Németországi Magyar Kulturális Évad és a zene ünneplése
„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” Kodály Zoltán, 1944
2006. március 9-én vette az Ungarischer Akzent – a Németországi Magyar Kulturális Évad kezdetét. Az ünnepi megnyitón Németország szívében, Berlin centrumában, a Művészeti Akadémia Pariser Platz-i új épületében Mocsári Károly és Hernádi Ákos Bartók Csodálatos mandarinját adta elő két zongorán, az azóta Oscar-díjra jelölt (Maestro) M. Tóth Géza filmanimációjának kíséretében, majd Berkes Dóra és Kozma Péter „fényfestészeti” installációi vonták be varázsukkal a Brandenburgi kaput és a környező házak homlokzatát. A fő motívumot emitt a kortárs magyar képzőművészet szolgáltatta: tápláló forrásától – a 20. századi modernizmus Németországban talán legismertebb magyar klasszikusától –, Moholy-Nagy Lászlótól inspirálva.
Azóta eltelt több mint másfél év és az Évad a vége felé közeledik. Mivel a magyar zene oly nagy hangsúllyal volt jelen ebben az időszakban Németországban, a Zene Világnapján mi azzal ünnepelünk, hogy egy kicsit megállunk és visszatekintünk, hiszen több mint 200 koncerttel az Évad programjai között kiemelkedő szerep jutott a zenének.
Egy ilyen nagyszabású programsorozat egyedülálló lehetőség, hogy nagyon koncentráltan és folyamatosan eljuttathassuk zenei produkcióinkat külföldre. Bajorországtól Schleswig Holsteinig élvezhette a német közönség zeneszerzőink, zenészeink dallamait. Bartóktól Kurtágig a teljes paletta bemutatkozhatott, népzenei, világzenei, jazz és könnyűzenei produkciók is többszöri felkéréseknek tettek eleget. Nagyzenekari koncertek, kamaraegyüttesek, szólisták, kvartettek koncertjei és operák, operettek voltak hallhatók. Megismerhették a németek még élő zenei hagyományainkat is, pl. a Sebő együttes elevenítette fel a magyar táncház mozgalmat. Számos csereprogramot szerveztünk, városok, kisebb települések, zenei iskolák, akadémiák kaphattak így olyan fellépési lehetőségeket, amelyhez egyébként valószínűleg nem jutottak volna.
Zenei versenyeink között az egyik legjelentősebb a Ligeti György emlékére kiírt zeneszerzői verseny, amellyel teret és lehetőséget adtunk fiatal zenészeknek, hogy megmérethessenek nemzetközi szinten. A versenyek mindig jó alkalmak arra, hogy a fiatalokra terelődjön a figyelem, egy rangos verseny megnyerése a zenész további pályájára is nagy hatással lehet.
Az Évad során több neves fesztivállal tudtunk együttműködni, mint pl. a März Musik, az SHMF, az MDR Musiksommer, a Kunstfest Weimar, a Klassik Festival Ruhr és az Essen.Original Fesztivál.
