Vígopera három felvonásban, német nyelven
Richard Strauss: A rózsalovag
Vígopera három felvonásban, német nyelven
Premier: 2010. március 20., 21.
Librettó: Hugo von Hofmannsthal
Karmester: Kovács János, Dénes István
Rendező: Andrejs Žagars
Dramaturg: Jochen Breiholz
Díszlettervező: Julia Müer
Jelmeztervező: Kristīne Pasternaka
Világítástervező: Kevin-Wyn Jones
A tábornagyné: Bátori Éva, Sümegi Eszter
Ochs báró: Gábor Géza, Lars Woldt
Octavian: Meláth Andrea, Mester Viktória
Faninal: Kálmán Péter, Gurbán János
Sophie: Rácz Rita, Hajnóczy Júlia
Marianne: Temesi Mária, Iván Ildikó
Valzacchi: Derecskei Zsolt, Mukk József
Annina: Ulbrich Andrea, Sánta Jolán
Rendőrbiztos: Egri Sándor, Tóth János
A tábornagyné udvarmestere: Beöthy-Kiss László, Daróczi Tamás
Faninal udvarmestere: Gerdesits Ferenc, Kecskés Sándor
Jegyző: Sárkány Kázmér, Farkas Gábor
Vendéglős: Kiss Péter, Szűcs Árpád
Olasz énekes: Fekete Attila, Wendler Attila
Divatárusnő: Kovács Irma, Bognár Tünde
Állatkereskedő: Ambrus Imre, Szilágyi Imre
Három nemesi árva: Magyari Eszter, Töreky Katalin
Heresznyei Eszter, Réder Katalin
Sziklás Tünde, Szőnyi Szilvia
Háziszolga: Bakó Antal, Tóth G. Zoltán
Leopold: Tóth Máté
Négy lakáj: Csiki Gábor, Roska Dániel, Ambrus Imre, Molnár Gábor
Zsigmond Géza, Illés Péter, Balás Péter, Tóth G. Zoltán
Négy pincér: Csiki Gábor, Roska Dániel, Ambrus Imre, Molnár Gábor,
Zsigmond Géza, Illés Péter, Tóth G. Zoltán, Balás Péter
Vezető korrepetitor: Hidegkuti Pálma
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér
Zenei munkatársak: Bartal László, Bartinai Gábor, Doman Katalin, Fajger Orsolya,
Harazdy Miklós, Pethő Zsolt, Salgó Tamás, Sándor Szabolcs
Játékmester: Aczél András
Rendezőasszisztens: Szabó Emese, Kováts Andrea
Szcenika: Juhász Zoltán, Resz Miklós
Jelmezkivitelező: Madarász Márta
További előadások:
Március 26. (18h), 28. (11h),
Április 4. (18h), 11. (18h), 20. (18h), 25. (18h)
A bemutató koprodukciós partnere
a Szlovák Nemzeti Színház.
INGYENES OPERAISMERTETŐK AZ ELŐADÁSOK ELŐTT!
Az Operaház ifjúsági programjainak részeként minden előadás előtt ingyenes operaismertető órára várja a közönséget Molnár Szabolcs zenetörténész a Székely Bertalan teremben.
Hugo von Hofmannsthal
Előszó
Mi sem nehezebb, mint a létezőt nem létezőként elképzelni. E figurák jó ideje leváltak költőjükről; a tábornagyné, Ochs báró, Octavian, a gazdag Faninal és lánya, valamint életük szövete, mindez mintha már régóta ugyanígy létezne, nem az enyém már, nem is a zeneszerzőé, hanem a lebegő, különös módon megvilágított világ – a színház – részei, amelyben már egy ideje, és talán még egy ideig fennmaradhatnak.
Ahogy Strauss-szal a Rózsalovag születésének idejéből származó levélváltásunkat lapozgatom, a levelekből a fogalmazók és a címzettek számára még mindig elevenen árad a darab születésének atmoszférája, még mindig megérint a kísérleti, belül hittel teli, kívül kétségekkel kísért produkció eleven valósága. Emlékszem, milyen ellenállással fogadta a világ a képzeletből születő, bár eleven figurákat, és hogyan próbálta azokat elutasítani, elintézni. Ma már szinte hihetetlennek tűnik, milyen hosszas levélváltásra volt szükség egy jeles színházigazgató az egésszel és a részletekkel kapcsolatos kétségeinek eloszlatására, vagy, hogy a könnyed komédia bizonyos részletei, a könnyed mozdulatokkal festett, már elfogadottan harmóniát és nyugalmat sugárzó vonások, milyen élesen, bántóan hatottak. Az is alig hihető, hogy az első énekesnő visszaküldte a tábornagyné szerepét az intendánsnak, és felmentést kért a „kétértelmű atmoszférájú” darabban való szereplés alól.
