Mécs Imre forradalma

Mécs Imre forradalma

Az 1956-os forradalom egyik hőse, a későbbi köztársasági elnök Göncz Árpád mondta egyszer, ahány ember, annyi 1956. Ez teljesen igaz, ahogy az is, vannak még köztünk olyanok, akik valóban hősök voltak a forradalom alatt, akik még elmondják emlékeiket. Mécs Imre is ilyen. A forradalom szereplője volt, halálra ítélték, később börtönben ült, majd a szabadulása után a demokratikus ellenzék egyik tagja lett, majd a demokratikus Magyarország parlamenti képviselője. Életéről, az ő 1956-áról kérdeztük.

Önnek mi jut eszébe arról a szóról, hogy zsidó? Most különösen Recsk kapcsán kérdezem.

Elsősorban az, hogy a zsidók mindenütt szenvedtek, még Recsken is voltak. Ahogy nagyon sok zsidó vett részt a forradalomban. Bár – ez kicsit furcsa – nehezen tudom a zsidó szót kimondani. Emlékszem, amikor egy parlamenti delegációval először jártam Izraelben, az akkori nagykövet is elénk jött, kérdezték tőlem, hogy mi az első benyomásom. Akkor azt feleltem, jó, hogy itt lehet zsidózni. Pontosabban, hogy semmilyen mellékhatása sincsen a zsidó szónak. Izraelben, a zsidók államában zsidók élnek, de én egyébként embereket ismerek, embereket kedvelek. Én magam azt tekintem zsidónak, aki azt kéri tőlem, hogy így legyen. Különben én egyszerűen embereket kedvelek.

Nehéz kérdés, de mégis milyen érzés, hogy az egykori bajtársai lassan elmennek és szinte csak Ön marad meg az egykori hősök közül?

Nagyon szomorú. 1956-ban az egész nép kelt fel és az volt a csodálatos, hogy egyszerre voltunk nagyon sok helyen. Bibó István a börtönben mondta nekem, az volt a jó, hogy nem kellett senkit sem instruálni. Ha megnézem az akkori iratokat, akkor mondjuk megnézem a kiskunmajsai vagy a nagybögözdi Nemzeti Bizottság nyilatkozatát, szinte szóról szóra ugyanazt írták, pedig nem volt közöttük kapcsolat, nem volt kommunikáció, televízió, telefon, stb., ám mégis egyszerre ugyanazt gondolták, mondták. Ez a fantasztikus együttállás volt az, ami 1956-ban a legcsodálatosabb volt. Ez az, amit az ember egész életében keres, de egyre távolabb jut ettől, mert egyre kevésbé értik meg egymást az emberek. Akkor beszélni sem kellett szinte, mert azt éreztük, azt gondoltuk, a másik ugyanazt gondolja és érzi, mint mi.

Nekem van egy teóriám, már ami a magyar zsidóságot érinti, mégpedig az, hogy a zsidók a barikád mindkét oldalán megtalálhatóak voltak. Ön, mint 1956 egyik hiteles arca ezt meg tudja erősíteni?

Biztosan, de leginkább a mi oldalunkon. A börtönben nagyon sok zsidó társunk volt, a halálsoron is nagyon sokan voltak. Amikor engem ítéltek halálra, akkor rögtön egy cellába kerültem Angyal Istvánnal. Róla tudni kell, egy csodálatos ember volt. A családjával együtt vitték el Auschwitzba, ő akkor tizenhat éves volt. Az édesanyját rögtön szelektálták, az egyik nővérét később végezték ki, mert szökni próbált. Pista 1956-ban az egyik legbátrabb forradalmárcsoportnak volt a parancsnoka, a Tűzoltó utcaiaknak. Nagyon jó szervező volt, katonatisztek, munkások, felkelők őt választották meg parancsnokuknak.

Ön is halálsoron volt, hiszen halálra ítélték a megtorlások során. Mi történt azon a napon, amikor az ítéletet kihirdették?

