Kifulladóban az „arab forradalom tavasza”
Éppen fél éve annak, hogy a tunéziai lázadással megkezdődött az arab világon végigsöprő „forradalmi tavasz”, ám a tömegek által kikényszerített politikai változások még roppant szerénynek mondhatók – mutatott rá a Frankfurter Allgemeine Zeitung.
A Közép-Európában 1848 tavaszán lezajlott forradalmakhoz
hasonlóan az arab országokban is az elégedetlen ifjúság volt az,
amelyik kikövetelte a politikai diskurzus megváltoztatását. Sokáig,
talán nemzedékekig fog tartani, míg a forradalmárok elérik
céljaikat. A kezdő lépés már megtörtént: a hosszú évtizedeken át
depolitizált társadalmakban egyre többen gondolkodnak egyénként és
politikai kategóriákban. Nem érik be a hagyományos
propagandaszólammal, miszerint „az embereknek” áldozatot kell
hozniuk az imperializmus és Izrael ellen vívott harc oltárán. E
trend alól még az iszlamisták sem képesek kivonni magukat.
Idealista aktivisták meg akarják változtatni hazájukat, ám
szembetalálják magukat a hatalom megcsontosodott struktúráival.
Jelenleg éppen Egyiptom éli át a kijózanodás időszakát: az egyiptomi
aktivisták túl jók és túl naivak, semhogy partnerek lehetnének a
hatalom játszmájában. A tábornokokkal szemben, akik „vezérkari
szinten” gondolkodnak, és bajonetteket vetnek be, semmi esélyük
nincsen. Az idő és az ifjúság azonban az ő oldalukon van. Ez a belső
harc hosszú időre megbénítja Egyiptomot: a Tahrír tér tüntetői révén
heteken át a világsajtó címlapján szereplő ország még sokáig nem
lesz az a világítótornya a demokráciának, amelyre oly nagy szüksége
volna az arab világnak.
Nem volt véletlen, hogy Szaúd-Arábia négymilliárd dollárral
támogatta meg a kairói tábornokokat, még mielőtt a Nyugat (az IMF)
segítséget ajánlott az elkergetett Hoszni Mubarak utódainak.
Egyiptom a változások kiindulópontja, a szaúdi királyság viszont
mint a status quo rendíthetetlen masszívuma ellenforradalmat szít. A
politikai reformokat sürgető hazai követeléseket Rijád két
„jótékonysági csomaggal” némította el; ezek értéke a GDP
egyharmadára rúgott. Bahreinben szaúdi katonák nyújtottak támogatást
a szunnita királynak, hogy leverhesse a síita többség lázadását.
Szaúd-Arábia fél a változásoktól, mégpedig két okból – mutatott
rá a német lap. Egyrészt attól tart, hogy Irán hasznot húzhat az
„arab tavasszal” járó változásokból és az ezekkel járó
instabilitásból. Másrészt a vahhábita királyság ugyanazzal a
dilemmával szembesül, mint Gamal Nasszer elnök idején. A múlt század
50-es és 60-as éveiben a „haladó pánarab” eszme zászlóvivője,
Nasszer Egyiptomból kiindulva akarta megváltoztatni az arab világot.
Szaúd-Arábia, az Egyesült Államok támogatásával, viszont
szembeszegült vele.
Ma ismét Egyiptomból kaphatna impulzust a Közel-Kelet
átrendezése, s azt ismét Szaúd-Arábia akarja megakadályozni. Fél
évszázaddal ezelőtt az arab világ négy központi állama közül három
(Egyiptom, Szíria, Irak) a magáévá tette Nasszer szocialista
pánarabizmusát. A Nyugatnak akkor egyetlen szövetséges maradt:
Szaúd-Arábia. A négy állam közül kettőben nemrég megbukott az elnök:
Szaddám Huszein 2003-ban, Mubarak 2011-ben. Rijád masszív védgátként
szegül szembe a további változásokkal, ennek során még a megvetett
szíriai diktátort, Bassár el-Aszadot is hajlandó támogatni.
Szíria kulcsfontosságú országgá vált. Líbia peremállam, amely
veszélyforrássá válhat – például, ha Kadhafi egy nemzetközileg
elszigetelt csonka-Líbiában a terrorizmus keresztapjává nőné ki
magát. Szíria viszont központi fekvésű ország, amelynek a térség
minden konfliktusához köze van: a libanoni Hezbollah és a palesztin
Hamász pártfogójaként, a Golán-fennsíkon keresztül Izrael
szomszédjaként, Irak szomszédjaként – és Irán szomszédjaként
mindenütt, ahol az iszlám köztársaság destabilizálásra törekszik.
Ha rendszerváltás következne be Damaszkuszban, vagyis Aszad
uralmát a szunnita többség kormánya váltaná fel, úgy kő kövön nem
maradna a Közel-Keleten – véli a FAZ szakértője, Rainer Hermann.
Ettől sokan tartanak, így aztán a világ többnyire hallgat a szíriai
vérfürdők láttán. Éppen a sokat dorgált török kormányfő, Recep
Tayyip Erdogan az egyetlen fajsúlyos politikus, aki keményen
odamondogat Aszadnak.
Ő viszont nincs elszigetelődve. Amíg a világ Líbiával
foglalkozik, addig a figyelem megoszlik Tripoli és Damaszkusz
között. Aszadra csak Kadhafi bukása után nehezedne nagyobb nyomás.
Hatalmának alapját a fegyverek képezik, miként szövetségese, Irán is
fegyverrel törte le 2009 nyarán a meghamisított elnökválasztási
eredmény ellen tiltakozó „zöld mozgalmat”. Logikus, hogy Teherán
„szakértelmével” is segíti Aszadot a lázadás elfojtásában.
Szaúd-Arábia is kitart Aszad mellett, noha annak bukása a
vahhábita királyság ősellenségét, Iránt gyengítené. Rijád azonban
retteg a változásoktól. Még Izrael sem kívánja Aszad bukását, és nem
ismeri fel azt az esélyt, amelyet egy damaszkuszi rendszerváltás
jelentene az egész Közel-Kelet (Izraelnek is hasznos) átrendezése
szempontjából.
Benjámin Netanjahu Izraeljének azonban az 1973 óta békés
konfrontáció többet ér, mint egy rendszerváltás és békekötés
Szíriával. Amíg Aszad testesíti meg ezt a szembenállást, addig
Izraelnek nem kell kiürítenie a Golánt, és nem kényszerül tárgyalni
az Aszad által támogatott palesztinokkal.
A szaúdi uralkodócsalád nem érdekelt a levantei térség
átrendezésében: politikáját az Irántól érzett rettegés határozza
meg. A nemzetközi közösség nem volt képes visszatartani Iránt a
nukleáris fegyverkezéstől. Rijád ezért úgy érzi, hogy a szunnita
iszlám központjaként kénytelen saját magát megvédeni. A félelem
konkrét: Aszad bukása előtt Irán „elterelő” hadművelethez
folyamodhat, például Irakban vagy a Perzsa-öbölben. Mivel a jelek
szerint a Nyugat keze meg van kötve, egy Szaúd-Arábiából, Iránból és
Izraelből álló „furcsa koalíció” azon fáradozik, hogy az arab
tavasszal szemben megőrizze a status quót.
