Mit tettek, melyik oldalon álltak?
A kérdés indokolt, de értelmezhetetlen. Először is tisztázandó, hogy voltak zsidók, pontosabban zsidó családba született személyek a sztálinista pártállam vezetői és az államvédelmi szervezet tisztjei között, amint zsidó (eredetű) volt a reformokat követelő értelmiségiek, a fegyveres felkelők és a kádári megtorlás áldozatainak egy része is.
A zsidók éppen annyira megosztottak voltak társadalmi viszonyaik, politikai elképzeléseik és elkötelezettségük alapján, pont annyira szolgálták vagy gyűlölték az akkori, szovjet mintára megszervezett rendszert, mint a magyar állampolgárok bármely másik csoportja. Egy tekintetben voltak egységesek, mindenkinek személyes élménye volt az üldöztetés, kivétel nélkül antifasiszták voltak. Tudták, hogy mit nem akarnak, mitől szeretnék a társadalmat végleg megszabadítani, hogy gyermekeiknek s maguknak nyugodtabb, biztatóbb jövőjük legyen, de ennél nem volt több közös pontja az egyetértésnek.
1945-ben sokan a felszabadítókban látták a legkövetkezetesebb antifasisztákat, ezért kommunisták lettek. A következő évtized valószínűleg nekik okozta a legnagyobb csalódást. A baloldal által elnézett pogrom, a bírósági eljárásnak álcázott politikai gyilkosságok sorozata, a Kreml zsidó orvosainak a letartóztatása legalábbis elbizonytalanított sokakat. Maradtak ugyan hívők, akik ezeket a jelenségekre magyarázatot adtak maguknak, akik nem találtak alternatívát, de a többség ugyanolyan elégedetlenné vált, mint a magyar állampolgárok zöme. A Rákosi-korszaknak nevezett néhány év alatt sok zsidót meghurcoltak, kitelepítettek, mert a két háború között vállalkozók, bankárok, földbérlők, kereskedők, vagyis vagyonosok voltak. Mások, baloldali gondolkodású szociáldemokraták Recsken találták magukat. A vallásos zsidók, elsősorban az ortodoxia ellenérzéseit a nyilvánosan és hangosan hirdetett vallásellenesség váltotta ki. (Noha a fővárosban, ahol legtöbben éltek, a zsinagógák és az imaházak zavartalanul működtek. A VIII. kerületben, a Teleki tér környékén például ötöt töltöttek meg a hívek minden péntek este.) A zsidók másik csoportja az új rendszert azért támogatta, mert szabadulni, menekülni akart az évszázados stigmától, amely nemrég a haláltáborokba vezetett, és gyermekeit elhallgatással, titkolózással óvta az üldöztetés folytonosságától.
A Soá óta 1956-ig eltelt idő, alig több egy évtizednél, Magyarországon is kevés volt a háború után elfojtott antiszemitizmus kipusztulásához. Nem múlt el nyomtalanul a megelőző évtizedek antiszemita propagandája. És mert nem sikerült „kibeszélni” egy nemzedéknek vészkorszakban történtekért viselt felelősségét és az államigazgatás bűneit, a lelkiismeret ébredése tagadásba és hamis magyarázatokba fúlt. Volt, aki még mindig elhitte, hogy minden rossz a zsidóktól származik, hogy a nagytőke és a kommunizmus egyaránt zsidó áfium, hogy a zsidók „kihívó magatartása” okozta a bajt, mások nem is kerestek indokot, csak gyűlölködtek, de immár rejtőzködve. Ám sok zsidó a kódolt és áttételes jelekből, kiszólásokból tapasztalta az antiszemitizmus jelenlétét, s ez szorongással, félelemmel töltötte el.