Ezek közül kiemelendő az Évad 2007-es szakaszának highlightját, amely minden bizonnyal a nagy tradíciókkal büszkélkedő Schleswig-Holstein Musik Festival (az SHMF-t 1986 óta szervezik meg minden évben). Hazánk, mint az idei díszvendég, 7 héten át 43 helyszínen, több mint 70 koncerten mutatta be a német közönségnek a magyar zenét a cigányzenétől a klezmeren át a fiatal kortárs zeneszerzők műveiig. A német sajtó úgy ítélte meg: a „Hörbar Ungarn”, azaz „Hallható Magyarország” rendezvény volt a legsikeresebb a SHMF történetében. Ugyanis megdöntötte az eddigi 22 éves jegyeladási rekordokat: 150 ezer komolyzene-rajongó volt kíváncsi a magyar zenére, a koncertek szinte végig teltházasak voltak. A fesztivál plakátja tudatosan ironizál a magyarokról elterjedt sztereotípiával – a paprikával! Lám, egy eredeti módon szerkesztett művészeti esemény akár pozitív értelemben is provokálhat a közhelyekkel… Hogy egy kulturális esemény egy város, egy régió egész arculatát meghatározhatja, az a nekünk, magyaroknak szóló legfőbb tanulság. Ám amit a német hangversenyszervezőktől elsőként elleshettünk, az a komolyzenei „fogyasztás” átstrukturálása a helyszínek és a műsorok újszerű megválasztásával, a műfajok és nemzet(iség)ek szokatlan párosításával. A koncerttermekké „átfunkcionált” mezőgazdasági és ipari épületekben pedig a klasszikus hangversenyprogramoknál már csak azok az – ugyancsak általunk javasolt – összeállítások hatottak szenzációsabban, amelyek maguk is átjárást teremtenek egyes zenei hagyományok között. Ilyen volt pl. Sebestyén Márta, a Muzsikás együttes és a Takács-vonósnégyes közös programja „Bartók und die Folklore” címmel a großenaspei Hof Bissenbrook-ban; vagy a Romano Drom és a Besh o droM „Gipsy Night”-ja a kieli halle400-ban, illetve Lakatos Roby és együttesének fellépése Schloss Wotersen lovaglópajtájában. Ugyanakkor a lübecki Zenei és Kongresszusi Központban – a „polgári hangversenyteremben” – Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar estje Lendvay József, Lendvay Csócsi József és Ökrös Oszkár fellépésével nemcsak az úgynevezett könnyű- és komolyzene között hozott létre jól átélhető kapcsolatot, hanem a hamburgi születésű Brahms zenéje révén az észak-német és a közép-európai régió között is. (Mint ahogy ez utóbbit tette a Keller-kvartett is a Bad Segeberg-i St. Marienkirchében, midőn Kurtág György zenéjét a Bachéval állította párhuzamba.)
Minden kulturális évad annyit ér, amennyi megmarad belőle. Az Akzent-iroda katalizátori működésével létrejött és tartósnak bizonyuló kapcsolatok közül most csak kettőt emelünk ki: a salzaui Nemzetközi Zenekari Akadémia és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem gyümölcsöző együttműködését, valamint a hamburgi Rudolf Steiner Haus évről évre bővülő és elsősorban Kurtág műveinek szentelt, kortárszenei előadó-művészeti mesterkurzusát (állandó tanárok: Maria Husmann, Keller András).
A zene immár nem pusztán eladható exportcikk, nem csak „utazó nagykövete” a „Musiknation Ungarn”-nak. Hanem és legfőként: európai integrációnk paradigmája is! Joseph Haydn a magyar „pusztában” fejlesztette ki a bécsi klasszika egész sor zenei műfaját; működési helyszíne nem a centrum, hanem a „régió” (Bécs-Kismarton-Sopron/Ödenburg-Eszterháza-Pozsony-Buda-stb.), mecénása nem az udvar, hanem annak magyar „partnere” volt. A német ősöktől származó Erkel Ferenc a verbunkos és az olasz belcanto-stílus (Donizetti) párosításával teremtette meg, szinte a „semmiből”, a magyar nemzeti operát. Gustav Mahler, a közép-európai zsidó emancipáció kimagasló alakja, a budapesti Operaház igazgatójaként európai szintre emelte a magyar operajátszást. És Liszt Ferenc, roppant és univerzális életművével, maga is személyes példaképe annak, amit úgy hívunk: európaiság.
És ha az Ungarischer Akzent magyarországi egyik záróeseménye, a 2007. november végére tervezett Liszt Workshop – a zeneszerző pályájához kapcsolódó országok legjelentősebb fesztiválvezetőinek brain stormingja – nem marad meg csupán szimbolikus értékén, hanem kézzelfogható eredményeket hoz, úgy valóban eredményes volt a Németországi Magyar Kulturális Évad 2006-2007.