A kezdet mégis mentes maradt a nehézségektől. A mű keletkezése pedig ugyanolyan kedélyes volt, mint maga a darab. A szövegkönyv valójában egy beszélgetés – egy valós együttműködést hozó fordulat alapján szerzőként aposztrofálható barátommal, Harry Kessler gróffal való beszélgetés – során keletkezett. A karakterek – a buffo, az öreg, a hölgy, a „Cherubin” – eleve a szemünk előtt lebegtek, a névadásra csak később került sor. Az ismert típusokat pontos tollvonásokkal tettük egyénivé. A cselekmény szinte önmagától, a figurák egymáshoz való, mindenkor tipikus viszonyából született. (Csak zárójelben: valójában a Moličre-i vígjáték sem elsősorban a jellemeken, hanem inkább azok egymáshoz való viszonyán alapul.) Weimarban folytatott produktív beszélgetéseink alapján zsebemben a szereplők egy étlap hátoldalára skiccelt névsorával, valamint fejemben a cselekmény kész tervével utaztam Berlinbe. Mintha csak tegnap lett volna, annyira elevenen él bennem, milyen hatást gyakorolt a történet Straussra, aki rendkívül produktívan hallgatott, de éreztem, hogy eközben valamennyi éppen csak megszületett figurához azonnal valamilyen épp akkor születő zenét rendel. Majd így szólt: „Megcsináljuk és bemutatjuk. Sőt azt is hajszálpontosan tudom, mi lesz a reakció. Nyilván az, hogy a darab ismét nem tesz eleget az általános elvárásoknak, hogy ismét szégyenletesen csalódniuk kellett, hogy még mindig nem született meg az a vígopera, amire a német nép évtizedek óta vár. Az operánk tehát meg fog bukni. Ám amíg elkészül, jókat szórakozunk majd. Utazzon gyorsan haza, és küldje át mielőbb az első felvonást.” A fenti beszélgetésre 1910 márciusának utolsó napjaiban kerülhetett sor. Strauss május 4-i keltezéssel jelezte, hogy az első felvonás megérkezett Garmischba, május 16-i levelében pedig már így írt: „Olyan gyors iramban komponálok, ahogyan a Loisach halad”. Egy évvel később, 1910 májusában már arról tudósít, hogy már a harmadik felvonást kezdi. A mű 1911 januárjában, Drezdában került bemutatásra.
Pontosan emlékszem a néhány szép Maillol-szoborral díszített weimari könyvtárszobában folytatott pergő, lázas, szabatos szócsatákra, ám az eleven alakok valós világának életre hívásához megannyi izgatott és ihletett beszélgetés, valamint a névtelen tipikus karakterekkel és lehetséges kombinációikkal való megannyi játék sem lett volna elegendő. Titokban az 1740es évekbeli teljes, félig képzeletbeli félig valós bécsi miliő felvázolását tűztük ki célul, a város egymást kölcsönösen fenntartó, egymással keveredő társadalmi rétegeinek bemutatását, szertartásaikkal, szociális rétegződésükkel, eltérő beszédmódjukkal, sajátos nyelvükkel együtt, folytonosan érzékeltetve az oly közelinek vélt, föléjük magasodó udvar és az egyszerű nép állandó jelenlétét. Így jött létre a mellékszereplők serege, így született a duenna, a vendéglős, a rendőrbiztos, az udvarmester figurája, a lakájok, az intrikusok, a tányérnyalók, a kereskedők, a fodrászok, a futárok, a pincérek, gyaloghintóvivők, tolvajok, hajdúk, gyanús alakok hada. Akiket egy ugyancsak, mint minden a darabban, félig képzeletbeli, félig valós, célzásokkal, kétértelmű jelentésekkel teli nyelv helyez közös foglalatba, amelynek segítségével minden szereplő társadalmi helyét behatárolva jellemzi önmagát, amely minden szereplő szájában azonos – a kor imaginárius nyelve – mégis minden szereplő szájában más, viszonylag tekintélyes távot ívelve át a tábornagyné egyszerű (empatikus lényét kifejező, sok esetben már-már az alázatosságig egyszerű) nyelvezetétől Octavian fiatalos kíméletlenséget tükröző, tömör, elegáns beszédstílusán át Faninal megnyilvánulásaiig, aki lánya szerint kissé dagályos ugyan, de túlságosan naiv, és a buffo figura a szónokiast a közönségessel elegyítő modoráig. A Rózsalovag librettója e – egy kritikus által valószínűleg elmarasztalóan, szerintem azonban tökéletesen találóan, a 18. század volapükjének nevezett – nyelv miatt feltehetően a világ legnehezebben lefordítható szövegkönyve. Számos ügyes tollforgató megpróbálta áttenni már angolra, franciára vagy olaszra. A fent körvonalazott nyelv elemeiből álló figurák azonban az idegen nyelven megmerevednek, körvonalaik megvastagodnak. A modellálás legfinomabb eszköze hiányzik: a figurák közti könnyed, a darabot elevenné tevő kommunikáció.
(1927) Mente Éva fordítása
