy-öt méteres betontömbökké. Hirtelen föléd magasodnak. Elsötétítik a napot, embertelen méreteikkel ránehezednek a gyanútlanul közibük gyaloglókra, s reménytelenséggel töltik el a lelkeket. Egy emlékmű, melyet nem kell senkinek megmagyaráznia. Nincs felirata. Aki ott halad el, mégis megérzi annak üzenetét. Megérzi, hogy a nácizmus szinte észrevétlenül volt képes megrontani egy egész nemzet gondolkodását. Észrevétlenül jutottak el Európa legdemokratikusabban szerveződő társadalmától egy a történelemben példátlan diktatúráig.
Gyűlölettel kikövezett út ez. S az emlékmű szavak nélkül, felirat nélkül hordozza saját üzenetét. Soha többé gyűlöletet! Majd néhány évtizeddel később szerbek és horvátok ölik egymást a szomszédban. Európában a koncentrációs táborok képeit idéző, de kortárs felvételek, a távoli Ruandában százezreket gyilkolnak le, s most a három gyerek. Az emberiség úgy látszik képtelen a tanulásra. Vagy mégis?
Magyarország emlékezik. Emlékművek emeltetnek, konferenciák szerveződnek, tanárok és diákok látogatnak Auschwitzba, tanulmányi vagy rajzversenyeket rendeznek iskolákban, roma közösségekben egyaránt. S közben meg vitatkozunk. Van, hogy a zsidó szervezetek egymással, van, hogy a kormánnyal. Az akkori Magyarország felelősségét firtatjuk, vagy kérdőjelezzük meg.
Egy zsidó gyerektáborból jövök. Fővárosi és vidéki zsidók gyermekei ismerkednek háromezer éves tradícióinkkal, a zsidó vallás szokásaival, Izrael országával, s közösségünk sokszor különösnek tűnő szokásaival. Gyerekek és fiatalok zsibongása hallatszik szerte a Kiskunságon, ismerkednek a kósersággal, tanulják a tórát, tfilint légolnak – tudják, amit a reggeli ima során magukra tekernek a zsidók.
Megtalálni véltük a választ a holokausztra? Halottaink emlékét, az elégetett imakönyvek betűit újraformáljuk. Vagy megtalálni véljük a választ abban is, ami mindnyájunk számára oly’sokat jelent: Izrael Államának léte ugyanis fontos üzenet. Igazi üzenet ez akkor is, ha akár még az itt jelenlévők is különbözőképpen értelmezik azt. Lehet, hogy mást gondolnak róla a zsidók és mást a keresztények. Egy tekintetben azonban úgy vélem mindnyájan egyformán gondolkodunk. Izrael mindnyájunk számára az öröm üzenetét jelenti.
A táborozó zsidó fiatalok tucatjai és Izrael Államának léte jelenti a nácizmus feletti igaz győzelmet. Elmondhatjuk: az ördögi terv nem sikerült, a remény pedig örök! Am Israel Haj!
Köszönöm figyelmüket.
