Törökország új szerepbe bújik. A miniszterelnök sarokba szorította hazája egykor mindenható hadseregét, demoralizálta a köztársasági (világi) establishmentet,
és anatóliai tigrissé változtatta az évtizedeken át puccsok és válságok gyötörte országot.
Hét és fél évvel az iszlamista gyökerű AKP elsöprő választási győzelme után, amely a kormányfői székbe juttatta Recep Tayyip Erdogant, Törökország új szerepbe
bújik. A miniszterelnök sarokba szorította hazája egykor mindenható
hadseregét, demoralizálta a köztársasági (világi) establishmentet,
és anatóliai tigrissé változtatta az évtizedeken át puccsok és
válságok gyötörte országot. Az utóbbi hónapokban pedig Törökország
egyre inkább a hangos, sőt pökhendi regionális hatalom mezét ölti
magára, történelmi irányváltást hajtva végre – írta a Der Spiegel.
„A törökök mindig csak egy irányba meneteltek – mondta egyszer a
modern köztársaság megalapítója, Kemal Atatürk -, mégpedig Nyugat
felé.” Most pedig, Erdogan csaknem nyolcévi kormányzása után, az
ország Kelet felé indul el.
A legegyértelműbb jelét ennek az Izraelhez fűződő viszony mutatja.
A múlt század 40-es éveiben Törökország még menedékhely az üldözött
európai zsidók számára. 1949-ben Ankara az iszlám vallású országok
közül elsőként ismeri el Izrael államot. Kettejük érték- és
érdekközösségének alapja a két ország világi elitje, a közösség
csaknem 60 éven át fennmarad. Június elején azonban, a véres
flottilladráma következményeként, felbomlik.
A Mavi Marmara hajót ért izraeli támadás nyomán, amelyben kilenc
török állampolgár veszti életét, Erdogan állami terrorizmussal
vádolja Izraelt, hazahívja tel-avivi nagykövetét, és arra a
kijelentésre vetemedik, hogy „a világ ma egyenlőségjelet tesz a
horogkereszt és a Dávid-csillag közé”. „Ez a nap fordulópont a
történelemben – hangoztatja az ankarai parlamentben a török-izraeli
viszonyt elemezve. – Ezentúl semmi sem lesz úgy, ahogyan eddig
volt.”
A török fordulat az Iránhoz fűződő kapcsolatokban is tetten érhető.
Ankara az 1979-es iszlám forradalom óta gyanakvással figyelte a
mollák államát. A két ország határán nagy tábla hirdeti:
„Törökország laicista állam” – ez világos elutasítása a szomszédban
uralkodó teokráciának.
Június 9-én azonban Törökország ENSZ-nagykövete ellenszavazatot ad
le az ENSZ Biztonsági Tanácsában. A voksolás tétje az Irán elleni
újabb szankciócsomag, amelyet a nyugati államok dolgoztak ki, s
amelyet Moszkva és Peking is megszavaz, így akarva büntetni Teheránt
vitatott atomprogramja miatt.
A Nyugatot sokkolja a török ellenszavazat. Egy ország, amely 60
éven át biztosította a NATO délkeleti szárnyát, s amely a koreai
háborútól kezdve Afganisztánig az atlanti szövetség második
legnagyobb hadseregével rendre az USA és Európa mellett sorakozott
fel – most hirtelen a mollák barátja lett? Ki tehet a törökök
pálfordulásáról? Erdogan? Izrael? Az európaiak?
Robert Gates amerikai védelmi miniszter június elején Londonban
arról beszélt, Törökország Kelet felé orientálódása „nagymértékben
annak köszönhető, hogy ebbe az irányba szorították egyes európaiak,
akik megtagadták tőle a szerves kapcsolódást a Nyugathoz”.
Ez az érvelés nehezen cáfolható. Az EU-államok már az 1963-ban
aláírt társulási egyezményben világos belépési ígéretet tettek
Ankarának. 1987-ben a török kormány benyújtja első csatlakozási
kérelmét. Bár az ezt előkészítő hivatalos tárgyalások 2005-ben
megkezdődnek, Brüsszel azóta is csak áltatja a törököket, miközben
sorra fogadja be tagjai közé a keleti tömb egykori
államait.
Erdogan ennek dacára kitart európai víziója mellett, s ezzel az
aduval a kezében olyan mértékű reformokat hajt végre, mint előtte
egyetlen török kormányfő sem. Kockázatokat vállal, csökkenti a
feszültséget a kurdokkal, kedvében akar járni Európának. Úgy akar
bevonulni a történelembe, mint aki bevezette hazáját a „keresztény
klubba”.
Egy idő után azonban, egészen pontosan Angela Merkel 2005-ös és
Nicolas Sarkozy 2007-es hatalomra jutás között, elapad Erdogan
buzgalma. Ha a fenti két politikus valamiben egyetért, az pontosan a
teljes jogú török EU-tagság elutasítása. Erdogan megérti, hogy
egyelőre nincs esélye Európában – tettvágyának tehát új irányt szab:
Kelet felé.
Izraellel kapcsolatban még egyértelműbb a török csalódás kezdete:
2008. december 27. Előtte Ankara éveken át közvetítőként működik
közre az Izrael és Szíria közötti béketárgyalásokon. Erdogan
szeretne hozzájárulni a Golán-fennsík miatt 1967 óta fennálló
konfliktus megoldásához. 2008 karácsonyán már az áttörés küszöbén
érzi magát. December 22-én Ankarába érkezik Ehud Olmert izraeli
kormányfő. Hazatérve kiadja a parancsot az „Öntött ólom”
hadműveletre: ez Izrael bosszúja a Gázai övezetből kilőtt
Hamász-rakétákért. Az offenzívában 1400 palesztin hal meg.
A török politikus a mai napig árulásnak tekinti, hogy Olmert nem
tájékoztatta a közelgő hadműveletről. Négy héttel később a davosi
fórumon kiviharzik egy pódiumvitáról, menet közben odaszól Simon
Peresz izraeli elnöknek: „Az öléshez nagyon jól értetek. Tudjuk,
hogyan öltetek meg gyerekeket a tengerparton.” Azóta mélyponton van
a török-izraeli viszony. A lehűlés jele, hogy az Izrael-ellenes
kormánypolitikát bíráló török újságírók gyorsan megkapják a
„cionista” jelzőt.
Mindkét országban az ultrák váltak hangadóvá. Törökországban ezt a
szerepet maga Erdogan játssza, Izraelben pedig olyanok, mint Avigdor
Liberman külügyminiszter. Úgy tűnik, a két ország – a Közel-Kelet
„egyedüli demokráciái” – a nacionalista lázban elvesztette
ellenzékét.
A fordulat a török belpolitikában is érzékelhető. Az utóbbi
hetekben megélénkült a kurd gerillák tevékenysége, fegyveres akcióik
május eleje óta több mint 50 ember (zömmel katonák) életét oltották
ki. A gerillák azt állítják, támadásaikat azért újították fel, mert
a török kormány elutasította a politikai párbeszédre tett
ajánlatukat. Ankara csapaterősítéssel és az iraki határon átnyúló
megtorló akciókkal válaszolt, őrizetbe véve több kurd politikust,
aki az amnesztiában bízva tért haza külföldről. Megbékélés helyett
bekeményítés várható ezen a téren is.