BreuerPress-info
2006. március 9-én vette az Ungarischer Akzent – a Németországi Magyar Kulturális Évad kezdetét. Az ünnepi megnyitón Németország szívében, Berlin centrumában, a Művészeti Akadémia Pariser Platz-i új épületében Mocsári Károly és Hernádi Ákos Bartók Csodálatos mandarinját adta elő két zongorán, az azóta Oscar-díjra jelölt (Maestro) M. Tóth Géza filmanimációjának kíséretében, majd Berkes Dóra és Kozma Péter „fényfestészeti” installációi vonták be varázsukkal a Brandenburgi kaput és a környező házak homlokzatát. A fő motívumot emitt a kortárs magyar képzőművészet szolgáltatta: tápláló forrásától – a 20. századi modernizmus Németországban talán legismertebb magyar klasszikusától –, Moholy-Nagy Lászlótól inspirálva.
Azóta eltelt több mint másfél év és az Évad a vége felé közeledik. Mivel a magyar zene oly nagy hangsúllyal volt jelen ebben az időszakban Németországban, a Zene Világnapján mi azzal ünnepelünk, hogy egy kicsit megállunk és visszatekintünk, hiszen több mint 200 koncerttel az Évad programjai között kiemelkedő szerep jutott a zenének.
Egy ilyen nagyszabású programsorozat egyedülálló lehetőség, hogy nagyon koncentráltan és folyamatosan eljuttathassuk zenei produkcióinkat külföldre. Bajorországtól Schleswig Holsteinig élvezhette a német közönség zeneszerzőink, zenészeink dallamait. Bartóktól Kurtágig a teljes paletta bemutatkozhatott, népzenei, világzenei, jazz és könnyűzenei produkciók is többszöri felkéréseknek tettek eleget. Nagyzenekari koncertek, kamaraegyüttesek, szólisták, kvartettek koncertjei és operák, operettek voltak hallhatók. Megismerhették a németek még élő zenei hagyományainkat is, pl. a Sebő együttes elevenítette fel a magyar táncház mozgalmat. Számos csereprogramot szerveztünk, városok, kisebb települések, zenei iskolák, akadémiák kaphattak így olyan fellépési lehetőségeket, amelyhez egyébként valószínűleg nem jutottak volna.
Zenei versenyeink között az egyik legjelentősebb a Ligeti György emlékére kiírt zeneszerzői verseny, amellyel teret és lehetőséget adtunk fiatal zenészeknek, hogy megmérethessenek nemzetközi szinten. A versenyek mindig jó alkalmak arra, hogy a fiatalokra terelődjön a figyelem, egy rangos verseny megnyerése a zenész további pályájára is nagy hatással lehet.
Az Évad során több neves fesztivállal tudtunk együttműködni, mint pl. a März Musik, az SHMF, az MDR Musiksommer, a Kunstfest Weimar, a Klassik Festival Ruhr és az Essen.Original Fesztivál.
