Regos Robert
A jazz fovarosabol a bluz fovarosaba…
-Houston (NASA)
-New Orleans (Jazz)
-Memphis (Elvis, B.B. King)
Dallas után Houston. Közel 250 mérföld, de megérte. Napfény, pálmafák, s minden irányból pozitív energiák. A fáradtság ugyan ledönt, de azzal a jóleső érzéssel térek pihenni, hogy végre igazán jó helyen vagyunk. Megfigyelték? Pálmafák között mintha az alvás is jobban esne. Azért, hogy itt se legyen minden fenékig tejfel, reggel, a város honlapját böngészgetve minden fel nem tett kérdésre választ kapok, csak épp arra nem, amit tudni szeretnék. Állatkert, parkok, bevásárlóközpontok, hivatali épületek, bankok, kulturális és sportlétesítmények, de mintha a föld nyelte volna el, sehol a NASA látogatóközpontja. Márpedig engem itt és most egyedül ez érdekel.
Ha a neten keresztül nem megy, vágjunk neki vakon.Némi bolyongás után, átvágva magunkat az útmutató táblák rengetegén, csak megérkezünk. Apa most majd megmutatja, hogy nemcsak kisgépek fedélzetén mozog otthonosan. Az űrhajózás azonban meglehetősen nehéz műfaj. Először a kasszánál érzek légüres teret magam körül. 65 $/fő! Gyorsan rámutatok egy távoli valamire, elterelve a család figyelmét, mert a végén még képesek azt mondani, hogy na, ezt talán mégse. Feltéve, hogy az űrhajózás vélhetőleg ez idáig csak az én álmaimban szerepelt, talán indokolt is az óvatosságom.
Bejutunk. Megkönnyebbülök, innen már nincs visszaút. Aztán esem egyik ámulatból a másikba. Annak idején innen irányították az első holdra szállást. Monitorok székek, gombok, potméterek, ruházat, használati eszközök és a nagy attrakció, rakéták, űrrepülőgépek. Az elképesztő méreteknél csak az tűnik hihetetlenebbnek, hogy amit eddig csupán a televízióban láttam, most mind itt van, kézzelfogható valóságában. Anyai nagyapám csak nevetett az egész cirkuszon, amit az űrhajózás, meg a holdra szállás jelentett. Fel sem merült benne, hogy a legcsekélyebb valóságalapja lehet az egész hajcihőnek. Én meg most épp befészkelem magam az Apollo 11 belsejébe. Mit mondjak, jól illünk egymáshoz.
A „souvenir business” persze itt is tombol. Mágnesként vonzza magához nemcsak a fém-, de a papírpénzt is, méghozzá egyre nagyobb címletekben. Sok minden akad, amit a dollárjaidért zsebre vághatsz és hazavihetsz, de ami a legfurcsább, képes vagy fizetni a nyilvánvaló hazugságért is.Nincs szükség semmi másra, csak egy greenboxra ésphotosho
Na jó, akkor mégis inkább New Orleans. Az sokkal valóságosabb, meg a fekete zenéje ellenére is európaibb. Csak ezek az utak. Minél többet teszünk meg négy keréken, kezdenek egyre unalmasabbakká válni. A város azonban kárpótol. Végre a szálloda is barátságos, ráadásul fülig érő vigyorral tudatom az enyémekkel, hogy akciós áron jutottunk a szobához. Ez a derű ki is tart mindaddig, amíg nem közlik, hogy a lassan szívemhez növő Lexusnak bizony négy sarokkal odébb, a Hilton parkolójában kell nyugovóra térnie, ami nekem újabb 59 $-omba fog kerülni. Láttam már sok mindent, de megvallom, ilyen megoldással még nem találkoztam.
December van, s egy meleg téli estén nem hagyom, hogy a parkolás extremitása kedvemet szegje. A jó alvás gyógyír mindenre. Feltéve persze, ha hajnali negyed 3 tájban nem szólal meg a tűzjelző. De megszólal. A hangszórók éles hangon üvöltik az éjszakába, hogy mindenki azonnal hagyja el az épületet. A liftet tilos használni, s mi kezdünk megijedni, mert ez ugye mégis csak Amerika, az az ország, ahol minden megeshet. A legvadabb képzelgéseim ugyan elhessenti, de a bosszúságomat el nem űzi, amikor a földszinten, karomon az alvó gyerekkel, az oly rég gyakorolt lépcsőzéstől némiképp kimerülve megállok, s az egyik alkalmazott, reám villantva mind a 32 fogának vakító fehérségét közli, hogy takarítás közben a személyzetből valaki véletlenül nyomta meg a riasztógombot. Egy ilyen riadó azonban hosszabb időre blokkolja a liftet, ezért megkérnek, hogy a lépcsőt használva térjünk vissza a szobánkba.
