VÉGE A PESZÁCHI SZÜNETNEK! A TANÍTÁSOK FOLYTATÓDNAK!

Zeeév Paskesz: A hetiszakasz jelentősége

Davidovics László: Misna kommentár

 Róth László: Csodarabbik nyomában

Darvas István: A hetiszakasz és a Talmud

 KOMMENTÁR

Forrás: OR-ZSE régi honlap

E héten az Acháré Mot hetiszakaszát olvassák a zsinagógákban. Jelentése: halála után.

Olvastuk a Smini szakaszában, hogy Áron két fia Nádáv és Ávihú – mert idegen tüzet vittek be a Szentek Szentélyébe – valószínű ittasan teljesítettek szolgálatot, mások szerint önkényes lépésekre szánták magukat, életüket vesztették. Intés ez a fiataloknak, hogy az idősek figyelmeztetését vegyék komolyan. De Áron számára is tanulság, hogy a szent tüzet ne engedjék felcserélni idegen (hagyományok nélküli) tűzzel. Ezért az Ö…való nagyon pontos utasítást ad, hogy mikor és hogyan kell belépni a Szentek Szentélyébe. Nem lehetett minden időben. Jom Kipurkor ment be a főpap, miután levette aranysújtásos ruháját és fehér lenruhát vett fel. Ilyenkor a mai napig fehér köntösbe (kitli) öltözünk mi is. Vétek áldozatot mutatott be a főpap maga s háza népe számára, engesztelést szerezve. Bölcseik szerint a „háza népe” a feleséget jelenti. Ha I…n ne adja, éjszaka meghalt a felesége, akkor vagy rögvest elvett egy hajadont, vagy átadta helyét a kijelölt tartalék főpapnak. Két kecskebakot vettek, és sorsot húztak. Az egyiket feláldozták, a másikra piros kendőt kötöttek, s elbocsátották a pusztába, miután ráolvasták a nép összes bűnét. A feláldozott bak bűnbakként szolgált (innen az elnevezés). Azt mondják, Simon az igazságos idejében a vörös kendő fehér lett, tehát megbocsátotta a Teremtő a nép vétkét. De előfordult, hogy visszatért a táborba, később a városba, visszahozva a bűnöket. Ezért lelökték egy szikláról. Sok tudós szerint a szikla neve Azávél volt. Innen származik a Jom Kipur napja előtti Kápárá szertartás, amit sok helyen ma is megtesznek. A hölgyek tyúkot, a férfiak kakasra sorolják el bűneiket. A legtöbb helyen pénzzel váltják meg a Kápárát.

Tórai parancs, hogy Jom Kipur napján minden felnőtt ember sanyargassa a lelkét. Bölcseink szerint öt módja van a sanyargatásnak. Nem szabad enni-inni, bőrcipőben járni, élvezeti fürdést venni, illatosító szerrel magunkat kenni, (spriccelni), házaséletet élni. Az egyetlen böjt, amely a Tórában szerepel. A többit a történelem sötét lapjai miatt iktatták be bölcseink. Jom Kipurt azért nevezik az engesztelés napjának, mert Tisri hó 10-én jött le Mózes a Szináj hegyéről, azzal a hírrel, hogy az Ö….való kiengesztelődött, megbocsátotta az aranyborjú bűnét. Mi is remélhetjük, ha őszinte szívvel megyünk imádkozni, hogy a mi vétkeink is megbocsátást nyernek.

A szidra második része a családi élet tisztaságáról szól. Nagy a jelentősége, mert itt lett először pontosan meghatározva, kivel szabad házasodni, kivel tilos. Kizárja a Tóra a vérfertőzést, a fajtalanságot, akár állattal, akár emberrel. A fajtalankodás nagy bűn, amelyet a noeiták hét törvénye is tartalmaz. Tehát nemcsak a zsidókra érvényes. Teljesen érthető, hogy a fenti hetiszakaszt Jom Kipurkor is felolvassák, hiszen az első rész arról szól, hogy ezen a napon milyen szertartás zajlott le a Szentélyben. Kérdés lehet, hogyan jön ide olyan „földi dolog”, mint a családi élet. Úgy vélték bölcseink, hogy a bűnök jelentős része ezzel kapcsolatos. Ha azt mondjuk, hogy a Harmadik Könyv a tisztaságokról szól, akkor természetes, hogy a családi élet tisztaságának követelményét is meg kell írni ezen könyvben. Van egy mondat a második részben: atyád meztelenségét ne fedd fel. Természetesen ezt szó szerint kell érteni, de úgy is értelmezhetjük, hogy atyáink bűnét nem biztos, hogy emlegetni kell. Megszégyeníteni őt semmiképpen. A tanulságot magunk számára azonban le kell vonni.