1956. a múlt század második felének egyik legzaklatottabb esztendeje volt Magyarországon. A szovjet párt XX. kongresszusa bátorította az elégedetleneket, kialakult egy befolyásos értelmiségi kör, amely változtatásokat szorgalmazott. Rákosi leváltása a bűnök beismerését szimbolizálta. Kiteljesedett az évek óta elhúzódó válság, a pártállam sztálinista formája működésképtelenné vált. Az elégedetlenség és felháborodás leghatalmasabb jele október 6-án a Rajk-temetés volt. Senki nem tudhatja, nem is számít, hogy a Kerepesi temetőt és a Fiumei utat is betöltő tömegben hányan voltak zsidók. A történelem ritka pillanata volt, amikor nem tartják számon, hogy ki honnan jött, a jelenlét elég kifejező. Azt se tudjuk, hogy a felkelés napjaiban hol, hányan voltak zsidók. Egyesek megsemmisíteni szándékoztak az igazságtalannak bizonyult Rákosi-rendszert, amely a késői rehabilitációk és a „soha többé!” fogadkozások ellenére 1956 őszéig lényegében változatlan maradt. Mások csak megváltoztatni akarták a gazdasági és politikai építményt, de jobb híján elfogadták az alapelveket, és küzdöttek az igazságukért. A másik oldalon, a hatalom védelmezői között is voltak zsidók, és nem csak a legfelső körökben. Gyanítom, hogy számos forradalmi bizottmányban, üzemi munkástanácsban és a közigazgatás újjáalakuló helyi testületeiben is szerepet vállaltak. Arra a kérdésre tehát, hogy mit tettek a zsidók, az a válasz, hogy a zsidóság, vagyis az összes zsidó együtt semmit sem tett, de a zsidók mindenütt jelen voltak, és ugyanúgy viselkedtek, mint a többi állampolgár. A későbbi felelősségre vonás, a megtorlás sem kisebbségi alapon történt. A mártírok és a bebörtönzöttek között ugyanúgy voltak zsidók, mint a vizsgálótisztek között. Az elítéltek a börtönben egy cellába kerültek háborús bűnös nyilasokkal. Ez, ha bíróság nem is számította, mellékbüntetés volt.
Van még egy jelenség, amely 1956-ban súlyosan érintette a zsidóságot: feléledt, megnyilvánult a zsidóellenesség, antiszemita jelszavak, később feliratok jelentek meg. Október 23-án Izrael budapesti követsége ezt jelentette Jeruzsálemnek: „Az egyik csoportosulásban ma az első alkalommal ilyen hangok hallatszottak: Ki a zsidókkal a kormányból! Küldjék őket Izraelbe! stb. A kormány összeomlása esetén az oroszok hívei antiszemitizmust jósolnak. A zsidó körökben a félelem hasonló.” A riadalom érthető, de tényszerűen csak részben bizonyult indokoltnak. A hitközség egyik januári összesítése szerint 22 vidéki helységben előfordultak antiszemita atrocitások, gyakran a kommunistaellenes megnyilvánulásokkal vegyítve, de csak Miskolcon volt lincselés. Ez is sok. A betört ablak, a fenyegetés, egy házkutatás és kapura pingált felirat lelki hatását nem szabad lebecsülni. A rossz hírek gyorsan terjedtek, és amint lehetett, az emberek megindultak az osztrák vagy a jugoszláv határ felé. 1956 végén 190 ezer ember elhagyta Magyarországot, közük különböző becslések és részleges adatok szerint nagyjából 20 ezer zsidó. Ez óriási szám, és ha a következő hónapok legális kivándorlóit, illetve az elutasított kérelmezők számát is hozzátesszük, kiderül, hogy a hazai zsidóság 15–20 százaléka elhagyta vagy el akarta hagyni az országot.
A későbbi évtizedekben ki a felkelés felemelő eredményeire és a későbbi megtorlás áldozataira emlékezett, ki a félelmére. Az emlékezésben is megoszlott a zsidóság. A Kádár-rendszer úgy tett, mintha 1956 csak egy tragikus, később jelentéktelenné váló epizód lett volna a magyar történelemben. Ám a mélyen élő emléket nem lehet megsemmisíteni, a rendszer új kritikusai a hetvenes–nyolcvanas években természetes kapaszkodót találtak benne. Az ellenzék szerveződődésének még személyesen is részesei lehettek az ötvenhatosok, de mellettük már megjelent egy fiatalabb nemzedék, és nekik sem számított, kinek volt zsidó családja. Csak a rendszerváltás után, és nem nekik jutott eszükbe, hogy kik voltak az apák és a fiúk. Ez a történet azonban már nem 1956-ról szól.