Szépséges, s a rosszallást kifejező szavakban különösen gazdag édes anyanyelvünk szinte teljes szókészletét kimerítve teszem meg újra azt az utat, amely már lefelé jövet is elviselhetetlenül hosszúnak tűnt. Gyerek az ágyba, magam a zuhany alá. Mindez elég, hogy reggelig egy szemhunyást se tudjak aludni.
Másnap a városban jazz és blues között vergődve eszembe jut egy film egyik jelenete, talán Mel Gibsonnal – de lehet, hogy tévedek –, amikor a hős ragtapasszal rögzíti szemhéját a homlokához, gondolom azért, hogy nyitva tudja tartani a szemét. Valahogy így vagyok én is. Minden derűs, minden mosolyog, mosolygok én is, de nem jókedvemben, hanem mert egészen egyszerűen így állt be a szám, s nincs erőm változtatni rajta. Kávézókból, éttermekből, sarkokról és félreeső utcaszegletekből hömpölyög elő feltartóztathatatlanul az örömzene, de ez is kevés, hogy ébren tartson. Révülten zuhanok be a Francia Piacra, mintha nem is Amerikában járnék, körülölel a sajtköltemények ismerős illata, a frissbaguette roppanása, a sonka, a zöldségek látványa, a frissen facsart narancslé utánozhatatlan sárgasága, és akkor, igen, ebben az ihletett pillanatban végre magamhoz térek, s legnagyobb boldogságomra azt tapasztalom, hogy mindez nem csupán álom, de valóság. Nem is az éhség tör rám, hanem az a mohó vágy, hogy ebben az érzéki kavalkádban megmártózhassak. Életem talán legcsodálatosabb reggelije.
A Katrina hurrikán nyomait itt-ott még felfedezni, de ez semmit nem ront sem a helyiek, sem az én kedélyállapotomon. Azt hiszem, az eddig megismertek közül talán ez volna a leginkább nekem való hely az államokban. Marcika persze ki nem hagyná az aprócska hintót, s szinte irigylem, hogy számára még semmit nem jelent, amikor a kocsis előbb Elvis, aztán Brad Pitt házát mutatja meg. Az építészet is franciásan elegáns, akárha a riviérán járnánk. Oszlopos, apró házikók, csörömpölő, régi villamosok, a Mississippi gőzhajói, klubok, mulatók, New Orleans megannyi sztereotípiája, ám együtt az egész mégis nagyon szerethető. S a képhez hozzátartozik az is, hogy amikor útbaigazítást kérek egy kertésztől, nyilván nem ok nélkül jut eszembe, hogy ez a derűs férfi talán nem is nyírja, sokkal inkább szívja a füvet. Megtudok tőle mindent, csak épp azt nem, amire választ várok, de nem zavar ez sem, annyira elvarázsol a keresetlen beszélgetés egy igazi helyivel. Nem kérdés, ide egyszer vissza kell térnem hosszabb időre.
Aztán a mocsár Louisiana irányában. Autópálya szeli ketté, az út szélén – ahogy otthon a szarvas-, itt az – aligátorveszélyre figyelmeztető táblákkal. Hogy nem ok nélkül vannak kihelyezve, azt vagy tucatnyi tetem is jelzi. New Orleansi hangulatokba burkolózva próbálom elhessegetni az újabb öt órás út monotóniáját, amíg megérkezünk Memphisbe, Tenessi államba. Szegénység, munkanélküliség, hajléktalanok, de nekik legalább itt a blues. A híres BealeStreet, ahol BB King kezdte.
Zárva van, mert felújítják, de legalább kívülről láthatom a múzeumot, amelynek már a puszta léte is érzékelteti, hogy igen, itt valóban jogállamban járok, a Magánjogi Múzeumot. Nem, persze, hogy nem fogom kihagyni Elvis házát sem. Elképesztő birtok, s ami a leginkább megkap az egészben, hogy a nem is annyira nagy épületben ugyan minden a luxusról szól, mégis otthonos. Mintha minden úgy lett volna kitalálva, hogy a luxus biztosította komfort az alkotást szolgálja. Az idő pillanatra mintha megtorpant, s csodálkozva belefeledkezett volna az arany és platinalemezek, plakátok és fellépő ruhák látványába. Amire nincs szó, az Presley autógyűjteménye. Bevallom, bolondulok a négykerekűekért, de szerintem ez a kollekció bárkit lenyűgöz, s akkor a repülőit még szóba se hoztam. Aztán egy kis szakma. Néhány mondat erejéig sikerül adásba kerülnöm az Elvis Rádióban. És az elkerülhetetlen souvenirek. De szót se róluk.
Megint kocsi, megint autópályák, pár napra újra Saint Louis, hogy aztán újabb zenei világban, a countryban lubickoljunk Nashville-ben. Lesz miről mesélni.
Memphis, Tennessee, 2012. december 16.
