Budapesten született 1921. november 27-én, ősei között lengyelek és franciák is voltak.
Pilinszky János költő 30 éve halt meg
Harminc éve, 1981. május 27-én hunyt el Pilinszky János Kossuth- és József Attila-díjas
költő. Budapesten született 1921. november 27-én, ősei között lengyelek és
franciák is voltak. Egyik nagynénje a szervita rend főnöknője, és
egy lánynevelő intézet igazgatója volt, így Pilinszky gyerekkora
egyszerű apácák és fiatalkorú prostituáltak között telt. Innen is
eredeztethető mély katolikus hite, valamint a bűn és a büntetés
tematikája a költészetében.
A piarista gimnáziumban már költőnek készült. Az egyetemen előbb
jogot, majd művészettörténetet hallgatott, de diplomát nem szerzett.
Első verseit a Napkelet, a Vigilia és az Élet közölte, ez utóbbinak
segédszerkesztője is volt. 1944-ben behívták katonának.
Németországba vitték, közelről láthatta az emberi nem legmélyebb
nyomorúságát, a koncentrációs táborok világát, és ez későbbi
költészetének alapélménye lett.
1945 őszén hazatért, 1946-tól az Újhold című folyóirat
társszerkesztője volt, de szoros szellemi és személyes kapcsolat
fűzte a Vigiliához és a Válaszhoz is. Első kötetét, a Trapéz és
korlát címűt a Szent István Társulat adta ki, s elnyerte érte a
Baumgarten-díjat. 1947-48-ban ösztöndíjasként Rómában tartózkodott.
Hazatérve „pesszimizmusa” miatt kiszorították az irodalmi életből,
kiadói korrektorként dolgozott éveken keresztül. Az irodalomba
1957-es Aranymadár című kötetével tért vissza, és ekkor lett az Új
Ember című katolikus hetilap belső munkatársa. Haláláig nagyrészt
itt jelentek meg tárcái, művészetkritikai írásai, filozófiai
mélységű vallásos és bölcseleti elmélkedései, amelyeknek nagy része
a Szög és olaj című kötetben olvasható. 1959-ben jelent meg a
háború, az embertelenség, a holokauszt borzalmai inspirálta
Harmadnapon című kötete, amelyet számos kritikusa legjelentősebb
gyűjteményének tart.
A hatvanas évektől kezdve egyre többet utazott külföldre,
nemzetközi elismertségét kiváló fordítóknak köszönhette, franciára
Pierre Emmanuel, angolra Ted Hughes fordította, és az ő meghívására
Londonba is eljutott.
A hetvenes évektől itthoni népszerűsége is nőtt, 1971-ben József
Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott, sorra jelentek meg kötetei
(Szálkák, Végkifejlet, Tér és kapcsolat, Kráter). A versek mellett
írt forgatókönyvet Rekviem címmel. A hirtelen jött népszerűség nem
változtatott alapvetően visszahúzódó, szorongásos személyiségén.
Önpusztító életet élt, láncdohányos volt, erősen ivott,
gyógyszereket szedett, mellé literszámra fogyasztotta a kávét.
Kétszer nősült, évekig tartott viharos kapcsolata Jutta Scherer
német vallástörténésszel.
Katolikus költőként szeretik definiálni, ám ő ezt a „költő vagyok
és katolikus” kijelentésével következetesen elhárította magától.
Világlátásában, verseiben és egyéb írásaiban is tetten érhető az
isteni megváltásba, a kegyelembe, a szeretetbe vetett hite, a
bűnösök, az elesettek iránt érzett részvéte, ugyanakkor a rideg
létbe vetettség szorongató élménye, az ember feloldhatatlan
magányának érzése is.