Goldziher Ignác nyelvész, orientalista, a legnagyobb magyar arabista.
160 éve született Goldziher Ignác orientalista – PORTRÉ
Budapest, 2010. június 18., péntek (MTI) – Százhatvan éve született
Goldziher Ignác nyelvész, orientalista, a legnagyobb magyar
arabista.
Székesfehérváron született 1850. június 22-én, apja jómódú zsidó
kereskedő volt. Tanulmányait a zirci cisztereknél kezdte, de
gimnáziumba Budapesten járt, mivel a család a fővárosba költözött.
Már tizenhat évesen arabot, törököt és fárszi nyelvet tanult az
egyetem bölcsészettudományi karán, ahol Vámbéry Ármin és Toldy
Ferenc tanítványa volt. Török mesefordítása is megjelent
akkoriban.
Egyetemi tanulmányait Budapesten, Berlinben, Leidenben és Lipcsében
végezte. Huszonkét éves korára a Budapesti Egyetem magántitkára
lett. 1873-ban állami ösztöndíjjal Arany László és Heinrich Gusztáv
társaságában Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban folytatott
kutatásokat. Oxfordi és cambridge-i útján, keleti kéziratok
tanulmányozása közben oroszul és szanszkritül is megtanult.
Nagyon hamar a legnagyobb tudományos tekintélyek között emlegették,
az egész világ orientalistái ismerték a nevét. Ennek ellenére,
amikor Keletről hazatért, Trefort Ágostontól nem kapta meg a
megígért professzori állást, sőt az egyetem is elutasította zsidó
származása miatt. Világhírű tudós létére hosszú évekig mint
hivatalnok dolgozott: 1876-től harminc éven át a budapesti izraelita
hitközségnél volt titkári állásban, elsősorban az iskolaügyek terén
tevékenykedett. Az Országos Rabbiképző Intézetnek 1900-ban lett
óraadó tanára.
A Közel-Kelet titokzatos világát kutatta, tanulmányozta az arab és
a héber kultúrát, az iszlám társadalomtörténetet és
vallásfilozófiát. Kiválóan ismerte a Bibliát, a Koránt, a középkori
zsidó irodalmat, a görög bölcseletet. Csak huszonegy éves volt,
amikor 1871-ben levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos
Akadémia, 1892-ben lett rendes tag. Az orientalisták 1889-es
stockholmi nagygyűlésén nagy aranyéremmel tüntették ki, 1894-ben
pedig a Budapesti Tudományegyetem sémi filológiai tanszéke rendes
tanárának nevezték ki. Tiszteletbeli tagja volt ezen kívül a
berlini, göttingeni, szentpétervári, amszterdami, koppenhágai
akadémiának, számos egyetem avatta díszdoktorrá. Külföldi oktatási
intézmények kínáltak fel neki katedrát, amelyet mindig szerényen
elhárított, ő a Budapesti Tudományegyetemen szeretett volna
tanítani.
Fáradhatatlanul részt vett a Magyar Tudományos Akadémia munkájában,
1910-ben lett a testület nyelv-és irodalomtörténeti osztályának
elnöke. Több évtizedes tudományos munkássága könyvtárnyi terjedelmű,
életművének 1927. évi bibliográfiai összegzése 580 kötetet és
tanulmányt sorol fel. Arabistaként megírta a Sía irodalom történetét
(1877), 1884-ben jelent meg A mohamedán jogtudomány eredetéről című
kötete. 1899-ben Leidenben adták ki német nyelven Az iszlám című
munkáját. Számos fontos műve foglalkozott hebraisztikával. Naplója,
amelyet 1890-től kezdve 1919-ig németül vezetett, 1985-ben jelent
meg először magyar nyelven, és csaknem száz évet kellett várni, míg
2008-ban újra nyomdába került Előadások az iszlámról című könyve
magyarul.
Tudományos munkássága az iszlám kultúrtörténet csaknem minden
területére kiterjedt, elsőként vizsgálta e világvallás kialakulását
történeti fejlődésében. Ő végezte el a Nemzeti Múzeum gyűjteményében
levő keleti – héber, török, arab, perzsa – nyelvű kéziratok
meghatározását és rendezését.
1921. november 14-én halt meg Budapesten.
