Tanulnunk kell a múltból

Dr. Feldmájer Péter a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének beszéde, amely elhangzott Debrecenben a határon túli zsidó hitközségek konferenciáján 2011. szeptember 23-án. (szerkesztett változat)


Főrabbi urak, Alpolgármester úr, Elnök urak, Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Konferencia

Múlt, jelen és jövő, mondja a Konferencia címe, a korábbi beszédekben hallottunk a régmúltról, a soah koráról. Gondoljunk bele, hogy a holokauszt majd hetven éve történt, ami ma már múlt, de itt vannak velünk sokan, akik akkor éltek. S gondoljunk bele, hogy azok az eleink akik 1944 előtt hetven évvel éltek és alkottak, azok a 19. század végének Magyarországán születtek, s amilyen különbség volt 1870-es, és 1940-es évek között, majdnem olyan különbség van a mi időnk, és 1944 között.

Nekünk ugyan kicsit közelebbi múlt, s mégis milyen keveset beszélünk az akkori nemzedékről, az akkori zsidó emberekről, azokról, akiknek köszönhetjük, hogy itt vagyunk Magyarországon, köszönhetjük, hogy állnak a zsinagógáink, nekik köszönhetjük vallásos életünket.

Hölgyeim és uraim!

Mindannyian tudjuk, könnyű utólag okosnak lenni. Mondjuk miért maradtak eleink itt Magyarországon, miért nem mentek el, ha elmentek, miért mentek el, ha Amerikába mentek, miért nem Izraelbe mentek, ha Izraelbe, miért nem Amerikába?

Életben maradt eleink többsége úgy döntött, hogy itt akar élni Magyarországon, – dacára annak, ami itt történt az1930-as ’40-es években. Tudjuk, Magyarországról a zsidóság 20-30 százaléka ment el, javarészük Nyugat-Európába, Észak-Amerikába, kisebb részük Izraelbe. Nehéz volt akkor itt élni. Könnyű ma azt mondani, hogy miért döntöttek úgy, hogy párttagok lesznek, miért döntöttek úgy, hogy nem járnak a zsinagógába, vagy miért döntöttek úgy, hogy a zsinagógába járnak. Egy biztos, nekik köszönhetjük, hogy itt lehetünk! Akkor, amikor gondolkodunk azon, hogy miként menjünk tovább, nem megítélni kell őket. Mert nem mi hozzuk az ítéletet, mi nem bírók vagyunk. Az Örökkévaló az igazságos bíró! Hamarosan, napokon belül felettünk is kimondja az ítéletet.

Nekünk csak tanulni kell abból, ami itt történt az ’50-es, ’60-as években, és ennek megfelelően kell továbblépnünk. Nem mondhatjuk azt, hogy nem tudjuk, mi történt, nem mondhatjuk azt, hogy a döntéseinket nem tudjuk megfontolni. Ma már tudjuk mi történt a zsidósággal a holokausztot megelőzően, tudjuk mi történt az ’50-es évektől, amikor az állam egy totális repressziót gyakorolt Magyarországon az egész társadalom, és a zsidóság felett is. Tudjuk, hogy hova vezetett az, amikor a zsidóság hagyta, hogy a kormányzat a legbelsőbb ügyeibe beleszóljon.

Most ugyanilyen kihívás elé nézünk

Nem szabad engedi az integritásunkból, nem szabad engedni, hogy a saját ügyeinkben ne saját magunk döntsünk. Együttesen kell gondolkodni bármilyen vita is van, azt magunk között kell eldönteni. Kínkeserves, nehéz út ez itt Magyarországon, és máshol is . Ha valamelyik fél úgy gondolja, hogy állami segítséget vesz igénybe az igazsága bizonyításához, annak már láthatta a következményeit. Tudjuk hova jutott a magyar zsidóság az ’50-es ’60-as években. Ugyanaz a halálos ölelés, ugyanez a halálos cukorfalat lett most felkínálva nagyon sok zsidó csoportnak. Csak óva inthetünk mindenkit, gondolkozzon el, hogy hova fog jutni, aki ezen az úton elindul.

Tisztelt Konferencia!

Megpróbáljuk a tanácskozásainkat távol tartani a politikától, távol tartani attól, hogy napi ügyekbe belefolyjunk. Mégis, amikor ide jövünk, – sajnos – meg kell szólalnunk, mert vannak olyan események, ami mellett nem mehetünk el úgy, mintha nem láttunk volna azokat. A napokban történt, hogy az egyik hittestvérünk, idős holokauszt túlélő író – kár ezt szépíteni – , rasszista megjegyzéseket tett, az interneten, Ez napok alatt bejárta a magyar sajtót, másról sem lehetett olvasni. Meg kell mondanunk, hogy ilyet nem mondhat senki, se zsidó ember nem mondhatja, se nem zsidó, nem mondhatja se görög, se ciprusi , mert mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Erre kár volna több szót vesztegetni.

