Hibernált állapotban Törökország EU-integrációja
Hibernált állapotban Törökország EU-integrációja
A vasárnapi törökországi parlamenti választásokra a kormányzó Igazság és
Fejlődés Pártja (AKP) egyértelmű győzelmét vetítik előre a
közvélemény-kutatások. A mérsékelten iszlamista párt 2002-es
hatalomra kerülése óta intenzív politikát folytat Törökország
mielőbbi uniós csatlakozása érdekében, ennek ellenére továbbra sem
tudni, hogy az eurázsiai ország végül milyen formában ágyazódik majd
be az európai struktúrába.
Törökország hosszú ideje vár az európai szalonba való bebocsátásra:
már 1959-ben jelezte társulási szándékát az Európai Közösséghez, ám
a státust csak 1963-ban nyerte el. Gazdasági szempontból is régóta
kötődik az „öreg kontinenshez”: 1995 óta tagja a vámuniónak.
A katonai puccsok, a hullámzó gazdasági teljesítmény és az 1974-es
ciprusi konfliktus azonban negatívan befolyásolta Ankara teljes jogú
tagságra 1987-ben benyújtott igényét. Európa egészen 2005 októberéig
váratta a törököket arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljön velük, amit a
Recep Tayyip Erdogan vezette kormány sorozatos intézkedései előztek
meg az uniós jogharmonizáció érdekében. Az Európai Bizottság akkor
elismeréssel adózott az igazságszolgáltatás, az állam és a hadsereg
közötti viszony, valamint a kulturális jogok megreformálásának.
Egyúttal hangsúlyozta, hogy az emberi jogok terén jelentős
lemaradást kell pótolnia Ankarának, különös tekintettel a kurd
kisebbségre, illetve a szólás- és vallásszabadságra.
Brüsszel hozzáállásában azóta sem tapasztalható alapvető változás;
a török kormány látható erőfeszítései ellenére máig mindössze 13
csatlakozási fejezetet nyitottak meg a 35-ből, s közülük csupán
egyet sikerült lezárni.
Ankara belépése a kezdetektől megosztja az európai közösséget,
ennek összetett politikai, gazdasági és kulturális vetületei vannak.
A teljes jogú török tagság legfőbb ellenzői közé tartozik
Franciaország és Németország, a két befolyásos tagállam támogatása
nélkül Törökország alkupozíciója jelentősen gyengül. Nicolas Sarkozy
elnök legutóbb márciusban járt Ankarában, ahol ismételten
leszögezte: nem támogatja Törökország teljes jogú tagságát. A
francia elnök Angela Merkel német kancellárral egyetértésben
úgynevezett privilegizált partnerséget kínál a török félnek. Ezt az
Erdogan-kormány teljesen elfogadhatatlannak minősíti, mondván, hogy
a tárgyalások Törökország tényleges csatlakozásáról szólnak.
Párizsnak rendkívül kedvezőtlen lenne például, ha Ankara belépése
megbolygatná a költségvetési és támogatási rendszert: a 72 milliós
török lakosság csaknem 30 százaléka még mindig a mezőgazdasági
szektorban dolgozik, ez pedig az agrárpolitika és kohéziós
támogatások nagyfokú igénybevételét vetíti elő. Franciaország az
agrártámogatások egyik fő haszonélvezőjeként értelemszerűen nem
járna jól ezzel a bővítéssel. Brüsszelnek fejfájást okozna továbbá a
munkaerőpiac teljes megnyitása a dinamikus, fiatal lakossággal
rendelkező ország előtt, arról nem is beszélve, hogy Törökország
lélekszámánál fogva kényelmetlenül nagy szerephez jutna a közösségi
döntéshozatalban. A megosztott Ciprus – amelynek északi részét
1974-ben foglalták el török csapatok – tovább bonyolítja az amúgy is
több sebből vérző tárgyalásokat, Ankara ugyanis a mai napig nem
ismeri el a Ciprusi Köztársaságot, amivel megszegi a társulási
megállapodáshoz csatolt kiegészítő jegyzőkönyvet.
Ezen gazdasági és politikai dimenziók feltehetően sokkal nagyobb
hangsúlyt kapnak a török csatlakozás elleni érveléskor, mint az,
hogy a muzulmán Törökország – amelynek nagyobb része Ázsiában
fekszik – mennyiben tekinthető az európai kultúrkör részének.
Brüsszel ráadásul soha nem árult zsákbamacskát: már 2005-ben
leszögezte, hogy nyílt végű folyamatról van szó, így korántsem
biztos, hogy Ankara végül valóban csatlakozhat az EU-hoz. A
tárgyalások megfeneklése igazolni látszik azokat a szakértőket, akik
a török belépést illetően 15-20 éves távlatokban gondolkoznak.
Mindez alaposan kedvét szegte az ankarai vezetésnek: Egemen Bagis
EU-ügyekért felelős török miniszter idén áprilisban indulatosan
kikelt az ellen, hogy Európa 49 éve a küszöbön várakoztatja
országát. Ahmet Davutoglu török külügyminiszter ennek ellenére újra
és újra megerősítette országa EU-tagság iránti elkötelezettségét,
Erdogan pedig nemrég bejelentette, hogy a választások után az
európai uniós kapcsolatokért felelős minisztériumot állítanak el.
Eközben a török Hürriyet Daily News pedzegetni kezdte: Ankarának
inkább gazdasági szempontból javallott közelednie egy olyan
Európához, amelynek lakossága ellenszenvvel tekint rá, ráadásul
gazdasági problémákkal küzd. Törökország – amely Európa hatodik
legnagyobb gazdasága, és 2050-re a harmadik helyet foglalhatja el
Németország és Nagy-Britannia mögött – némi megtorpanás (2009) után
viszonylag hamar kilábalt az Európát is megrázó világgazdasági krízisből.
Ankara külpolitikáját tekintve közel-keleti félfordulatot tett az
elmúlt években, és azon fáradozik, hogy befolyásos szereplőként
léphessen fel a térségben. A külügyminiszter visszautasította
például azokat a vádakat, miszerint Ankara túl lassan reagált volna
az arab tavasz eseményeire, hangsúlyozván, hogy a török kormányfő
elsőként szólította fel Hoszni Mubarak egyiptomi államfőt a
távozásra – írta a The Economist című brit hírmagazin. Törökország
Izraellel való kapcsolata jelentősen elmérgesedett a gázai
segélyflottilla tavaly májusi megtámadását követően. Robert Gates
amerikai védelmi miniszter a tavalyi konfliktus után kijelentette:
Brüsszel és az elhúzódó csatlakozási tárgyalások okolhatóak majd
azért, ha Törökország hátat fordít a Nyugatnak. Az iszlám értékeket
előtérbe helyező AKP ezzel szemben rendre hangsúlyozta
elkötelezettségét az atatürki hagyományokon nyugvó világi
Törökország és a nyugati szövetségi rendszer mellett.
BreuerPress-info
