Csak egy emberöltő kellett, s eltűnt minden…

Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület azt akarta, hogy a zsidók, az izraeliták egyben magyar emberként legyenek művelt emberek – fogalmazott dr. Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke ma este a Magyar Zsidó Múzeumban, az „Értékmentők” OMIKE művészakció című tárlatának megnyitója alkalmából. A kiállítást a Goldmark fesztivál keretében rendezték meg. Alábbiakban az elhangzott beszédet közöljük.

Ízlelgessük kicsit ezt a nevet, szóról-szóra, s rögtön meglátjuk benne a múlt század elejét, azt a kort, amely előtt a magyarok soha sem hitték magukat nagyobbnak, dicsőbbnek, és tökéletesebbnek, amikor mindenki optimista volt, hitt a fejlődésben, abban, hogy a holnap jobb lesz, mint a tegnap, és holnapután pedig mindenki boldog lesz.

Különösen így hitték ezt az itt élő magyar zsidók, akik a mély szegénységből, a kirekesztettségből nem egészen egy emberöltő alatt megérkeztek a szabadság honába, ahol a törvény előtt egyenlőek voltak, nem csak ők személy szerint, hanem vallásuk is. Épültek zsinagógáik, iskoláik. Szüleik, nagyszüleik még emlékeztek arra, hogy milyen volt idegen földön élni, vagy milyen volt idegenként magyar földön élni, és bár mindennaposak voltak az antiszemita megjegyzések, a gyűlölködő politikai támadások, de azt mindenki érezte, hogy a dolgok egyre jobban mennek. Úgy hitték, hogy ennek az egyre jobb helyzetnek az eredője az, hogy nem csak hithű zsidók, hanem magyar hazafiak is.

Ez az Egyesület nem csak úgy általában beszélt a közművelődésről, nem csak a zsidó tudományokat akarta terjeszteni, hanem azt akarta, hogy a zsidók, az izraeliták egyben magyar emberként legyenek művelt emberek. Nem sejthették, hogy milyen közel a vég, milyen hamar múlnak majd el Magyarország nagy napjai, hogyan lesz majd napról-napra rosszabb az itt élő zsidóság helyzete, hogyan válnak megint idegenné. Csak egy emberöltő kellett és eltűnt minden, ami optimizmusra adott okot.

Mindannyian tudják az OMIKE eredeti céljait sokan és sokféleképpen próbálták követni, erre a rendszerváltás idején nyílt igazából lehetőség, többek között ezért is alapítottuk meg a Magyar-Zsidó Kulturális Egyesületet, amely mindig is az OMIKE szellemi örökösének tekintette magát, és persze a zsidóság hivatalos képviselője, a MAZSIHISZ is mindent megtett az OMIKE szellemiségének fennmaradásáért.

Mégis az OMIKE legjelentősebb tette a Művészakció, amelyre a zsidótörvények miatt kényszerült. Egyre több művészt szorítottak ki a színházakból, a kiállítótermekből, a közéletből, megfosztva őket a kenyérkeresettől is. Az OMIKE művész-akciója két dolgot tanít nekünk, az egyik az, hogy nem csak segítenünk kell azoknak, akik bajba jutottak, hanem úgy kell segítenünk, hogy ne alázzuk meg, ne bántsuk meg őket.

Az Örökkévaló szerencsére büszke lénynek teremtett bennünket, s kerüljünk akármilyen nehézségbe, a büszkeségünk megmarad, és ezt soha sem akarjuk feladni.  Úgy kell tehát segítenünk társainkon, hogy ne sértsük meg büszkeségüket.

Az OMIKE ezt a szinte megoldhatatlan feladatot oldotta meg, hiszen a meghírdetett akcióival úgy biztosított kenyeret a művészeknek, színészeknek, festőknek, szobrászoknak, és másoknak, hogy ők nem érezték úgy, alamizsnát kapnak, de ami még fontosabb, azok, akik pénzt adtak a művészetért, ők sem érezték úgy, hogy kegyet gyakorlonak, hiszen kiváló művekhez jutottak, kiváló művészi élményben volt részük.

A másik, amire az OMIKE tanít bennünket, a példamutatást. Itt most nem arra a példára utalok, hogy ki kell állni a zsidóságunkért, ki kell állni embertársunkért, hanem arra, hogy mindig meg kell mutatnunk, bármi is történik, hogy valójában kik vagyunk, normális emberek.

A ’20-as évektől a magyar társadalom megváltozott, és a rosszak, a gyűlölködők lettek az ikonok. Egyre többen szálltak szemben az emberi egyenlőség eszméjével, és ahogy a gyűlölet egyre jobban elharapódzott, oly oktalanul, mint ahogy a kutyák üvöltése a hideg éjszakába, egyre többen fordultak szembe nem csak a zsidósággal, hanem saját magukkal is.

A ’30-as évek vége felé, már minden józan ember láthatta volna, hogy a zsidók kirekesztése, eltávolítása bizonyos szakmákból rosszat tesz mindazoknak, akik igénybeveszik ezeket a szolgáltatásokat, tönkre teszik a magyar tudományt, a magyar kereskedelmet, a mezőgazdaságot, az egész országot, és maradva témánknál, tönkre teszik a magyar művészetet, a színházakat, a filmgyártást, az irodalmat, a képzőművészetet.

Bár a zsidó embereket akarták szegénnyé tenni, de valójában az egész magyar kulturális életet csonkolták le, mintha valaki levágta volna a jobb kezét, és csak az ügyetlen bal keze maradt volna neki, hogy fessen.

Az OMIKE azt mutatta meg az egész világnak, hogy bár megőrülhet az egész falka, de mi megmaradunk olyannak, mintha kerek volna a világ, mert művészt nem a törvények teremtenek, és pusztítanak el, tehetséget a Jóteremtőtől kapunk, és azt elvenni tőlünk nem lehet, és nem lehet odaadni másoknak.

S ha ezt a társadalom többsége nem tudja, vagy el akarja felejteni, nekünk akkor is tovább kell dolgoznunk I-n adta tehetségünk szerint. A szavalóknak szavalniuk kell, az rendezőnek rendezni kell, a festőnek festeni kell, mindenkinek tenni kell a dolgát, mert nem mi bolondultuk meg, hanem a világ, és hinnünk kell abban, hogy egyszer majd megint beragyog a szellem napvilága Magyarország homályos ablakán. Ebben hittek az OMIKE művész-akciójának szervezői és résztvevői, s példájuk örökké fenn fog maradni.

Azt pedig döntse el mindenki saját maga, elég világos van-e már Magyarországon a fény bevilágított-e már minden homályos zugot, vagy éppen ellenkezőleg hiába a szellem napvilágának kinti ragyogása, Magyarországra mégis lassan megint jön a szürkület, és már csak a tükrök által látunk, és úgy is csak homályosan.