A Stratfor amerikai stratégiai elemzőközpont biztosra veszi, hogy az Egyesült Államok háborút indít Irak ellen, dacára a tömeges és globális ellenállásnak.
George Friedman, a Stratfor elnöke szerint George Bush kormánya három okból nem táncolhat vissza a háborútól: az egyik ok stratégiai, a másik lélektani, a harmadik belpolitikai. 1.) A stratégiai kihívás óriási. Az Egyesült Államok által 2001. szeptember 11. után választott terrorellenes stratégiája – az al-Kaida elleni közvetlen harc és a honvédelem kombinációja – meddőnek bizonyult. Az al-Kaida ugyanis laza, mobil, globális hálózat, a megvédendő amerikai terület pedig túlságosan sok és sokféleképpen elérhető célpontot nyújt. A stratégia nehézségeit szemlélteti, hogy az amerikaiak mindeddig nem tudták elfogni Oszama bin Ladent, az al-Kaida vezérét, sőt a hollétét sem ismerik. A kezdeti stratégia kudarca váltásra késztette Washingtont: megpróbált más államokat rábírni arra, hogy csapjanak le az al-Kaida működését pénzzel, infrastruktúrával, információval vagy egyéb módon lehetővé tevő állampolgáraikra. Jó néhány állam, köztük Szaúd-Arábia azonban vonakodik ettől, mert tart a súlyos belpolitikai következményektől, az amerikai fenyegetést viszont meglehetősen távolinak és homályosnak érzi. Ezért az USA újabb törekvése olyan pozíciók megszerzésére irányul, amelyek birtokában korrigálhatja a vonakodók számításait, növelheti együttműködési készségüket, egyben szűkítheti az al-Kaida mozgásterét. Irak ebbe a stratégiába illeszkedik: műveleti bázisul szolgálhat a Szíriára, Iránra és Szaúd-Arábiára való nyomásgyakorláshoz. Washington számára Irak elfoglalása kritikus lépcsőfok, fontos hadjárat egy sokkal hosszabb háborúban, egyszersmind bizonyíték arra, hogy igenis van koncepciója az al-Kaidával való elbánásra. Ha az Egyesült Államok nem támadja meg Irakot, akkor új stratégiát kellene kidolgoznia az al-Kaida elleni harcra. Csakhogy Washingtonnak nincs más elképzelése, eltekintve a honvédelem és a globális titkos háború már meddőnek bizonyult kombinációjától. Ráadásul alaposan elszámította magát azzal is, hogy a tömegpusztító fegyverek ügyét állította az Irakkal szembeni kampányának középpontjába a háborús fellépést indokló átfogóbb stratégiai célok helyett. Ha az USA eláll az Irak elleni hadjárattól, akkor felettébb megnehezülnek további akciói az al-Kaidát életben tartók ellen. Először is hiányozni fog a műveleti kulcsbázis. Másrészt az Egyesült Államok a térségbe vezényelte mozgékony csapásmérő erőinek zömét. Ezeket azonban – a világ más tájain jelentkező fenyegetések miatt (például Észak-Korea) – előbb-utóbb ki kell onnan vonnia. Ha Washington „dolgavégezetlenül” távozik, akkor súlyos gondot okozna Kuvaitnak, Katarnak, Bahreinnek és Ománnak, amelyek politikai és stratégiai kockázatokat vállaltak a mögé való felzárkózással. Ha kivonja erőit és Szaddám Huszein iraki elnök hatalmon marad, akkor hanyatlani fog más országok hajlandósága arra, hogy a szövetségeséül szegődjenek. 2.) Ez átvezet ahhoz a lélektani tényezőhöz, amely az amerikai kormányt az Irak elleni háborúra ösztönzi. A visszavonulás ugyanis rontaná az Egyesült Államok szavahihetőségét. Ha nincs háború, akkor az amerikai fenyegetés hitele súlyos csorbát szenved. Az iszlám világban megerősödik az a képzet, hogy az al-Kaida reális fenyegetést jelent, az USA viszont nem. Ha Washington feladja háborús terveit, akkor az iszlám világban az a hit alakulhat ki, hogy nincs meg benne a kellő akarat, sem az erő ellenségének megsemmisítésére. Mi több, ha az USA visszavonulót fúj, akkor Huszein nem pusztán győztesnek tűnik majd, hanem olyan győztesnek, akit nagyhatalmakból álló testőrség oltalmaz meg. Ez olyan érveknek adhat tápot, amelyek szerint ezek a nagyhatalmak éppúgy szemben állnak az Egyesült Államokkal, mint az iszlám világ. Úgy tűnik majd, mintha Washingtont globális szövetség bénította volna meg stratégiailag. Mindez javítaná mind Huszein, mind az iszlám radikálisok hitelét. Ezek ideológiája eltér, de érdekeik közösek. Egy amerikai visszakozás erősítené azt a hitet, hogy az iszlám szélsőségesek ügye nem reménytelen. Ez pedig gyarapítaná soraikat, hosszabb távon növelve az amerikai érdekeltségeket érő csapások valószínűségét. 3.) Végül Bush elnököt belpolitikai megfontolások is a háborúra indítják egy évvel a republikánus elnökjelölt-választás előtt. Ha ugyanis feladja katonai tervét, akkor elveszítheti pártján belüli bázisának jó részét. A republikánusok ugyanis 83 százalékban támogatják a háborút. Az eredmény az lehet, hogy Busht kihívás éri a Republikánus Párton belül, valószínűleg John McCain részéről. Az arizonai szenátor azzal érvelhet, hogy Bush túlságosan bizonytalan, semhogy elnök maradhasson. Még ha Bush vissza is veri a kihívást, jócskán meggyengülne 2004-es választásra. Márpedig hajszálnyi és vitatott 2000-es győzelme után ezt nem engedheti meg magának. A visszakozás tehát megrendítő belpolitika következményekkel fenyegeti az elnököt: ellenfelei maguknak tulajdonítanák a háború megállításának dicsőségét, míg támogatói úgy éreznék, hogy elárulta őket. Összefoglalva George Friedman megállapítja: Bush gondja az, hogy az iraki problémát hivatalos diplomáciájának és belpolitikai bázisának sarokkövévé tette. Ráadásul az egyetlen logikus politikai-katonai stratégia, amely 2001. szeptember 11. óta kialakult, Irak megszállásán át vezet. Nem valami nagy stratégia az al-Kaida ellen, de nincs más kéznél (eltekintve a kivárástól abban a reményben, hogy a következő terrortámadás meghiúsul). Az invázió még mindig a legjobb leosztás Bush számára egy csomó rossz leosztás közül. Ezért nagyon nehéz elképzelni, hogy egyszerűen feladná iraki politikáját, vagy megpróbálna úgy tenni, mintha elérte volna céljait. (BPI a Wasington Post nyoman)