Viszont ami azután történt arról is beszélnünk kell

A szélsőjobb, mint egy megvadult oroszlán, rávetette magát erre a témára, és megindult egy valóságos szellemi pogrom, egy olyan pogrom, ami egyre jobban kiteljesedik. A vádlottak padjára próbálják ültetni a zsidókat, az egész magyarországi zsidóságot. Ez ellen nem nekünk kell védekezni, mert ez nem a mi ügyünk, ez az író úr ügye.

Sajnos ezt a szélsőjobboldali támadást magáévá tette a konzervatív többség, és oda jutottunk, hogy Budapest fővárosa – összefogva a fasiszta párt és a konzervatív oldal, a főpolgármester javaslatára – megfosztotta díszpolgári címétől ezt az idős zsidó embert. Ilyet demokráciában nem tesznek, ilyet nem próbálnak kommunikálni. Ez mutatja, milyen törékeny helyzetben élünk.

Mutatja az elmúlt 20 évben milyen iszonyú hatalomra, szellemi befolyásra tett szert a szélsőjobboldal. A korábban egészen kis csoportokat befolyásoló szélsőjobboldali kifejezetten zsidóellenes érzelmekre utazó párt most már oda jutott, hogy ő képes irányítani adott esetben a fővárosi közgyűlést és belehajszolni egy antiszemita hecckampányba. A főpolgármester, a konzervatív fővárosi képviselők attól való félelmükben, hogy lemaradnak a magyarság védő versenyben beálltak a gyűlölködők mellé. Ez nyilvánvalóan az egész országra kihat, és meghatározza a budapesti és az egész magyarországi zsidóság hangulatát. Ne feledjék, nem légüres térben élünk. Azt elmagyarázni a Magyarországon kívül élő embereknek, hogy pontosan mi történt, igen nehéz lesz. Akik ezt a döntést hozták, azok nem értik meg, hogy Magyarország hírnevét rombolták le, és megint jó pár évbe fog kerülni, hogy helyre lehessen állítani. Ennek az ügynek a hozadéka az lesz, hogy külföldről csak azt fogják látni, hogy egy idős, beteg, zsidó embert Budapesten megfosztottak a díszpolgári címétől, az előzményeket már nem igazán fogják tudni, érteni.

Szeretnék mondani valami jót is, mert nem kell mindig ilyen szomorúnak lenni, szólok azokról a programokról, amelyeket az elmúlt évben megpróbáltunk elindítani.

A magyar kormányzat felismerte, hogy a határon túli magyarsághoz, a magyarság gyökereihez elválaszthatatlanul hozzátartoznak a zsidóság különböző kapcsolatai is. Sokan gondolják úgy Magyarországon, hogy az erdélyi, a szlovákiai, vajdasági, a kárpátaljai zsidóság kötődik Magyarországhoz.

Ennek megfelelően kell továbblépnünk, a távlatokról gondolkodnunk. Az első lépést megtettük. Nem oly régen, háromnapos programot szervezett „Határtalan” címmel a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület a MAZSIHISZ támogatásával. Több busszal vitték ki az érdeklődőket a kárpátaljai Munkácsra és Ungvárra. Akik megismerhették, hogy milyen volt ott valaha a zsidó élet.

Hisszük, hogy a magyar kormányzat támogatni fog bennünket abban, hogy minél több ilyen kirándulást szervezhessünk, mi is menjünk át a határon. Szerencsére jól működik az, amit kitaláltak itt Debrecenben. Köszönet a Debreceni Zsidó Hitközségnek, Horovitz elnök úrnak, hogy folytatja a találkozók szervezését.

Nagyon sokat várunk attól a programtól is, amely biztosítja, hogy a határon túlra vihessék el a magyar diákokat megismerkedni az ottani magyarság életével, az ottani körülményekkel. Javasoltuk a kormánynak, hogy ezekbe a programokba a zsidó emlékhelyeket is vonják be, elsősorban a temetőket, a volt zsinagógákat, s az egyéb kulturális létesítményeket.

Arra kérem az itt lévő elnök urakat, vezetőket, hogy ha ezekkel a programokkal találkoznak, ha kérés érkezik hozzájuk, támogassák ezt a kezdeményezést.

Meg kell értenie a magyarországi tanuló ifjúságnak, hogy a zsidóság 1944 előtt ezeken a területeken a magyar társadalom szerves részeként élt, és ez jól működött, bármi is történt azóta. Másrészt kértük,kapjunk arra is forrásokat, hogy a diákokat el lehessen utaztatni a magyarság legnagyobb temetőjébe, Auschwitzba. Csak ott, a helyszínen érthetik meg igazán a holokauszt szörnyűségeit.

Hölgyeim, és uraim, azt gondolom, hogy nagyon sok a teendők, és ezeket a teendőket közösen meg fogjuk oldani.

Köszönöm, hogy meghallgattak.