Nem vehetünk mindent a nyakunkba, de egy kicsit merjünk mindenképpen.
Darvas István rabbi a hetiszakasz kapcsán az ember felelősségéről is beszélt.
Mi az aktuális hetiszakasz és mit kell tudni róla?
Bó hetiszakaszát olvassuk, ennek az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb része, hogy a zsidó nép kivonul Egyiptomból. Ezt megelőzi – a múlt heti hetiszakasz folytatásaként -, hogy Isten még három csapással sújtja Egyiptomot. Ezek a csapások, ha nem is csak tíz és ha nem is csak a fáraó életében, mindannyiunk életében jelen vannak. Mindenkinek voltak már nehéz, fájdalmas időszakai az életének, történtek olyan események, amiket el kellett szenvedniük és ezt csapásként élték meg.
Mit lehet ezekkel a csapásokkal kezdenie a mai embernek?
Először egy történet. Egyszer egy talmudi mestert kérdezett meg valaki, hogy mi lehet az oka annak, hogy ha valaki megbetegszik, akkor a gyógyulását egyfajta bálványimádó helyen keresi. Hogyan lehetséges az, hogy a bálványoknak nincs ereje, de mégis gyógyultan távozik a beteg. A mester azt felelte, hogy ha az embert csapások érik az égből, mielőtt ezek elérik kiderül, hogy egy adott napon érkeznek és egy adott napon távoznak. A csapások is isteni teremtmények, ezért nekik is engedelmeskedniük kell az isteni akaratnak. Éppen ezért fordulhat elő az, hogy a beteg ember, akit egy ilyen megesketett csapás sújtott, épp azon a napon megy el a bálványimádó helyre, amikor a csapásoknak már nincs engedélyük a hatásuk kifejtésére és pont azon a napon távoznak. Itt így egy időbeli egybeesés van csupán. Ennek alapján úgy tűnhet, a hagyományunk azt állítja, az embert ért csapásoknak van egy Isten által meghatározott eleje és vége, azaz mi egy passzív szerepbe kényszerülünk. Ám azért ez nem teljesen így van. Ráv Hiszda szerint, ha az ember látja, hogy csapások érik, akkor vizsgálja felül a cselekedeteit. Azzal együtt, hogy van egy talmudi elképzelésünk, mely szerint a gondok Isten akaratából jönnek és távoznak, mi tudjuk valamelyest befolyásolni ezt az akaratot.
Hogyan?
Úgy, hogy megpróbálunk érzékenyen reagálni arra, ha nehéz élethelyzetbe kerülünk, most szó cselekvő értelmében értve. Úgy kell cselekedni, mint őseink, amikor a hagyományokat jobba figyelembe vették, mert ezek szerint az első gondolatunk az legyen baj esetén, hogy mi a saját felelősségünk. Amennyiben alaposan keressük, akkor az esetek döntő többségében megtaláljuk ezt a felelősséget. Nem szabad persze minden egyes helyzetre úgy tekinteni, főleg akkor, amikor mások bajairól beszélünk, hogy mi/ők felelősek a helyzetért, mert ez nagyon rossz következtetésekhez vezet. Viszont szakítani kell azzal a rutinnal, hogy mindig másban látja a felelőst az ember, a sajátját meg nem akarja megtalálni. Alaposan meg kell vizsgálni mindent, mert ezt meg kell tenni, még akkor is, ha a kitartó vizsgálat után azt állapítja meg az ember, hogy ő nem felelős a kialakult helyzetért. Nem vehetünk mindent a nyakunkba, de egy kicsit merjünk mindenképpen. A fáraó ezt hagyta el, ő csak egy érzés után ment, amit úgy fogalmaz meg a Tóra, hogy megkeményedett a szíve. Ez emlékeztet minket arra, hogy az, amit oly sokszor értéknek gondolunk, a szabad akarat értékét, úgy kell megőrizzük, ne feledjük, nem egész életen át tart, hogy szabad akaratból másként cselekedjünk, ahogy annak előtte. Előfordulhat, hogy egy olyan spirálba keveredünk be, amikor már a szabad akarat elvétetett tőlünk, nem marad más, mint a sodródás, ahogy a fáraó is tette. Igyekezzünk mindig gondolni arra, hogy mi a felelősségünk a saját életünkben, próbáljunk meg tudatosan ott lenni a cselekedeteink mögött, hogy mi is lehessünk a sorsunk hatékony irányítója, ne bízzuk ezt más emberekre, gondolatokra. Próbálkozzunk az isteni úton maradva a saját felfogásunk szerint haladni az életben.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