Vámos György
A zsidók éppen annyira megosztottak voltak társadalmi viszonyaik, politikai elképzeléseik és elkötelezettségük alapján, pont annyira szolgálták vagy gyűlölték az akkori, szovjet mintára megszervezett rendszert, mint a magyar állampolgárok bármely másik csoportja. Egy tekintetben voltak egységesek, mindenkinek személyes élménye volt az üldöztetés, kivétel nélkül antifasiszták voltak. Tudták, hogy mit nem akarnak, mitől szeretnék a társadalmat végleg megszabadítani, hogy gyermekeiknek s maguknak nyugodtabb, biztatóbb jövőjük legyen, de ennél nem volt több közös pontja az egyetértésnek.
1945-ben sokan a felszabadítókban látták a legkövetkezetesebb antifasisztákat, ezért kommunisták lettek. A következő évtized valószínűleg nekik okozta a legnagyobb csalódást. A baloldal által elnézett pogrom, a bírósági eljárásnak álcázott politikai gyilkosságok sorozata, a Kreml zsidó orvosainak a letartóztatása legalábbis elbizonytalanított sokakat. Maradtak ugyan hívők, akik ezeket a jelenségekre magyarázatot adtak maguknak, akik nem találtak alternatívát, de a többség ugyanolyan elégedetlenné vált, mint a magyar állampolgárok zöme. A Rákosi-korszaknak nevezett néhány év alatt sok zsidót meghurcoltak, kitelepítettek, mert a két háború között vállalkozók, bankárok, földbérlők, kereskedők, vagyis vagyonosok voltak. Mások, baloldali gondolkodású szociáldemokraták Recsken találták magukat. A vallásos zsidók, elsősorban az ortodoxia ellenérzéseit a nyilvánosan és hangosan hirdetett vallásellenesség váltotta ki. (Noha a fővárosban, ahol legtöbben éltek, a zsinagógák és az imaházak zavartalanul működtek. A VIII. kerületben, a Teleki tér környékén például ötöt töltöttek meg a hívek minden péntek este.) A zsidók másik csoportja az új rendszert azért támogatta, mert szabadulni, menekülni akart az évszázados stigmától, amely nemrég a haláltáborokba vezetett, és gyermekeit elhallgatással, titkolózással óvta az üldöztetés folytonosságától.
A Soá óta 1956-ig eltelt idő, alig több egy évtizednél, Magyarországon is kevés volt a háború után elfojtott antiszemitizmus kipusztulásához. Nem múlt el nyomtalanul a megelőző évtizedek antiszemita propagandája. És mert nem sikerült „kibeszélni” egy nemzedéknek vészkorszakban történtekért viselt felelősségét és az államigazgatás bűneit, a lelkiismeret ébredése tagadásba és hamis magyarázatokba fúlt. Volt, aki még mindig elhitte, hogy minden rossz a zsidóktól származik, hogy a nagytőke és a kommunizmus egyaránt zsidó áfium, hogy a zsidók „kihívó magatartása” okozta a bajt, mások nem is kerestek indokot, csak gyűlölködtek, de immár rejtőzködve. Ám sok zsidó a kódolt és áttételes jelekből, kiszólásokból tapasztalta az antiszemitizmus jelenlétét, s ez szorongással, félelemmel töltötte el.