Tizenötödmagammal álltam a bíróság előtt, akkoriban rengeteg per volt. Akkoriban a megtorlás iszonyatos volt, 24 ezer embert ítéltek börtönre, rengeteget internáltak és több tízezret elbocsátottak a munkahelyéről. Több embert végeztek ki, mint a háborús bűnösök közül 1945 után. Külön tragédia, hogy zömmel fiatal munkásokat, parasztokat, értelmiségieket ítéltek el, tehát nem igaz, hogy az egykor volt régi rend emberei csinálták a forradalmat, hanem az itteni fiatalok, a nép, a dolgozó nép hajtotta végre. Persze voltak idősebbek is, hiszen volt Bibó István, volt Nagy Imre és mások is. Visszatérve az én, a mi perünkre, tizenötünkből hatunkat ítéltek halálra. Rám elsőként az ügyész nem kért halálbüntetést, hanem hosszú időn át tartó börtönbüntetést, mindenkit megdöbbentett, amikor az ítéleténél rám került a sor. Már mondtam, hogy az ítélet kihirdetése után Angyal Istvánhoz kerültem a halálsorra, én teljesen le voltam taglózva. Mondtam is neki, hogy engem semmiségért ítéltek halálra, ő mondta, hogy ne ezzel foglalkozzak, lényegtelen, hogy mit csináltam, engem a szovjet vezetőknek szállítanak. Be akarják bizonyítani, mármint a rendszer, hogy ők milyen bátrak és kemények. Azok, akik elbújtak a forradalom alatt, akik külföldre menekültek, most visszajöttek és bizonyítanak. A halálsor a Kisfogházban volt egyébként, közel ötvenen voltunk ott, de a létszám folyamatosan változott.

Nem szeretnék bulvárossá válni, de mégis, mi jut egy ember eszébe, amikor ártatlanul, de mégis halálra ítélik?

Ez a szituáció alapvetően igazságtalan és felháborító volt, hogy a világ második legnagyobb katonai hatalma, a legnagyobb szárazföldi hadsereggel lerohan minket, majd még a felelősséget is ránk akarja hárítani. A gyűlölet nem is elegendő kifejezés az érzés iránt, amit a szovjet hatalommal szemben éreztünk, de még ennél is jobban utáltuk azokat, akik beálltak ennek a hatalomnak a szolgálatába. Különösen haragudtunk Kádárra, mert őt korábban a reformerek, Nagy Imre hívei közé soroltuk. Azt, hogy Kádár ezt csinálta, a nevét adta ahhoz, hogy az ország fiatalságát elnyomják.

Ön szerint Kádár hitt abban, amit tett?

Nem szeretnék az ő lélektanával foglalkozni, de előfordulhat, hogy meggyúrták, de az is, hogy egy idő után belőle is kijött a diktátori ego, az érzés, hogy majd ő megmutatja. Tény, hogy a politikai Bizottság ülésén többször is felszólalt a vészbírák ellen, hogy kevés halálos ítéletet hoznak, sürgette a népbíróságokat, hogy több legyen a halálos ítélet.

Ám Önt végül nem végezték ki, börtönbe került, majd kiszabadult, itthon maradt. Hogy tudott együtt élni azokkal, akik halálra ítélték?

Itthon maradta, nem is lehetett volna disszidálni. Amikor kiengedtek 1963-ban, akkor csak felfüggesztették a börtönbüntetés végrehajtását. Ez volt az úgynevezett ENSZ amnesztia, mert a nemzetközi szervezet közgyűlése minden évben elítélte a Szovjetuniót és a Kádár kormányzatot, ám ez Hruscsovot és Kádárt is erősen zavarta. Nagyon komoly tárgyalások folytak a színfalak mögött, mi lenne a feltétele annak, hogy levegyék a magyar ügyet a napirendről. A válasz az volt, hogy a forradalmárokat ki kell engedni, az ítéletre való tekintet nélkül.

Mi történt Önnel a szabadulás után?

Évtizedekig nem kaptam útlevelet, nem helyezkedhettem el olyan állásba, ami a képességeimnek megfelelt volna. Végül egy kis szövetkezetben tudtam elhelyezkedni, végül óriási szerencsém volt, a Híradástechnika Szövetkezet naggyá fejlődött, mert olyanokat is felvett, mint én. Kutató fejlesztőmérnök lettem, egy sor szabadalmat dolgoztam ki, a szabadalmakból származó termékeket főleg exportra szállították ki. Ennek köszönhetően volt egy fokú védettségem, anyagilag sem voltam olyan függő, mint az átlagdolgozó. Engem a találmányai, az elektronika fejlődése segített meg szemben ezzel a retrográd politikai rendszerrel. Mellette nagyon hamar megkerestem más ellenzéki személyeket, amikor meg letelt a tízéves politikai jogvesztésem is, akkor a már formálódó demokratikus ellenzék része lettem én is. Összehoztam az ötvenhatosok szociálliberális részét a demokratikus ellenzék embereivel, így azért erősek lettünk. Ebből is lett később a liberális párt, persze ez egy hosszú folyamat volt, hosszú ellenzéki idővel, amikor üldöztek minket, amikor lehallgatókészüléket helyeztek el a lakásunkban.

