A holokauszt áldozataira emlékeztek országszerte több száz emlékező jelenlétében a budapesti Raul Wallenberg parkban hat szál gyertyát gyújtottak meg a hatszázezer magyar zsidó Holocaust áldozat emlékére.
A gyertyákat olyan közéleti személyiségek gyújtották meg, mint Judit Várnai Shorer asszony Izrael Állam magyarországi nagykövete, Dr. David Moskovits a Zsidó Világszövetség budapesti Igazgatója, illetve Tova Pinto asszony a Szochnut budapesti Igazgatója. Az esemény alkalmával Zoltai Gusztáv a MAZSIHISZ és a BZSK ügyvezető igazgatója mondott megemlékezést. Beszédében kiemelte, hogy 1944. május 15. és július 7. között 437 ezer magyar zsidót deportáltak Auschwitzba, Buchenwaldba, Dachauba, Mauthausenbe, Günskirchenbe és Ravensbrückbe – áll a Magyar Nagylexikonban. A fővárosi megemlékezésen a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) ügyvezető igazgatója arról beszélt, hogy a holokauszt „az ember és az emberiség egyetemes tette és szégyene volt”, amely nem volt az isteni akarat része és kívül esett a „világ jobbik részén”. „Erre gondolok többször, hiszen nap nap után halljuk, látjuk a feltámadó randalírozók torka üvöltését. Istentől távol esik ez az ütemes kiáltozás, hangozzék el bárhol” – közölte. A Mazsihisz ügyvezető igazgatója bízik az „emberi jóban”, és abban, hogy a népek békében élhetnek. „Nem vagyunk egyedül az ördöggel való küzdelmünkben. Nem félünk áttörhetetlen sorfalat állni, mert mégis csak bízunk az emberi jóban. Tudjuk ugyanis, a népek nem a gyűlölet fenntartásával váltják meg magukat a jövőre, hanem megértéssel, figyelemmel és szeretettel” – fejtette ki. Radnóti Zoltán rabbi az emlékezés fontosságára, a tanulságok megjegyzésére hívta fel a figyelmet. „A világ legborzalmasabb éveiben az ember kezdte azt hinni önnönmagáról, hogy ő a mindenség. Ha az ember mindennek gondolja magát, akkor parancsokat osztogat, jutalmaz és büntet, a vég csak gyász és könny lehet. (…) A világ minden szegletének emlékeztetni kellene az embereket, hogy a világ csak akkor szép, ha mi hagyjuk, hogy szép legyen” – mondta. Szombathelyen Frőlich Róbert arról szólt, hogy a holokauszt során megöltek nem tekinthetők egyszerűen a második világháború áldozatainak. „Nem a háború pusztította el szüleinket, testvéreinket és gyerekeinket, hiszen ők nem voltak katonák, nem volt fegyverük, nem voltak ellenségeik senkinek. A mániákus, elmeháborodott gyűlölet tett bennünket árvává, az emberi kegyetlenség tette anyáinkat özveggyé, a szadista gonoszság pusztított bennünket” – mondta a főrabbi. Az elmúlt hetekben több településen emlékeztek meg azokról a főként vidéki zsidókról, akiket 1944 kora nyarán deportáltak a megsemmisítő táborokba. Zoltai Gusztáv Soá beszéde Tisztelt Barátaim! Emlékező Gyülekezet! Egy híján hatvan évvel 1944. után, még mindig azt kérdezzük egymástól értetlenül, sértett fájdalommal: vajon az Isten soha nem jött zavarba, ha Auschwitzra, Birkenau-ra, Terezínre gondolt? Hatmillió kiválasztottjára, akiktől elfordult, amikor a rámpáról a krematóriumba terelték őket, amikor a náci, a nyilas hóhér a gettóban, vagy máshol, felemelte rájuk a fegyverét? Az igazán hívő óv az ilyen kérdés feltevésétől. Isten nem halandó, ő csak az embert teremtette saját képmására. Isten minden: tárgy és szellem, test és lélek, mozgás és pihenés, realitás és elvonatkozás. Ezért mondják bölcsen a rabbik: nekünk a Tan a dolgunk, a Tora, s nem az általunk fogalmazott kérdés magyarázata. És kiváltképp nem a rossz kérdések elemzése. Mindazon által magyar költőtől tudjuk: A föld megőszült: Nem hajszálonként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült meg, mint az Isten, Ki megteremtvén a világot, embert, A félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett, És bánatában ősz lett és öreg. * Vörösmartytől tanultuk e roppantul megrendítő és fontos sorokat, holott ő távol esett időben a mi gyászunk idejétől és távol a mi meghurcoltatásunk okától. Csakhogy a holokauszt, a Soá hiába vonatkozott csak ránk, zsidókra, az végül is az ember és az emberiség egyetemes tette, és szégyene volt. Tehát nem az Isteni Akarat része, azon kívűl esett, a félig állat csinálmánya, és ezért igaz a költő rajza: csak elborzadni lehet a mű felett és utána megőszülni. Erre gondolok most, egyre többször, hiszen nap-nap után halljuk, látjuk a