Deutsch Gábor
2008

AZ ELSŐ „BŰNBAK” TÖRTÉNETE

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Mondd meg Áronnak és fiainak, valamint Izrael összes fiainak… ha Izrael házából valaki marhát, bárányt vagy kecskét vág le a táborban, vagy a táboron kívül és nem viszi oda a Gyülekezés Sátorához, hogy áldozatként mutassa be az Örökkévalónak, akkor úgy tekintendő, mint vérengző; vért ontott… Vigyék el Izrael fiai áldozataikat, amiket eddig a mezőn áldoztak,… a paphoz és ott vágják le békeáldozatként az Örökkévalónak és a vért hintse a pap (a kohanita) oltárra és a zsírt (faggyút) füstölögtesse el… és ne áldozzák többé áldozataikat a gonosz szellemeknek (szó szerint Bakoknak), akikkel kacérkodnak…” (3Mózes 17, 1-8).

E szakasz elején a Tóra a Jom Kippur-i áldozati rendet taglalja. Eszerint a főpap – többek között – két bakkecskét hoz. Kisorsolja, hogy melyiket küldi Azazélhoz a hegyekbe, míg a másikat engesztelő áldozatként mutatja be. Az elkergetett (bűn)bak „magával viszi” Izrael népének összes vétkét.

Nachmanides, Ibn Ezra és mások Azazélt olyan pusztai démonnak tekintik, amelynek a nép – még az Egyiptomból magukkal hozott szokásból eredően – áldozni szokott. És erről kell leszoktatni őket. Maimonides is ezt a nézetet osztja, miszerint a zsidó áldozati kultusznak az volt a szerepe, hogy monoteista mederbe terelje, az egyébként minden célt nélkülöző, pogány szokás maradványt.

Más, korabeli exegéták, valamint a modern. magyar származású Hertz rabbi, Tóra kommentárjában, nem ért egyet ezzel a nézettel, mivel a „bakoknak”, a „szatíroknak” való áldozást a Tóra, a következő fejezetben, tiltja. Hertz rabbi összehasonlítást tesz a „táslich” szertartással, ami szintén a nép bűneinek jelképes eltávolítását kifejező rítus, de nem foglalkozik Azazél szerepével.

* * *

A görög-római mitológiában a szatír egy félig ember, félig állat képében ábrázolt alsóbbrendű istenség. Héberül „száir”. A Tóra ezzel az elnevezéssel illeti a démonokat, illetve a „gonosz szellemeket” (miként azt fentebb fordítottuk), akiknek nem szabad áldozni.

De hol és kinek kell, illetve tilos áldozatot bemutatni?

Állatot – akár áldozati, akár étkezési célra, kizárólag a Szentély előtt szabad levágni, hogy a pap (kohanita) az állat vérét és zsiradékát rituális célra felhasználhassa. Bölcseink szerint a pusztai vándorlás alatt csak olyan húst ehettek, amit áldozat céljára vágtak le.

Ez a szigorú előírás azt a célt is szolgálta – a központosított Szentély-szolgálat bevezetésén kívül – hogy leszoktassa a népet arról, hogy bárki, bárhol, bármikor „áldozzon”, és az állat vérét és faggyúját – a Tóra tiltásával ellenében – nemtelen, pogány célokra használja.

A Tóra itt megismétli a vér élvezetének tilalmát, sőt előírja azt is, hogy a vágás során kifolyt vért be kell takarni. Ez úgyszintén a pogány kultusz elleni küzdelem része, mivel a primitív hiedelem szerint „a démonok vért isznak, a vér a rossz szellemek eledele” (Maimonides: A tévelygők útmutatója, 3. rész, 46. fejezet).