Visszatérve a börtön utáni életére. Szabad egy olyan világban, ahol az embert halálra ítélik, majd a szabadulása után is sanyargatják utódokat nemzeni, mert hiszen Ön igazi nagycsaládos ember.

Ez a legelemibb emberi kötelesség. A Bibliában az nincs, hogy ha nem jók a körülmények, akkor a szaporodjatok és sokasodjatok elve nem működik. Én már egyetemistaként elhatároztam, hogy majd annyi gyerekem lesz, amennyit Isten ád. Nekem két húgom van, nagyon szerettük egymást. Egyetemistaként volt egy menyasszonyom, el is határoztuk, ha mindketten végzünk az egyetemen, akkor összeházasodunk. Ez volt a tervünk, de közbejött a forradalom, amit mi egyetemisták is gerjesztettünk. Én akkor éppen ötödéves voltam a Műszaki Egyetemen, már egy ideje, a Nagy Imre kormány színrelépése óta aktívan foglalkoztunk a politikával. Amikor a szovjet csapatokat Ausztriából kivonták, nagyon kezdtünk reménykedni, de nem lett belőle semmi.

Ön hosszú ideig volt parlamenti képviselő a demokratikus Magyarországon, természetesen a liberálisok színeiben, de ha jól emlékszem, utolsó ciklusában a szocialisták képviselője volt. Nincs ebben némi ellentmondás?

Egyrészt, ami 1989 előtt volt, az nem volt szocializmus, az egy centrális diktatúra, egy szovjet típusú bolsevik hatalom volt, még ha enyhébb formában is. én szociálliberális voltam, az SZDSZ-ben megalapítottam a szociálliberális tagozatot. Emiatt is meghívtak a Szocialista Internacionáléba Berlinbe. Én ahhoz a vonulathoz tartoztam, amelyik a liberalizmus talaján állva a szociális értékeket vette figyelembe. Az említett utolsó ciklus egy kísérlet is volt arra, hogy a szocialistákat meg tudom-e „fertőzni” a szociálliberalizmussal. Ez más okokból nem sikerült teljesen, de ezek inkább a párttörténethez tartoznak. De ennyi idővel a rendszerváltoztatás után, amikor többpártrendszert építünk, nem lehet a szociáldemokráciát kirekeszteni. Az egy pech, hogy a szociáldemokráciát képviselő pártban sok régi ember volt, de köztük is sok rendes ember volt. Az derült ki a rendszerváltoztatás után, hogy az ancien regime-nek is voltak értelmes, rendes, a nemzeti, népi értékeket képviselő emberei, akiket meg lehetett találni. Jó emberek voltak a börtönben, de a kommunisták között is.

Ha ma lehetne újrakezdeni, akkor ugyanezt az utat járná be?

Erre nagyon nehéz válaszolni, 1956 után, amikor a szerveződéseket fel kellett számolni, az én feladatom volt, hogy Nyugatra jutassam ki az exponált személyeket, lejártam a határra, átlöktem őket, akkor én is minden további nélkül elmehettem volna. Akkor azt gondoltam, ez az én hazám, nem engedhetem meg, hogy martalócok kezére kerüljön, és ha majd egyszer demokrácia lesz, akkor elmegyek tanulmányútra, de akkor nem, csak menjenek ki az oroszok. Én maradni akartam, nem beszélve arról, hogy itt volt a menyasszonyom. Most? Ha az ember tudná előre a jövőjét, akkor az ember lehet hogy másként cselekedne. Én mindenestre büszke vagyok arra, hogy maradtam, a nagy nehézségek mellett túléltem.

Ön szerint mit lehet tenni a mai világgal?

Elsősorban be kell tartani azokat a normákat, amikben hiszünk, amik az emberi élet alapvető fundamentumai, valamint tartsuk be a Tízparancsolatot.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter 2016. október 12 19:13