feltámadó randalirozók torka-üvöltését. Istentől távol esik ez az ütemes kiáltozás, hangozzék el bárhol és bármikor az életterünkben. Csak tudnunk kell róla az igazat. És azt: a gyilkos szó is az égre száll. Mert kizárólag a só olvad el a vízben: a gyűlölet igéje megmarad. És tetten érhető. Most és mindörökké. És a holtak sem felednek! Gyilkolni vágyó urak, ti náci és nyilas örökösök, ezt azért jobb, ha tudjátok. Tisztelt Barátaim! Emlékező Gyülekezet! A világ zsidósága világi hagyományaiban ez a gyásznap a legnagyobb. Ilyenkor legmélyebb a szívfájdalom, a lélek megrendülése: a Soá tragédiáját nem tudjuk elfeledni. Mi, zsidó emberek, érzelmeinkben, szellemünkben közel vagyunk a halálhoz. Talán Egyiptomból hoztuk magunkkal az elmúlás tiszteletét, ahol a piramisok árnyékában, a Nilus partjainál megtanultuk az ősök iránti megbecsülés szép és kiemelt fontosságát. Gondoljuk meg, Ezékiel proféta már a Káddisban megszólaló hangon szól az Istenről. Jö hé smé rábó, mövorách – legyen az Ő nagy neve áldott. És azóta sincs nap, és ezért a világon, a földkerekségen nincs egyetlen óra, hogy ne hangoznék el zsidó ember ajkáról az Örökkévaló iránti odaadó áldás: börich Hu. Iskoláinkban külön aláhúzzák: A Kaddis ugyan a gyászolók imája, de mondataiban egyetlen szó, jelző nem utal a halálra. Kizárólag Isten, a Teremtő dicsőítése a fohász célja. Jöjjön nagy békesség és élet a mennyből és egész Izraelre. Vallásunk minden vonatkozásán végigvonul ez a fennkölt gondolat. Az okot is megtaláljuk: a zsidóság végtelen életszeretetében. Csak az, aki úgy szereti az életet, tisztelheti a halált az őseiben. Feloldhatatlan és csodálatos ez a kapcsolat Teremtés, élet és halál között. Csakhogy a zsidók megénekelte körforgás, a Tora és a szent iratok tanítása, a rabbinikusi irodalom hagyatéka a halálról pozitiv összefüggéseket mutat fel. A zsidógyűlölet és annak csúcspontja, a náci holokauszt azonban nem e körforgás egyik eleme. Az a tett a világ jobbik részén kívül esik. Az iparszerű halál – gyilkosság. Ahogy Thomas Mann mondta akkor, 1944-ben: ez az Isten trágár ledöfése. Igen, ez már a Soá halálvilága. A bűn, a mocsok erkölcstelensége nem az az eleve elrendelésé, amelyért az imát mondó megbékél a Teremtővel. Mert a nácizmussal, a nyilas hóhérokkal, tisztességes, Isten félő ember meg nem békélhet. Hitleristának, Szálasi hívőnek, holokauszt tagadónak rendes ember nem köszönhet. Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Nem vagyunk egyedül az ördöggel való küzdelmünkben. Nem félünk áttörhetetlen sorfalat állni. Mert mégiscsak bízunk az emberi Jóban. Tudjuk ugyanis: a népek nem a gyűlölet fenntartásával váltják meg magukat a jövőre, hanem megértéssel, figyelemmel, szeretettel. Hadd idézzek fel egy művészettörténeti, éppen ezért történelmivé, történelemmé nemesült jelképes pillanatot. A helyszín Izrael, az előbb említett Thomas Mannról elnevezett Auditórium hangversenyterme. A már nagyon idős Authur Rubinstein apró pici ember -, Zubin Mehta vezényletével a Jeruzsalemi Szimfonikus Zenekar főpróbájában gyönyörködött. Mozart hangjai töltötték be a levegőt. A zongora angyala így mondta róla Pinhász Zuckermann egyszer csak felállt az első sorban. Felemelte mindkét kezét. Hirtelen csend lett. Senki nem értette a helyzetet, Zubin Mehta elsápadt. És akkor megszólalt Rubintstein. Beszélhetett volna lengyelül, németül, franciául, vagy angolul. De ő a jiddist választotta. Hangja törékeny termetéhez képest meglepően erős volt. – Kérlek benneteket mondta -, játsszátok el nekem a Hatikvát. A zenekar tagjai meglepődtek, az indiai Mehta pedig zsenerőz mozdulattal meghajolt a mester előtt. Aztán felcsendültek a Hatikva dallamai. És Rubinstein Arthur, aki állva maradt, nem szégyelte, hogy sír. Hogy rázza a zokogás, hogy folynak a könnyei. Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Számomra ez a gyönyörű, ércnél maradandóbb pillanat mutatta meg a legkifejezőbben: a holokausztot az Ember legyőzte! És legyőzi ezután is a könnyeivel. Az a Himnusz a diadalmas élet maga! Ott Jeruzsalemben, Thomas Mann nevével és Zubin Mehtával és Arthur Rubinsteinnel a csoda megjelenítője. Mint a Kaddisban. A halál ad alkalmat az imára, de mi tisztelegve halottaink emléke előtt – megrendülten és bizakodóan az Örökkévalóhoz szólunk. Az Életért. és a Békéért Ámen