A Tóra kitér itt a döghús, a beteg és az elhullott állatok húsa fogyasztásának tilalmára is.

A vér betakarására vonatkozó parancsolat – a Midrás magyarázatában – onnan ered, hogy amikor Káin megölte Ábelt, annak holtteste temetetlenül maradt. Végül a mező vadjai és az ég madarai ástak gödröt, melybe eltemették. Az állatok e tettének elismeréseként írja elő a Tóra, hogy kiömlött vérüket be kell fedni…

* * *

A Bibliában több helyütt előforduló „Száir”-t a hagyomány szellemnek, vagy démonnak fordítja. A Talmud-bölcsek tudni véltek olyan szellemi lények létezéséről, amelyek láthatatlanul repkednek és többnyire ártalmasak, ezért „kártevőknek” (mázikin) is nevezik őket, bár előfordul, hogy az embereknek jó szolgálatot is tesznek.

A zsidó felfogás – a pogány tévhitekkel ellentétben – megnemesíti a szellemeket, enyhíti démoni jellegüket. E szerint azok – akárcsak az angyalok – kizárólag Isten akaratát teljesítik, önálló hatalmuk és hatáskörük nincs.

Maimonides, Ibn Ezra és más racionálisan gondolkodók kétségbe vonták a szellemek létezését, azokat pogány és primitív tévhitnek nyilvánították.

Egyszer megkérdezték a kocki rebbét, hogyan állíthatta Maimonides (Rámbám), hogy nem léteznek szellemek, amikor a Talmud konkrét eseteket is felsorol a démonok tevékenységéről (Meilá 17, Eruvin, 43, Hullin 43), valamint a Midrás irodalom is tele van Asmodáj és Lillit-történetekkel (melyekben Asmodáj a démonok királya, Lillit pedig a királynőjük)?

– Nem vitás, hogy léteztek szellemek, miként azt a Talmud elmeséli. De abban a pillanatban, amikor Maimonides kimondta, hogy démonok pedig nincsenek – meg is szűntek létezni, méghozzá a nagy Rámbám iránti tiszteletből, hogy létük meg ne hazudtolja őt – válaszolt szellemesen reb Mendele.

* * *

„Így hozzon engesztelést a Szentélyért, Izrael fiainak tisztátalansága és minden vétkes hitszegése miatt. Így cselekedjék a Gyülekezés Sátráért is, mely (aki) köztük van, a tisztátalanok között” (3Mózes 16, 16).

Bölcseink szerint aki „köztük van”, vagyis köztük lakozik, az maga az Örökkévaló. Erről szól az alábbi haszid történet:

A híres aptai rebbe, akit könyve után „Ohév Jiszrael”-nak neveztek (Izrael szerelmese) ellátogatott egy városba, ahol nagy tisztelettel fogadták. Két szállást is előkészítettek számára, mindkettőt egy-egy gazdag zsidónál, akiknél „glatt” kóser konyha, kényelmes lakosztály várta a nagyrabecsült vendéget. A két vendéglátó mindössze abban különbözött egymástól, hogy míg az egyik időnként kirúgott a hámból, de ennek tudatában igen szerényen viselkedett, addig a másik soha sem vétkezett un. „szép zsidó” volt, ő viszont ezért igencsak fennhordta az orrát. Az aptai rebbe sokak csodálkozására – az előbbi zsidó házát választotta szálláshelyül. Döntését így indokolta meg a kíváncsiskodóknak:

– Az, aki mentes minden vétektől, büszke, fennhéjázó ember. Az ilyenre mondja a Jóisten, hogy „ő meg én nem tudunk meglenni egy fedél alatt”. Ha az Isten nem tud meglenni – hogy tudnék én? Ezzel szemben a másik, aki lehet, hogy vétkes, de szerény, alázatos lelkű ember. Ilyenekre vonatkozik a Tóra azon mondása, hogy az Örökkévaló velük lakozik, tisztátalanságuk közepette. Ha pedig ez Istennek tetsző szállás – hogy is ne felelne meg nekem?                     Naftali Kraus 2008