Ezek közül kiemelendő az Évad 2007-es szakaszának highlightját, amely minden bizonnyal a nagy tradíciókkal büszkélkedő Schleswig-Holstein Musik Festival (az SHMF-t 1986 óta szervezik meg minden évben). Hazánk, mint az idei díszvendég, 7 héten át 43 helyszínen, több mint 70 koncerten mutatta be a német közönségnek a magyar zenét a cigányzenétől a klezmeren át a fiatal kortárs zeneszerzők műveiig. A német sajtó úgy ítélte meg: a „Hörbar Ungarn”, azaz „Hallható Magyarország” rendezvény volt a legsikeresebb a SHMF történetében. Ugyanis megdöntötte az eddigi 22 éves jegyeladási rekordokat: 150 ezer komolyzene-rajongó volt kíváncsi a magyar zenére, a koncertek szinte végig teltházasak voltak. A fesztivál plakátja tudatosan ironizál a magyarokról elterjedt sztereotípiával – a paprikával! Lám, egy eredeti módon szerkesztett művészeti esemény akár pozitív értelemben is provokálhat a közhelyekkel… Hogy egy kulturális esemény egy város, egy régió egész arculatát meghatározhatja, az a nekünk, magyaroknak szóló legfőbb tanulság. Ám amit a német hangversenyszervezőktől elsőként elleshettünk, az a komolyzenei „fogyasztás” átstrukturálása a helyszínek és a műsorok újszerű megválasztásával, a műfajok és nemzet(iség)ek szokatlan párosításával. A koncerttermekké „átfunkcionált” mezőgazdasági és ipari épületekben pedig a klasszikus hangversenyprogramoknál már csak azok az – ugyancsak általunk javasolt – összeállítások hatottak szenzációsabban, amelyek maguk is átjárást teremtenek egyes zenei hagyományok között. Ilyen volt pl. Sebestyén Márta, a Muzsikás együttes és a Takács-vonósnégyes közös programja „Bartók und die Folklore” címmel a großenaspei Hof Bissenbrook-ban; vagy a Romano Drom és a Besh o droM „Gipsy Night”-ja a kieli halle400-ban, illetve Lakatos Roby és együttesének fellépése Schloss Wotersen lovaglópajtájában. Ugyanakkor a lübecki Zenei és Kongresszusi Központban – a „polgári hangversenyteremben” – Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar estje Lendvay József, Lendvay Csócsi József és Ökrös Oszkár fellépésével nemcsak az úgynevezett könnyű- és komolyzene között hozott létre jól átélhető kapcsolatot, hanem a hamburgi születésű Brahms zenéje révén az észak-német és a közép-európai régió között is. (Mint ahogy ez utóbbit tette a Keller-kvartett is a Bad Segeberg-i St. Marienkirchében, midőn Kurtág György zenéjét a Bachéval állította párhuzamba.)
Minden kulturális évad annyit ér, amennyi megmarad belőle. Az Akzent-iroda katalizátori működésével létrejött és tartósnak bizonyuló kapcsolatok közül most csak kettőt emelünk ki: a salzaui Nemzetközi Zenekari Akadémia és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem gyümölcsöző együttműködését, valamint a hamburgi Rudolf Steiner Haus évről évre bővülő és elsősorban Kurtág műveinek szentelt, kortárszenei előadó-művészeti mesterkurzusát (állandó tanárok: Maria Husmann, Keller András).
A zene immár nem pusztán eladható exportcikk, nem csak „utazó nagykövete” a „Musiknation Ungarn”-nak. Hanem és legfőként: európai integrációnk paradigmája is! Joseph Haydn a magyar „pusztában” fejlesztette ki a bécsi klasszika egész sor zenei műfaját; működési helyszíne nem a centrum, hanem a „régió” (Bécs-Kismarton-Sopron/Ödenburg-Eszterháza-Pozsony-Buda-stb.), mecénása nem az udvar, hanem annak magyar „partnere” volt. A német ősöktől származó Erkel Ferenc a verbunkos és az olasz belcanto-stílus (Donizetti) párosításával teremtette meg, szinte a „semmiből”, a magyar nemzeti operát. Gustav Mahler, a közép-európai zsidó emancipáció kimagasló alakja, a budapesti Operaház igazgatójaként európai szintre emelte a magyar operajátszást. És Liszt Ferenc, roppant és univerzális életművével, maga is személyes példaképe annak, amit úgy hívunk: európaiság.
És ha az Ungarischer Akzent magyarországi egyik záróeseménye, a 2007. november végére tervezett Liszt Workshop – a zeneszerző pályájához kapcsolódó országok legjelentősebb fesztiválvezetőinek brain stormingja – nem marad meg csupán szimbolikus értékén, hanem kézzelfogható eredményeket hoz, úgy valóban eredményes volt a Németországi Magyar Kulturális Évad 2006-2007.
BreuerPress-info