1956. a múlt század második felének egyik legzaklatottabb esztendeje volt Magyarországon. A szovjet párt XX. kongresszusa bátorította az elégedetleneket, kialakult egy befolyásos értelmiségi kör, amely változtatásokat szorgalmazott. Rákosi leváltása a bűnök beismerését szimbolizálta. Kiteljesedett az évek óta elhúzódó válság, a pártállam sztálinista formája működésképtelenné vált. Az elégedetlenség és felháborodás leghatalmasabb jele október 6-án a Rajk-temetés volt. Senki nem tudhatja, nem is számít, hogy a Kerepesi temetőt és a Fiumei utat is betöltő tömegben hányan voltak zsidók. A történelem ritka pillanata volt, amikor nem tartják számon, hogy ki honnan jött, a jelenlét elég kifejező. Azt se tudjuk, hogy a felkelés napjaiban hol, hányan voltak zsidók. Egyesek megsemmisíteni szándékoztak az igazságtalannak bizonyult Rákosi-rendszert, amely a késői rehabilitációk és a „soha többé!” fogadkozások ellenére 1956 őszéig lényegében változatlan maradt. Mások csak megváltoztatni akarták a gazdasági és politikai építményt, de jobb híján elfogadták az alapelveket, és küzdöttek az igazságukért. A másik oldalon, a hatalom védelmezői között is voltak zsidók, és nem csak a legfelső körökben. Gyanítom, hogy számos forradalmi bizottmányban, üzemi munkástanácsban és a közigazgatás újjáalakuló helyi testületeiben is szerepet vállaltak. Arra a kérdésre tehát, hogy mit tettek a zsidók, az a válasz, hogy a zsidóság, vagyis az összes zsidó együtt semmit sem tett, de a zsidók mindenütt jelen voltak, és ugyanúgy viselkedtek, mint a többi állampolgár. A későbbi felelősségre vonás, a megtorlás sem kisebbségi alapon történt. A mártírok és a bebörtönzöttek között ugyanúgy voltak zsidók, mint a vizsgálótisztek között. Az elítéltek a börtönben egy cellába kerültek háborús bűnös nyilasokkal. Ez, ha bíróság nem is számította, mellékbüntetés volt.
Van még egy jelenség, amely 1956-ban súlyosan érintette a zsidóságot: feléledt, megnyilvánult a zsidóellenesség, antiszemita jelszavak, később feliratok jelentek meg. Október 23-án Izrael budapesti követsége ezt jelentette Jeruzsálemnek: „Az egyik csoportosulásban ma az első alkalommal ilyen hangok hallatszottak: Ki a zsidókkal a kormányból! Küldjék őket Izraelbe! stb. A kormány összeomlása esetén az oroszok hívei antiszemitizmust jósolnak. A zsidó körökben a félelem hasonló.” A riadalom érthető, de tényszerűen csak részben bizonyult indokoltnak. A hitközség egyik januári összesítése szerint 22 vidéki helységben előfordultak antiszemita atrocitások, gyakran a kommunistaellenes megnyilvánulásokkal vegyítve, de csak Miskolcon volt lincselés. Ez is sok. A betört ablak, a fenyegetés, egy házkutatás és kapura pingált felirat lelki hatását nem szabad lebecsülni. A rossz hírek gyorsan terjedtek, és amint lehetett, az emberek megindultak az osztrák vagy a jugoszláv határ felé. 1956 végén 190 ezer ember elhagyta Magyarországot, közük különböző becslések és részleges adatok szerint nagyjából 20 ezer zsidó. Ez óriási szám, és ha a következő hónapok legális kivándorlóit, illetve az elutasított kérelmezők számát is hozzátesszük, kiderül, hogy a hazai zsidóság 15–20 százaléka elhagyta vagy el akarta hagyni az országot.
A későbbi évtizedekben ki a felkelés felemelő eredményeire és a későbbi megtorlás áldozataira emlékezett, ki a félelmére. Az emlékezésben is megoszlott a zsidóság. A Kádár-rendszer úgy tett, mintha 1956 csak egy tragikus, később jelentéktelenné váló epizód lett volna a magyar történelemben. Ám a mélyen élő emléket nem lehet megsemmisíteni, a rendszer új kritikusai a hetvenes–nyolcvanas években természetes kapaszkodót találtak benne. Az ellenzék szerveződődésének még személyesen is részesei lehettek az ötvenhatosok, de mellettük már megjelent egy fiatalabb nemzedék, és nekik sem számított, kinek volt zsidó családja. Csak a rendszerváltás után, és nem nekik jutott eszükbe, hogy kik voltak az apák és a fiúk. Ez a történet azonban már nem 1956-ról szól.
Vámos György
